Beszélgetés Lisieux-i Szent Teréz ereklyéi magyarországi látogatása kapcsán

  Az alábbiakban Lisieux-i Szent Teréz ereklyéinek magyarországi látogatására emlékezve abból a nyilvános beszélgetésből adunk közre néhány részletet, amely a budapesti kármelita templomban hangzott el 2007. szeptember 15-én. A házigazda Mihály atya volt, két beszélgetőtársa pedig: Rafael atya valamint az ereklye egyik magyarországi kísérője - Bágya Ferenc.

- Rafael atya, először is arról szeretnénk faggatni, hogy miért szoktuk Lisieux-i Szent Terézt előszeretettel „Kis Teréznek" nevezni? Ugye, e nevéhez ragasztott jelző nem pusztán arra szolgál, hogy őt megkülönböztesse Avilai Szent Teréztől, hanem valóban a lelkiségének egyik legfontosabb alapeleme a kicsiség?

- Ez a kicsiség Teréznél olyan, mint például Assisi Szent Ferencnél a szegénység. Mindkettő ugyanazzal a Jézus Krisztussal hivatott egybekapcsolni, csak Teréz kicsisége talán még inkább aktualizálva van a mai világhoz. Szent Ferenc korában mi volt a nagy probléma? - Akkor mindenki kereszténynek mondta magát, legalábbis Európa keresztények lakta területein, s gyakorta megesett, hogy az Egyház vezetői koruknak leghatalmasabb, leggazdagabb emberei voltak. Isten azonban Jézus Krisztusban feltárta Ferencnek, hogy kicsoda ő valójában. Isten a Szeretet, s ez a Szeretet Krisztus személyében vált felfoghatóvá, aki értünk szegénnyé tette magát. Ezt megértve és erre válaszolva Ferenc nem azért lett szegénnyé, hogy mindenki őt bámulja, hogy mennyi mindenről lemondott. Nem! Ferenc megértette, hogy az Istent kinyilatkoztató Jézus szegény volt, szegényen élt, és hogy ő ezzel a személlyel csak akkor kerülhet igazán mély kapcsolatba, ha ő maga szegénnyé válik. Miért? Mert a szeretett lény átalakítja a szerető szívét. Ha szeretek egy személyt, ha akarom, ha nem, valamennyire hozzá idomulok. És Ferenc ezért lett szegény, mert Jézusban felismerte azt, aki - mivel minket kimondhatatlanul szeretett - értünk szegénnyé lett.

Terézt azonban valami más fogta meg Krisztus személyében. Ő mindenekelőtt kicsiségről beszélt. Miért van ez így? - Teréz a mi korunk gyermeke. Ő, úgymond, az atomkor szentje, a modern idők legnagyobb szentje, ahogy Szent X. Piusz pápa mondja. Ebben a korban mások voltak a problémák, mint Szent Ferenc korában. Kis Szent Teréz korában már nyugodtan ki lehetett mondani, hogy Isten nem létezik, vagy ha létezik is, nem fontos, mert az ember már mindentől függetlenedhet, hiszen mindent tud biztosítani magának. Szegénység, nyilván most is akad bőven, de ennek oka nem a javak hiányában van, hanem azok megosztásában, helyesebben: azok meg nem osztásában. Mégis, már nem az a legfőbb probléma, hogy a kereszténység vezetői a világ uraiként élnek-e, hanem az, hogy az embert (legalábbis jó néhányukat) nem is érdekli, hogy Isten van-e vagy nincs. Ha létezik is még a vallás - vélik - meg fog szűnni hamarosan. A kommunista diktatúra idején nálunk is azt vélték, hogy csak idő kérdése és az Egyháznak vége lesz.

Teréz üzenete ehhez a korhoz szól, amikor leírja megtérését. Hogyan írja ezt le? -Leírásában azt érzékelteti, hogy Jézus azért lett kicsivé, hogy Teréz naggyá lehessen. Teréz elhagyja a gyermekséget, az infantilizmust, hogy kilépjen a gyermekség pólyáiból és megtanulja az evangéliumi gyermekséget, ami az igazi érettségre való eljutás. Hogyan lesz ez lehetséges számára? - Úgy, hogy Teréz megérti: Jézus is kicsivé tette magát értünk, emberekért. És ettől fogva Teréz is fel meri vállalni kicsiségét, a Másiktól való függőségét. S mindez nem jelenti azt, hogy most már nincsenek nagy vágyai. Dehogy! Éppen ezután lesznek csak igazán nagy vágyai! Isten azért lett emberré - mondják a görög atyák az első századokban, hogy az ember „istenné" lehessen. Teréz vágyai tehát még inkább megnőnek, méghozzá olyan dimenziókra, ahol meg is valósulhatnak. Ilyen módon Teréz, a korunkhoz küldött szent, aki a mai kor emberének legnagyobb problémájára megtalálja a választ, és kinyilatkoztatja azt, hogy ha az ember meg akarja tapasztalni a Szeretet-Istent, és kapcsolatba akar kerülni Vele, akkor neki is kicsivé kell válnia, ahogyan Jézus is kicsivé tette magát.

