Albert atya

„Emberfia, őrállóul rendeltelek” (Ez 3,17)

(beszélgetés Kovács Albert volt provinciális atyával)


A megszólaltatottak közül természetesen nem maradhatott ki jelenlegi tartományfőnök atyánk. Hiszen az utóbbi években ő lehetett tartományunk örömeinek és vajúdásának legközvetlenebb tanúja, aki nemcsak egyetlen közösség tagjaként, hanem a tartományhoz tartozó valamennyi közösség felügyelőjeként élte-éli át az újrakezdés utáni fejlődés eredményeit és nehézségeit. Ebben a vele való beszélgetésben egyaránt vall saját magáról – arról, hogy az Isten miként édesgette őt a Kármel földjére -, de arról is, hogy az ő személyes életében megjelenő Isten hogyan nyilvánítja ki jelenlétét és akaratát Rendünk és tartományunk családjának történetében, jelenében és a jövő kihívásaiban egyaránt.


- Albert atya, mondanál valamit először arról, hogy személy szerint miként kerültél kapcsolatba a Kármellel?

- Győri vagyok, győri bencés diák voltam. De az a pap, aki a legnagyobb hatással volt rám, a hittanárom – egy kármelita volt: Hirsch Sándor Albert. Ő káplánként tevékenykedett abban az egyházközségben, amelyhez tartoztam. Ő volt a szerzetesek feloszlatása előtti utolsó novíciusmester a Kármelben.

- Így már gyerekkorodban kármelita akartál lenni?

- Először csak azt éreztem, hogy Isten szerzetesnek hív. S mivel akkor még csak három férfi szerzetesrend működött Magyarországon, hozzám a ferences lelkiség állt a legközelebb, s oda kértem a felvételemet. Az igazat megvallva, csak a ferences novíciátusban keltette fel az érdeklődésemet az a tény, hogy a hittanárom kármelita szerzetespap volt. S ezzel együtt érdeklődni kezdtem az után, hogy tulajdonképpen mi is a Kármel. Annak ellenére, hogy győri voltam, s gyakran elmentem a győri Kármel előtt, mégsem foglalkoztatott korábban az a kérdés, hogy mi a Kármel, és kik a kármeliták. Kinyitottam hát egy lexikont, amiben két sor volt a Kármelről: hogy a XIII. század elején keletkezett, és hogy remete-rend. S abban a pillanatban az a meggyőződés töltött el, hogy nekem kármelitának kell lennem. Erre elrohantam a gyóntatómhoz, aki kísértésnek vette az egészet, de végül is a magiszter atyához küldött. Erre én a magiszter atyához egyfajta lelki büszkeséggel mentem, mondván, hogy nekem már „komoly kísértéseim” vannak a hivatásomat illetően. A magiszter atya viszont nem kísértésnek vette a dolgot, hanem - miután meghallgatott - azt mondta, hogy ha ez a belső vonzódás továbbra is megmarad bennem, akkor nekem a kármelitákhoz kell mennem. Aztán utána még több pappal is megbeszéltem ezt a dolgot.

- Nehéz volt a döntés?

- Nem siettem el, bár nem észérvek győztek meg, hanem a bennem egyre jobban felerősödő belső meggyőződés. Annál is inkább, hiszen az észérvek nem a Kármel mellett szóltak. A ferenceseknél ugyanis jól éreztem magamat. Voltak ott barátaim. Tizenöten voltunk együtt novíciusok, jó közösséget alkottunk. S nekem fájt, hogy el kellett jönnöm. Ráadásul azt is előre sejtettem, hogy egy újrainduló szerzetesi közösségben nagyon sok bizonytalanságnak tehetem ki magamat: például annak, hogy egyáltalán újra tud-e indulni; vagy hogy rajtam kívül csak idősek lesznek... Ha észérvekre hallgattam volna, nemigen jöttem volna át, hisz a bizonyost a bizonytalanért otthagyni nem érdemes. De egy olyan mély vonzást éreztem magamban, hogy nem tudtam a ferenceseknél maradni.

- Úgy gondoltad talán, hogy a kármelitáknál szentebb leszel majd, mint a ferenceseknél maradva?