De mit jelent kicsivé tenni magunkat? - Nem azt, hogy „összemegyünk", hanem annyit jelent, hogy elfogadom, hogy „korlátolt lény" vagyok, hogy szükségem van a Másikra, hogy Valaki Mástól függök, és ezt a függőséget elfogadom, s nem is akarok ebből kilépni. Persze ezt elméletileg nem elég megérteni, a tapasztalat kell, hogy meggyőzzön ennek helyes voltáról, ahogyan Teréznek is bizonyos tapasztalatokra kellett szert tennie ahhoz, hogy felismerje: mennyire függ Istentől, mennyire az Ő kezében van. Gondoljunk csak a hivatására! Egyrészt Jézus megadta neki a vágyat, hogy kármelita nővér akarjon lenni, másrészt viszont úgy tűnt, mintha egyáltalán nem segítette volna őt vágya megvalósulásában. Amikor Teréz Rómából visszajőve jó ideig hiába várja a kedvező választ, úgy értelmezi a saját helyzetét, hogy „a kis Jézus eldobta a labdáját a sarokba". Nem azt mondta, hogy Isten elhagyta. Hanem hogy most Jézusnak úgy tetszett, hogy sarokba dobja a labdáját. S Teréz ezt a helyzetet elfogadta. S így értette meg, hogy még ama vágyai megvalósulását sem szabad ráerőltetnie Istenre, amelyeket Őtőle magától kapott. Az ő feladata csak az, hogy egyre jobban megnyíljon az előtt, amit Isten tenni akar ővele. S amikor ezt elfogadja, a Kármelbe lépés útja megnyílik előtte. Megtapasztalja, hogy Isten törődik vele, s hogy hatalmas és cselekvő Istenként nyilatkoztatja ki magát. De ennek megtapasztalásához előbb neki kicsivé kell válnia.

- Hogy lehet, hogy ez a „kicsi szent" ilyen nagy szent lett, hiszen az Egyház egyházdoktorrá nyilvánította őt, és ezzel olyan személyek mellé helyezte, mint Szent Ágoston, Nazianzi Szent Gergely vagy Aquinói Szent Tamás, akik hatalmas, ragyogó csillagai az Egyháznak és akik oly nagy hatással vannak mindmáig az Istenről való tudomány, a teológia alakulására? Hogyan lehet az, hogy az Egyház ilyen nagy tudósok mellé emelte Kis Szent Terézt?

- Igen, ez kétség kívül az egyik legnagyobb csoda, amit Isten Terézzel tett. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, elmondok néhány konkrétumot, ami az egyházdoktorság mivoltjára rávilágít.

1500 évig nem volt szükség semmilyen eljárásra ahhoz az Egyháznak, hogy valakit egyházdoktorrá nyilvánítsanak. Voltak az első századokban az egyházatyák, és azok közül a keleti és a nyugati egyház négy-négy egyházdoktort tisztelt: Szent Atanázt, Nagy Szent Vazult, Nazianzi Szent Gergelyt, Aranyszájú Szent Jánost illetve Szent Ambrust, Szent Ágostont, Nagy Szent Gergelyt, Szent Jeromost. Így volt ez meglehetősen sokáig. A Trentói Zsinat után úgy határozott az Egyház, hogy másoknak is megadja ezt a címet: először  Aquinói Szent Tamásnak, húsz évre rá pedig Szent Bonaventurának.

A XVIII. században két újabb egyházdoktor lett. A XVIII. század azért volt különösen is fontos, mert először ekkor fogalmazta meg az Egyház hivatalosan, hogy mik a feltételei annak, hogy valakit egyházdoktorrá nyilvánítsanak. Három feltételt határoztak meg. Az első, hogy kanonizált személy legyen; a második, hogy a tanítása „eminens", vagyis kiváló legyen; a harmadik, hogy a pápa, vagy valamilyen egyetemes zsinat nyilvánítsa ezt ki. Az első és a harmadik dolog érthető, a második azonban már nem annyira világos. Mert mit jelent az, hogy valakinek a tanítására azt lehet mondani, hogy „eminens" tanítás? - Nos, ennek meghatározását a pápa a Szentek ügyeiért felelős Kongregációra bízta.

Ezek után az történt, hogy a XIX. században kilenc új egyházdoktor lett, a XX. században pedig Lisieux-i Szent Terézzel együtt összesen tíz. De a XX. század ismét egy újabb mérföldkövet jelentett. Amikor véget ér a II. Vatikáni Zsinat, akkor VI. Pál pápa üzent a Kármelita Rend generálisának, hogy időszerű lehetne a korábban feltett kérdése. Vagyis arról volt szó, hogy már korábban felmerült a kármelita generális atya részéről, hogy lehetne-e Avilai Szent Terézt egyházdoktorrá avatni, akkor is, ha nő? VI. Pál akkor azt válaszolta, hogy egyelőre nincs még itt ennek az ideje. Később azonban úgy látta, hogy nagyon is aktuális lehetne a felvetés, s csak az volt a kikötése, hogy Avilai Szent Teréz ne egyedül kapja meg az egyházdoktori címet. Így merült fel Sienai Szent Katalin neve. A kármeliták és a domonkosok ezek után elkészítették az egyházdoktorrá avatáshoz szükséges dokumentációt, és 1970-ben egy vagy két hét különbséggel először Avilai Szent Terézt, utána pedig Sienai Szent Katalint VI. Pál egyházdoktorrá nyilvánította. Tehát megvolt az első két női egyházdoktor a II. Vatikáni zsinat után!

Lisieux-i Szent Terézről már a 20-as években regélték egyes teológusok, hogy megérdemelné, hogy egyházdoktor lehessen, de mindig az volt a válasz, hogy Teréz női mivoltja az akadály. A két első női egyházdoktor kihirdetése után sokan úgy vélték, hogy most már könnyű lesz bárkit is egyházdoktorrá nyilvánítani, s nagy volt a versengés, hogy „ki fut be elsőnek". Erre azonban VI. Pál pápa kijelentette, hogy nem lesz újabb egyházdoktorrá avatás egészen addig, míg az Egyház felül nem vizsgálja azokat a kritériumokat, melyeket erre vonatkozóan a XVIII. században szabott. Egészen II. János Pál pápáig kellett erre várni, aki a 80-as években egy újítást vezetett be ezen a téren, amikor azt mondta ki, hogy ezentúl már nem csak a Szentek ügyeiért felelős Kongregáció dönti el, hogy ki lehet egyházdoktor, hanem a Hittani Kongregáció is illetékes lesz az ügyben. Ezen kívül II. János Pál pápa azt is kérte a Hittani Kongregációtól, hogy dolgozza ki azokat az új kritériumokat, amelyek alapján majd dönthet egy-egy jelölt személyével kapcsolatban. Nos, a Hittani Kongregáció 1996-ra készült el az általa felállított hat új kritérium kidolgozásával, amelyekkel együtt természetesen érvényben maradtak a XVIII. században kinyilvánított feltételek is. Ahogy tehát mondtam, 1996-ra lettek készen az új kritériumok, és 1997-ben Terézt máris egyházdoktorrá avatták! Teréz egy olyan „vizsgán" ment tehát át, aminek korábban - az Egyház 2000 éves története során - még egyetlen egyházdoktort sem vetettek alá!

Mindebből érthető, hogy a Szentlélek nagyon nagy csodát tett azzal, hogy Kis Szent Teréz ezen a „vizsgán" átmehetett (s egyelőre, 10 évvel Teréz doktorrá avatása után még senkinek sem sikerült rajta kívül!), hiszen ő olyan valaki, aki fiatalon, 24 évesen halt meg, aki teológiát soha nem tanult, de még magasabb iskolai végzettsége sem volt, s ráadásul még nő is volt! És ez valóban egy nagyon reményteljes üzenet mindnyájunk felé, hogy az Egyházat olyan érzékennyé tette a Szentlélek a II. Vatikáni Zsinat után, hogy ki merte nyilvánítani, hogy egy ilyen „picike" lélek valóban méltó egy ilyen nagy címre. Micsoda alázat kellett ehhez az Egyház részéről és micsoda éleslátás! Azt hiszem, ez is egyik jele annak, hogy valóban a Szentlélek vezeti az Egyházat.