-Nem gondolnám, hogy mi, kármeliták, szentebbek lennénk, mint a ferencesek, vagy hogy a mi lelkiségünk „magasabb rendű” lenne; de mivel nekem úgy tűnt, hogy ez a hivatásom, ez jelenthette számomra az életszentség legbiztosabb útját is.

- Nem bánod, hogy nem mindjárt a Kármelbe léptél szerzetesi életed kezdetén?

- Nem léphettem volna azonnal a Kármelbe, mert 1986-ban, amikor leérettségiztem, még nem voltak kármeliták. De azt hiszem, hogy nagy kegyelem volt a számomra, hogy a Kármelbe lépésem előtt három évig ferences lehettem. A Jó Isten egy élő szerzetesi közösséggel akart megismertetni általuk.

- Ruhánk színére nézve olyannyira hasonlónak tűnik a ferences meg a kármelita szerzetes, hogy a hívek jó része gyakran összekever bennünket. Pontosabban minket – kármelitákat – gyakran ferencesnek vélnek. A külső hasonlóság lelkületbeli közelségre is utal? De akkor nem lett volna értelme a Kármelbe jönnöd… Mi az, ami a ferences lelkületben különösen is tetszett neked?

- Ami a ferenceseknél nagy élmény volt számomra, az a közösség, a közösségi élet volt. Az ünnepek közös átélése, s annak tudatosítása és megélése, hogy egy család vagyunk.

- És leginkább hol érzékeled a különbséget a két rend között?

- A különbséget az imádság megélésében érzem. Azt hiszem, hogy a Kármelhez erőteljesebben hozzátartozik az Istennel való kapcsolat ápolása. Isten, mint abszolút Forrás, egészen nyilvánvalóan megmutatkozik a Kármel lelkiségében.

- De mintha a ferences lelkület közismertebb lenne…

- A Kármel – legalábbis férfi ágában - sohasem volt egy nagy létszámú rend. Magyarországon a feloszlatás előtti időben a legelvonultabb rend volt. Azt hiszem, hogy a Kármelnek ez az imádságos kapcsolatot erőteljesen kihangsúlyozó hivatása bizonyos szempontból nem mindenkinek való. Vagyis ehhez nem elég egy közösségbe beilleszkedni. Ehhez hozzátartozik a magány szeretete, a mélység igénye, ami nem élhető meg egy különleges megragadottság nélkül.

Azt is szokták mondani, hogy Szent Ferenc Krisztus nyomába akart lépni, hogy az Urat követve éljen. Nos, a kármelita nem az Úr lába nyomába lép, hanem szinte kezdettől fogva a végcél felé irányul: mégpedig a kereszt, a megváltás titka felé. A kármelita a lényeget ragadja meg.

- Ez azt jelentené, hogy a kármelitának különösen is abban a tudatban kell élnie, hogy nem a látható külső cselekedetei a legfontosabbak, hanem az a tény, hogy mennyire van egyesülve az Úr Jézussal és az Ő megváltói művével?

- Igen. A Kármel bizalmatlannak mutatkozik a mai ember túlzott hatékonyságra törekvésével. Nem jól látható, külső eredmények elérésére irányul.

- Miben tudnád összefoglalni a Kármel küldetésének lényegét?

- Hogy egy nagy teológust idézzek – Karl Rahnert –, a harmadik évezred kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény. A misztika itt nem rendkívüli jelenségekre utal, hanem élő és mély Istennel való kapcsolatra. Ennek az Istennel való élő kapcsolatnak a művelése és továbbadása – szerintem ez a Kármel küldetésének lényege.

Kétség kívül, az erre való vágy talán nem jelentkezik tömegigényként. De akik erre fogékonyak, azoknak átadhatjuk lelki kincseinket, s ők is tovább tudják azt adni másoknak. Így végül is nagyon sokakra lehet kihatni nem annyira látványos módon, mint inkább minőségileg, a hiteles és mély lelki élet táplálásával.

- Hogyan tud megfelelni a magyar Kármel ennek az igen igényes küldetésnek?