S hogy Teréz egyházdoktorrá avatása valóban nem véletlen volt, azt igazolja az a tény is, hogy II. János Pál pápa a Novo Millenio inuente kezdetű apostoli levelében kétszer is hivatkozik Terézre. II. János Pál eme írása egy prófétai irat, amiben a pápa felvázolja, hogy milyen alapvető tényezők kell, hogy irányítsák az Egyház életét és a teológiát ahhoz, hogy a harmadik évezredben is be tudja tölteni a hivatását. Ebben a dokumentumban a pápa főként a szenteket idézi, s közülük kettőt két alkalommal is. Az egyik Szent Ágoston, akiről még a nem hívők is tudnak, a másik pedig Lisieux-i Szent Teréz. Hadd idézzem, mit ír Terézről apostoli levelének harmadik fejezetében.: „ A szeretet valóban az Egyház szíve, miként azt jól megsejtette Lisieux-i Szent Teréz, akit éppen mint a «sciencia amoris» szakértőjét nyilvánítottam egyházdoktorrá". Tehát kifejezetten még az egyházdoktorrá nyilvánításra is utal a pápa, s a szeretet tudománya szakértőjének nevezi Terézt. Igen, éppen ennek a szeretetnek a tudománya a leginkább szükséges ahhoz, hogy az Egyház betöltse a küldetését, hiszen a szeretet és a szeretet Lelke hivatott arra, hogy táplálja és irányítsa az Egyházat, hogy az be tudja tölteni a küldetését.

- Ugye, Teréz eme üzenetének egyetemes mivoltja ad magyarázatot arra is, hogy miért hordozzák az ő ereklyéit körbe a világon?

- Lisieux-i Szent Teréz ereklyéit nem azért hordozzák szerte a világon, mert az ő földi maradványai értékesebbek lennének, mint a többi szentek ereklyéi. Hanem mert Teréz által valami olyan aktuális, egyetemes üzenet szól minden keresztény felé, ami az Egyházba való beilleszkedésünkhöz, hivatásunk betöltéséhez alapvetően fontos lehet. Teréz Önéletrajzában azt vallja, hogy „..én leszek az Egyház szívében a szeretet", s hogy ezt a helyet maga Jézus adta neki. Teréz mélységesen meg volt ennek igazáról győződve. De ennek mindez csak Teréz halála után nyilvánult ki. Nem arról van tehát szó, hogy Teréz milyen zseniális volt, hanem hogy hitte azt, hogy a Jézusban kinyilvánult Szeretet valóban mindenható: megteheti, amit csak akar, mert van hatalma hozzá, s meg is teszi, ha az ember kiszolgáltatja magát neki. És hogy Jézusnak miért esett éppen Terézre a választása? - Teréz erre azt válaszolja, hogy azért, mert nála tehetetlenebb személyt - vagyis olyan valakit, aki a maga képességeire és lehetőségeire joggal nem hagyatkozhat - nem talált erre a feladatra. Teréz emberileg teljesen „reménytelen" eset volt a rá váró mérhetetlenül nagy küldetéssel szemben. De nem magában bízott, hanem - elfogadva kicsiségét-függőségét - Istenbe helyezte bizalmát, s így vált alkalmassá arra, hogy a Szeretetet befogadja, hogy az - ahogyan Teréz az Önéletrajzában írja - hozzá lehajolva kielégülhessen, és így kinyilatkoztathassa magát Teréz életében és Teréz által. Teréz üzenete önmaga kicsiségének és Isten szeretete nagyságának mélységes megtapasztalásából fakad, s arra irányul, hogy feltárja: Isten a Szeretet, és hogy megszerettesse a Szeretetet.

- Rafael atya szavai után most egy olyan valakit szeretnék megkérdezni, aki Kis Szent Teréz ereklyéinek állandó magyarországi kísérője volt az elmúlt hetekben, s azt szeretném tőle kérni, hogy mondja el nekünk: mit tart a legfontosabbnak az elmúlt hetek eseményei közül.