- Hogy ennek megfeleljünk, ehhez sokat kell tanulnunk és imádkoznunk. Tanulnunk kell a rendi szentjeinknek az Egyházban olyannyira nagyra becsült tudományát, vagyis az állandó továbbképzés fontos szerepet kell, hogy betöltsön életünkben. Ennek jegyében nem fordíthatjuk minden energiánkat arra, hogy egyszerűen a lelkipásztori igényeknek próbálunk megfelelni.

Emellett pedig élő, imádkozó közösségekké kell válnunk. Nekünk magunknak személyes tapasztalattal kell rendelkeznünk arról, hogy mi az imádság. A közösségi élet pedig azért lehet fontos, mert az hitelesíti az Istennel való kapcsolatot.

- Rendi szentjeinknek az imádság tudományával kapcsolatos műveit Te hogyan ismerted meg? Melyik nagy szentünknek az írásai keltették fel az érdeklődésedet a Kármel felé?

- Az igazat megvallva, kezdetben engem a Kármel lelkiségének - hogy így mondjam – az egésze fogott meg, nem annyira egyik vagy másik szentjének a tanítása. Konkrétan leginkább a remeteség gondolata érintett meg. Az első kármelita pedig, akit művei által valamennyire megismertem: Marcell atya volt. Bár, megvallom, a művei eleinte túlzottan „édeskésnek” tűntek számomra.

A novíciátus kezdetén pedig Lisieux-i Szent Teréz tanításába próbáltam beleásni magam, mert róla lettem elnevezve. Ezt ugyan csalódásként éltem meg, mert én arra számítottam, hogy inkább a Kármelhegyi Boldogasszonyról kapom majd a nevemet.

- Bocsánat, hogy közbevágok: a Szűzanya tisztelete is különösen fontos szerepet játszott hivatásodban?

- Igen, a Szűzanya tisztelete mindig is jelen volt életemben. Hiszen Győrben születtem; gyermekkorom óta évente rendszeresen felzarándokoltunk a Könnyező Szűzanyához. Aztán a ferenceseknél is mélyült a Vele való kapcsolatom. Persze, a Kármel Szűzanya-tisztelete egészen sajátságos, mert az egész Kármelt áthatja a Szent Szűz iránti különleges szeretet.

- Visszatérve Lisieux-i Szent Terézhez, végül is nem bántad meg, hogy őt kaptad szerzetesi nevedben védőszentedül?

- Nem, valóban nem bántam meg. A Kis Terézzel való foglalatosságomnak ugyanis meglett az eredménye: alapvetően megerősített és megvilágított kármelita hivatástudatomban. Kis Szent Teréz tanított meg azoknak az alapigazságoknak a megértésére, hogy mit is jelent kármelitának lenni.

- És rendi szüleinkkel mikor mélyült el a barátságod?

- Különösen akkor, amikor – immár szerzetespapként – Avilában tanulhattam egy esztendőt, ahol főként Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János tanításában mélyülhettem el. Érdekes módon, Avilában talán Keresztes Szent Jánoshoz vonzódtam jobban, mert logikusabbnak, érthetőbbnek tartottam a műveit, pláne spanyolul olvasva azokat. A szentanya gondolatai néha olyannyira csapongóak, hogy nem könnyű őt spanyolul olvasni, pláne, ha arról van szó, hogy meg is értsük őt. Jelenleg viszont Szent Teréziának A belső várkastély című műve foglalkoztat a leginkább.

- Bizonyára nem csak bizonyos apostoli megbízatások késztetnek erre…

- Kétség kívül az apostoli munkámból fakadó igények is befolyásolnak ebben, de még inkább az a felismerés, hogy Szent Terézia ebben a művében nagyon mélyen magamra ismerhetek.

- Mit értesz azon, hogy magadra ismersz ebben a műben? Talán azt, hogy már Te is hasonló misztikus kegyelmeket éltél át, mint a szentanya?

- Nos, kérdésedre az a kérdés jut eszembe, amit nemrég egy közismert magyar lelkipásztor intézett hozzám, azt kérdezve: „ugye, már ti sem tudjátok megélni a misztikát?”. – Bevallom, hogy nagyon elcsodálkoztam ezen a kérdésfeltevésen, hisz’ számomra a misztika a mindennapi valós életen nyugszik, nem rendkívüli jelenségeken. Szent Terézia misztikája nagyon is a realitásban gyökerezik. Azért szeretem Szent Terézia lelki várkastélyát olvasni, mert azt fejezi ki, ami a legbensőbb énem, vagyis azt – Edith Steint idézve -, ami az igazság. Sok mindent nem éltem még át mindabból (vagy nem is fogok), amin a szentanya átment, de nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy a műből világosan megérthetem, hogy mi az ember célja, és hogy hová kell eljutnom. Egy hiteles és mély életprogramot találok tehát A belső várkastélyban, s annak olvasása során egyfajta lelkivezetésben is részesít Szent Terézia.
- A Kármel nagy szentjei, egyházdoktorai után a magyar Kármel egyik szentség hírében elhunyt tagjáról – Marcell atyáról - is mondanál néhány szót? Szerinted mi lehet az ő jelentősége a számunkra?

- Azt hiszem, hogy a szent Istennek egyik legnagyobb ajándéka egy nemzet vagy egy közösség számára. Persze, ezt fel is kell fedezni, és élni is kell ezzel a nagy ajándékkal…

Ami engemet különösen is megfog az ő személyében, az az a tény, hogy Marcell atya – ahogy a műveiben is tükröződik – mélyen magáévá tudta tenni három egyházdoktorunk tanítását, egyfajta élő és sajátosan magyar szintézisét adva az ő tanításuknak.
- Miben tükröződik ez a magyar jelleg az ő alakjában?

- Marcell atya írt egy cikket valamikor az első világháború utáni időkben, melynek az a címe, hogy „Magyar haláltánc”. Ebben a haláltáncban sajátosan magyar vonást fedez fel, s úgy gondolja, hogy ez a tapasztalat jelen volt a magyar történelem és irodalom minden fontos eseményében vagy személyében. Én úgy látom, hogy Marcell atya későbbi élete többek között erre a kihívásra is válasz akar lenni. Vagyis az ő élete többek között arra a kérdésre adott válasz, hogy a szenvedés és a kereszt miért tölt be oly fontos szerepet a magyarság életében, és hogy miként lehet ezt igazi Krisztus-követő kereszthordozóként megélni.

- A magyar Kármel eme jeles alakjának említése után forduljunk most a magyar Kármel jelenéhez. A szerzetesrendek újjáindulása után immár tizennégy év telt el. Ez a tény azonban még minden bizonnyal hatással van a jelenünkre. Hogyan látod az újraindulás által támasztott kihívásokat a Kármel mai életében?

- Az újraindulás tapasztalatai arról győznek meg minket, hogy a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolat élő valóság kell, hogy legyen számunkra. Nagyon fontos a múlt: a Kármel karizmájának gyökereivel való kapcsolat, ennek az ápolása. De ez a mi saját magyar múltunkba való gyökerezésünk felismerését is jelenti. A múltunkra épül a jelen. Ebből fakad a hűség igénye. Viszont a múltunkat sem szabad túlhangsúlyozni, hisz’ a mai embert nem lehet azon a módon megszólítani, ahogyan például száz évvel ezelőtt lehetett.

Ami a jelenünket illeti, az olykor meglehetősen fájdalmas tud lenni. A püspök atyák szívesen felajánlanának nekünk plébániákat. A plébánosok meg lelkigyakorlatokra hívnak. De kevesen vagyunk. Ezért sokszor nemet is kell mondani. Olykor még a rendházaink – legalábbis időleges – feladását is fel kell vállalni. Mert ugyan a jelenben kell élnünk, de a jelen miatt nem áldozhatjuk fel a jövőnket. A múltunkkal való kapcsolatból érthetjük meg, hogy mi a karizmánk lényege, de azt a jelenben kell megélnünk, s méghozzá úgy, hogy közben már a jövő szolgálatát is előkészítsük.

- A Kármel azonban nemcsak a testvérek rendházait foglalja magában, hanem egy nagy családot is alkot – kontemplatív és apostoli közösségekkel, valamint a Világban Élő Kármel tagjaival. Hogyan ítéled meg eme nagy család különböző csoportjai között kialakult kapcsolatokat a magyar Kármelen belül?