- Először is azt szeretném elmondani, hogy óriási ajándék számomra, hogy részt vehettem ezen az úton. Ami a legmegkapóbb volt, az talán az, hogy láthattam, hogy mindenhol milyen óriási szeretettel fogadták Kis Szent Terézt, mily gondosan készültek, programokat csináltak. Például mikor az első állomásra, Tamásiba megérkeztünk, az utcán a déli órákban rengeteg ember volt díszbe öltözve: cserkészek zászlóval, énekkar, gyerekek, mind az utcán álltak és vártak. A forgalmat leállították, hogy be tudjunk kanyarodni. A templom hívei is az út szélén mécseseket gyújtogattak; olyan nagy készület volt és olyan megható volt! És akkor bementünk a templomba, mely színültig megtelt, bár mindez csak egy rövid látogatás volt. De ez mindenhol így volt amerre jártunk: nagyon sokan voltak, nagy-nagy szeretettel fogadtak és megérintették az ereklyét, és nagyon sokakat megérintett az ereklye. Nekem különleges adomány volt, hogy fotós lévén, lencsén keresztül, tehát közelről ott lehettem, és láttam az arckifejezéseket, és ez még külön plusz volt számomra.

- Mi az, amit számodra Kis Teréz látogatása személy szerint neked adott, hiszen Te nagyon sokat lehettél vele együtt?

- Igen, érdekes dolog, hogy a törökőri Kis Teréz templomban nőhettem fel, és mégsem ismertem Kis Terézt. Tudtam, hogy létezik, tudtam, hogy szent, de ilyen alaposan, mint ahogy most, nem ismertem. És ez az tulajdonképpen, amit kaptam tőle, hogy a különböző előadásokban az életéről beszéltek a tanításokban, és egyre jobban megvilágosodott számomra az ő alakja és tanítása, és egyre jobban megszerettem. És igen nagy vágyat érzek arra, hogy kövessem, vagyis, hogy az ő útját járjam. Ez első hallásra ugyan nagyon egyszerű, „kis út", de ha belegondol az ember, kiderül, hogy ez nagyon nehéz. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az embernek összeszedettnek és tudatosnak kell lennie, s ez a mai világban, amikor mindenki rohan, és az események sodorják az embert, nagyon nehéz feladat. Megállni, és tudatosan, vagyis szeretetből cselekedni bizony nagyon nehéz, de nagy vágyat érzek, hogy csináljam.

- Van-e egy gondolat, amit Teréz által, az ő szavaiból vagy írásaiból kaptál, s ami segít abban téged, hogy az ő útját járjad?

- Van két zászló, amit magunkkal viszünk. Mindkettőn van egy mondat. Az egyiken az áll: „ A szeretet mindenre képes". Hát ez maga itt egy segítség a mindennapi életben, hogy ha az ember szeret, akkor mindent meg tud tenni. A másik, hogy „ A bizalom csodákat művel". És ezt tanultam meg tulajdonképpen Kis Teréztől, hogy én a saját erőmből nem vagyok képes az úton járni, vagy legalábbis ez nagyon nehéz, és sokat el is eshetek rajta, de ugyanakkor bízhatok a jó Istenben, és hogy egyedül az Ő segítségével tudok járni. Akárhányszor elesek, bízhatok a jó Istenben, hogy Ő fölsegít.

- Még egy olyan kérdésem lenne, hogy tudnál-e visszaemlékezni egy olyan konkrét esetre, ami különösen is megfogott Teréznek eme magyarországi útja során, s amit szívesen megosztanál velünk?

- Több is van, de van egy, ami számomra különösen is megdöbbentő, megható volt: amikor Veszprémben a börtönbe mentünk, s a szögesdróton is átjutottunk, s a szeretetnek sikerült mindent legyőznie, sőt még arra is engedélyt kaptunk, hogy forgassunk és fotózzunk. Valami fantasztikus élmény volt látni azt, hogy a börtönőrök hozták be az ereklyét. Oldalukon a gumibot, meg a bilincs, és ők vitték be, letették szépen az asztalra, és akkor jöttek a rabok. Megbilincselve nők, férfiak szépen sorba álltak. Énekeltünk, imádkoztunk, az atya beszélt, és utána egyesével megérintették az ereklyét, őrök és rabok. Utána szentképet kapott mindenki. Megdöbbentő és fantasztikus volt. Az atya pedig arról beszélt, hogy az Isten szeret téged, tudja, hogy ki vagy, és azt is, hogy mit csináltál, de most csak az a fontos, hogy az Isten szeret téged, és hogy indulj el...

- Hálásan köszönöm szavaitokat, amelyekkel megerősítettetek bennünket abban a vágyunkban, hogy Teréz „kis útjának" követői lehessünk.