- Azt hiszem, hogy 89-es újrakezdés után mind a magyar Egyház, mind pedig az egyes szerzetesrendek még mindig a vajúdás állapotában vannak. Ez azt jelenti, hogy minden közösség egy kicsit magával van még elfoglalva. Még mindig a változások időszakában élünk: s addig az együttműködés is nehéz az egyes csoportokon belül.

Először önmagunkkal kell tisztába jönni olyan módon, hogy meg tudjuk fogalmazni: én mit tudok a másiknak adni. Nem úgy, hogy mit várok a másiktól, hanem mit tudok adni. Ha önmagunkkal tisztában vagyunk, akkor már tudunk a másiknak segíteni. Én azt hiszem, hogy ez jellemzi a Kármel különböző csoportjai közötti jelenlegi kapcsolatokat.

- Ennek a helyzetnek az is oka lehet, hogy kevesen vannak a szerzetesek? Nem tartasz attól, hogy egyszer csak „kiürül” a Kármel hazánkban?

- Én nem félek attól, hogy kevesen vagyunk. Talán a Jó Isten azt akarja, hogy mi, a „mag”, egy kicsit megérlelődjünk. Vagyis hogy előbb minőségi változások történjenek bennünk a mennyiségiek helyett. Ez azért is fontos lenne, mivel a vajúdás állapotát – amiben leledzünk - nem mindenki tudja vállalni, mert hiszen az sok nehézséggel jár együtt. Nagyon biztos hivatás kell ahhoz, hogy egy fiatal minden körülmény között hűséges tudjon maradni a hivatásában. Az újrakezdés külső eseményei – például a rendházak visszavétele – után a sokkal igényesebb belső történések kihívásai érnek most bennünket.

- Én azt hiszem, hogy a nehézségek ellenére Istennek célja van a Kármellel Magyarországon. Úgy gondolom, hogy erről Te is meg vagy győződve. De mondd csak, Te milyen konkrét jeleit láttad-látod ennek?

- Az első ilyen jelet abban látom, hogy az idős szerzeteseink 89-ben szinte kivétel nélkül visszajöttek. Ez azt mutatja számomra, hogy Isten – az olykor nagyon nehéz körülmények között - egy későbbi újraindulás szándékával őrizte meg őket. A második jel az lehet, hogy jöttek, jöttünk fiatalok 89-ben. Jelenleg nyolcan vagyunk fiatal atyák, a mag tehát megvan. S ez egyáltalán nem természetes, hisz olyan nehézségnek voltunk kitéve, hogy például 89-ben, amikor jelentkeztünk, még házunk sem volt, ahol a novíciátus elkezdődhetett. A rendházak visszaszerzése, a kispapjaink tanulásának megszervezése komoly gondokat jelentett. S ennek ellenére már vannak fiatal atyáink. A generációs váltás is simán megtörtént, nem volt törés. Úgy érzem, hogy alapvetően jó a kapcsolat a fiatalok között, hogy nincsenek pártoskodások köztünk, hanem egy irányba akarunk menni. Nagyon fontosnak tartom, hogy a közösségeinkben béke legyen, hisz csak békében lehet megtalálni Isten akaratát, amit Ő minden bizonnyal meg is fog majd mutatni nekünk a megfelelő időben. Hisz a Kármel nem önmagáért van, hanem létével Isten akaratát hivatott szolgálni.

- Miért imádkozol leginkább, amikor a magyar Kármelre gondolsz?

- Legelőször is azért, hogy egyre jobban, hitelesebben tudjuk megélni a kármelita karizmánkat. S emellett természetesen azért is, hogy legyenek buzgó új hivatások, akik révén a Kármel valóban be tudja majd tölteni küldetését a magyar Egyházban is.

- Köszönöm a mély beszélgetést. Abban a reményben tesszük majd közzé, amit mondtál, hogy megosztásod még inkább erősíti majd a közöttünk lévő egységet és azt a meggyőződést, hogy a magyar Kármel valóban Isten értékes ajándéka a hozzá tartozóknak és a kívülállóknak egyaránt.

Kategória: