Ancsa

 A Kármel az élő Istennel való találkozás helye (vö. 1Kir 17-18)

            A Kármel nagy családjához tartozók között egy olyan fiatallal is szerettem volna elbeszélgetni, aki még semmilyen fogadalommal vagy ígérettel nincs elkötelezve a kármelita lelkiség megélésére, de akit a éppen a Kármelen keresztül szólított meg Isten. Így esett a választásom Annára, aki egy 26 éves diplomás lányként egy budapesti szállodában dolgozik. Válaszaiból nem csak a korához illő fiatalosság, hanem az Istentől való, még csak a közelmúltban történt megszólítottság tapasztalatának frissessége is mélyen kiérezhető. Szavai abban a meggyőződésemben erősítettek meg, hogy a Szent Illés prófétai örökségét magáénak valló Kármel ma is az élő Istennel való találkozás helye.  

            - Mesélj valamit családodról. Vallásos családba születtél?

            - Szerencsére igen, anyu mindig hívő volt, persze, ezzel együtt ő is bejárta a hit zarándokútját, amelynek az ő számára is megvoltak a maga állomásai. Apu viszont nem jár templomba. Minket - a nővéremet meg engem - anyu mindig vitt misére. Vagyis mi kisgyerekkorunktól kezdve jártunk templomba. Más kérdés, persze, hogy akartunk-e oda menni. Például, ha valami számunkra érdekes műsor volt a tévében, akkor hisztiztünk, hogy hadd maradhassunk otthon. De az a kérdés soha nem merült fel bennem, hogy hátha Isten nem is létezik. Szóval, Isten mindig létezett a számomra. Karácsonykor ugyan elsősorban az ajándékok miatt vártam az ünnepet, s nem amiatt, amit az ünnep jelent, de ennek ellenére Isten mégis fontos volt nekem. Rendszeresen imádkoztunk otthon anyuval.

            - Középiskolás korodban is vallásos maradtál?

            - Hát, amikor jött a középiskolás időszak, akkor már nem foglalkoztatott annyira ez a téma. Igaz, amikor az ember szorult helyzetben volt - egy-egy dolgozat alkalmával -, elimádkozott egy Miatyánkot vagy Üdvözlégyet. S aztán vagy lett foganatja vagy nem. De szorult helyzetben mindig imádkoztam. Mindenesetre nem úgy kértem Istentől, mint ahogy most teszem...

            - A középiskola után meg főiskolás lettél?

            - Igen. Ott aztán abszolút eltávolodtam a vallásos témáktól, bár a vizsgaidőszakban ott is „buzgón" imádkoztam. De a szentmise vagy a gyónás nem igazán foglalkoztatott ebben az időben. Igaz, anyu példája mindvégig előttem lebegett. Főleg, amikor ő is keresztülment egy jó nagy változáson. Ő ugyan - ahogy már mondtam - mindig vallásos volt, de az ő életében is bekövetkezett egy olyan pillanat, amikor egyszerre nagyon sok mindent megértett, mert mélyen megérintette őt a Jó Isten, s ennek a hatását látni is lehetett rajta. Például: elkezdte rendszeresen olvasni a Bibliát, csak ilyen jellegű dolgokat olvasott vagy hallgatott. Emlékszem, mi meg azt gondoltuk, hogy megbuggyant...

            - Tehát az édesanyád által kapott kegyelmek nem váltak közvetlenül számodra is kegyelemmé...   

            - Hát, nem nagyon. Én ugyanis nagyon jól éreztem magam a főiskolán. Végigbuliztam az egészet. Erre most már nem vagyok büszke. De akkor nagyon jól éreztem magam. S úgy éreztem, hogy az ottani barátaim nagyon szeretnek, s én minden buliban ott voltam velük...

            - De egyszer csak véget ért ez a „bulis időszak", ugye?

            - Igen. Vége lett az iskolának. Én meg elmentem dolgozni az egyik pesti szállodába. S egyszer csak egy „senki" lettem. Ahhoz képest, hogy a főiskolán mindig én voltam a középpontban, s nekem volt a legnagyobb hangom, most meg belekerültem egy olyan helyzetbe, hogy én csak egy kezdő voltam, a „senki", aki mindent rosszul csinál, aki nem tud semmit. Egyszerűen behúztam fülem-farkam, és nem tudtam: hogy fogok ebből a helyzetből kimászni. Három műszakban dolgoztunk, s én kifáradtam. Kezdtem elmaradozni a régi bulikból. Már nem mentem el a többiekkel, vagy ha elmentem is, csak ott ültem... S többé nem éreztem jól magam. A többiek nem értették, hogy mi bajom van. Hisz korábban mindig én szerveztem ezeket a bulikat! De akkorra elfogyott az erőm és a kedvem. S ha mégis elmentem velük, akkor is úgy ébredtem a buli másnapján, hogy „mi értelme is volt az egésznek?!"... Aztán történt még egy apróság, ami megrázott, és amivel betelt a pohár: egy nagyon régi jó barátommal összefutottam véletlenül, s én nagyon örültem neki, ő viszont nem örült nekem... Felgyülemlett bennem ez a sok apró dolog, és ettől kezdve majd egy éven át depressziós állapotba kerültem. Majdnem minden nap sírtam, és szó szerint össze voltam roppanva, lelkileg kiüresedtem, türelmetlen lettem, nem voltak érzéseim. Szörnyű volt ˝nem érezni semmit˝ szó szerint, amit pedig nagy ritkán mégis éreztem, az nem volt kellemes: szorongás, kisebb félelmek, rosszindulatú gondolatok... S ami a legborzasztóbb: hogy nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Tulajdonképpen nem tudtam magamnak mivel magyarázni ezt az állapotot, hisz nem történt nagy tragédia se velem, se a környékemen senkivel, a családom, barátaim egészségesek, kedvesek voltak, mint régen, s ráadásul mindenem megvolt...

            - Mások nem próbáltak segíteni?

- Dehogynem, mindenki próbálkozott, igaz, nem ismertek rám. S otthon a szüleim is százszor meghallgattak. Mindenki igyekezett jó tanácsokat adni, s én meg is hallgattam őket. De az az érdekes, hogy belülről egy idő után hallottam egy bizonyos hangot, amely azt sugallta: amit anyu mond, az a jó! Anyu meg olyanokat mondott, hogy „imádkozzál, gyere el velem a misére,". Hát jó, elmentem vele. Nem éreztem a misén vagy ima közben semmi különösebbet, de mégis követtem a tanácsait. De hát ezt sem tudatosan tettem. Reggel, amikor felkeltem, már görcs volt a gyomromban. S este is így feküdtem le. Mindenféle gyógyteákkal igyekeztem kúrálni magam, de hiába.

            - S ez az állapot meddig tartott így?

- Majdnem egy évig is. Aztán egyszer azt találtam mondani magamban a Jó Istennek: „Istenem, ha Te ezt akarod, hogy gyomorgörccsel éljek, s hogy minden nap hol a gyomorgörcs, hol a sírógörcs lesz rajtam úrrá, vagy egyszerre mindkettő, akkor hát legyen!". Ezután eltelt egy hét, s egyszer csak elmúlt ez az állapot kis időre. Aztán egyre jobban lettem.

            - Tehát az imádságnak alighanem volt valami köze a jobbulásodhoz. Szentségekhez járultál ez idő tájt?

- Igen, akkor már rendszeresen gyóntam. Ugyan nem tudtam jól összeszedni a gondolataimat, de azért őszintén meggyóntam mindig. S olyan jó volt megtapasztalni, hogy a szentgyónásokban az atya nem tol le a sárga földig, amikor már nyolcadszor is ugyanazokat a bűnöket sorolom fel, hanem mindig mond valami nagyon találó dolgot, ami aztán bennem marad és ott működik a szívem mélyén, meg a cselekedeteimben. Egyszer aztán azt ajánlotta a gyóntatóm, hogy menjek el Attyapusztára, mert lesz ott egy tábor, s anyu, a keresztanyám és unokatestvérem is jön. Családok lesznek ott, és majd biztosan jó lesz. Anyu is bíztatott, hogy „hidd el, ez nagyon jó lesz, gyere el". Én viszont azt válaszoltam, hogy „majd meglátom: hogy lesz szabadságom". Nagyon szkeptikusan álltam hozzá.

            - És végül eljutottál abba a táborba?

- Végül három napot sikerült kivennem arra a hétre. Többet nem voltam hajlandó összeszervezni magamnak. Apu vitt le kocsival, mert a többiek már ott voltak. De mondtam neki, hogy ha SOS-ezek neki, akkor jöjjön ám el értem, mert lehet, hogy nem fogom kibírni ennyi „szent fazék" között.

            - Aztán mégis kibírtad?

- Három napig voltam ott, és sírva jöttem el, majd megszakadt a szívem, mert annyira jól éreztem magam. Rájöttem arra, hogy milyen jó az, amikor értelmes emberek közt értelmes dolgokkal foglalkozik az ember! Ez annyira fel tudja tölteni az embert, hogy hú...! S olyan jó volt, hogy még azt is elmesélte nekem az atya a kíváncsiskodásomra, hogy miként lett pap. Aztán volt a társaságban egy fiatal édesanya, akitől azt kérdeztem, hogy miként tért meg. Mindig érdekelt, hogy ki hogy lett hívő... Tulajdonképpen ott jöttem rá - látva más fiatalok, idősebbek és az atya példáját -, hogy ha valaki komolyan vallásos, akkor az nem azt jelenti, hogy mindig csendben van, nyugodt és hogy begyöpösödött gondolkozású. Attól még az ember lehet nagyon is jó kedélyű, s jó nagyokat is nevethet! - Láttam ezen a fiatal édesanyán, hogy egy teljesen normális nő, és ugyanakkor mégis mennyire vallásos! Elmesélte, hogy miként lépett rá erre az útra. Én meg azt mondtam erre neki, hogy „de jó Neked, hogy te már itt tartasz!". Ezt azért mondtam, mert egyre inkább erősödött bennem az a vágy, hogy én is ezt szeretném.

            - Lett valami folytatása a táborbeli tapasztalatodnak életedben?

- Igen. Az atya ugyanis már a táborban említette, hogy majd augusztus végén lesz valami Kármelita Nap, s hogy oda is érdemes elmenni. Így aztán el is mentem. Előző éjjel éjszakás műszakban voltam. Reggel 6-ig dolgoztam. Utána aludtam valamit, majd gyorsan összekaptam magamat és elmentem. És alig kaptam levegőt, amikor az ottani tanításokat meghallottam! Elsírtam magam, de ez már a szentségimádáson történt, amelyen életemben először akkor vettem részt. Ott döbbentem rá, hogy engem mennyire szeret a Jó Isten! Megértettem, hogy micsoda nagy kegyelem az, hogy nekem egy olyan családom lehet, ahol mindnyájan szeretjük egymást! És ennek ellenére én mégis oly hálátlan bűnös voltam mindig! Hol sírtam fájdalmamban, hol pedig nevettem örömömben, hol meleg töltött el, hol meg a hideg rázott a bűneim miatt. Egyszóval: fantasztikus élmény volt! És onnantól kezdve valahogy megváltoztam: például nem bírok tévét nézni. Nem bírok, de nem azért, mert valami megtiltaná ezt bennem, hanem mert rögtön kibillen az igazságérzetem, és visszajön a gyomorgörcsöm például az olyan romantikus filmek láttán, melyek úgy végződnek, hogy mindenki „boldog", és hogy a szappanoperák szereplői „kéz a kézben élnek, amíg csak meg nem halnak", hisz ez csak ámítás, mert problémák mindig vannak és lesznek is az ember életében. És én ezt a bennem támadó érzelmi töltést úgy fogom fel, hogy a Jó Isten ezáltal figyelmeztet engem, hogy ezek valótlan képek az életről, amit nem kell elhinni, mégis mindenhonnan ez folyik...

             - Ezt most úgy mondtad, mintha egy jezsuiták által személyesen vezetett lelkigyakorlaton számoltál volna be a „belső megmozdulásaidról"...

- Igen, mert azóta voltam már személyesen vezetett három napos lelkigyakorlaton is! Nagyon sokat segített rajtam az a három nap. Ott vettem észre például azt is, hogy én azt a tényt, hogy „az Isten szeret minket", korábban soha nem hallottam ki sem az evangéliumból, se azokból a szentmisékből, amelyeken részt vettem. Helyesebben mondva: biztosan hallottam, de nem voltam képes felfogni. Hogy a szeretet mindennek az alapja, ezt sem értettem meg, csak a bennem lezajlott változások után.

            - Hallod, te egész érzékeny vagy a belső világodra! Ezek szerint szoktál imádkozni is?

- Hát, törekszem odafigyelni, kérni, megköszönni. S ha valamire kíváncsi vagyok: megkérdezem, és sokszor előfordul, hogy néhány óra vagy nap elteltével meg is kapom rá a választ valaki más által vagy valami esemény révén. Egyszóval: azóta apró csodák szövik át az életem.

            - Nagyon jó azt hallani, hogy ilyen élő módon beszélsz az imádságról. De térjünk csak vissza arra a bizonyos Kármelita Napra, amikor olyan erővel tört fel benned az az élmény, hogy az imádság valóban egy teljesen élő dolog. Hogy tudnád utólag értelmezni, hogy mi is történt ott veled? 

- Nos, azt hiszem, hogy azon a Kármelita Napon egy új fogékonyság jött létre bennem: alapvetően megnyíltam a vallásos élet iránt, ami, most már értem, hogy csak úgy valósulhatott meg bennem, hogy végigéltem ezeket a gyomorgörcsös napokat, és megkaptam a megfelelő lelki vezetést a kármelita atyák által. Ott élt még bennem az attyapusztai lelkigyakorlat emléke, az ott tapasztalt közösségi élmény, meg annak a fiatal édesanyának az emléke is, aki egyszerre tudott mélyen vallásos és derűs lenni. Végre megértettem, hogy a kereszténységhez nem kell „szent fazékká" válni, hanem lehet azt jó kedvvel, örömmel is csinálni. A Kármelita Napon pedig ez a korábbi élmény teljessé vált bennem, amikor azt láttam, hogy az ott lévők hol együtt derültek, hol meg együtt sírtak. S ettől én valósággal „meglágyultam". Pláne, a szerzeteseket is látva, s hallva.

            - Miért, mit láttál meg rajtunk?

- Én korábban azt hittem, hogy a szerzetesek olyan csodabogarak, akiket csak a szigor meg a „nem szabad" elv vezérel, vagyis akiknek az élete valahogy olyan, mint a katonaság. S ott döbbentem rá, hogy nekem milyen hamis képem volt az egészről! A szentmiséken ugyanis korábban mit láthattam? Csendet, rendet, fegyelmet. - Hiszen az egy komoly dolog, s ott nincs helye szórakozásnak! Szóval volt valami félsz bennem, ami megakadályozott abban, hogy én is vallásossá váljak. Korábban ugyanis úgy gondoltam, hogy csak az olyan emberek vallásosak, akiknek van valami testi, lelki vagy értelmi problémájuk. Anyu templomba járására is mondtuk magunk között, hogy már beszélni kellene vele... De most már megértem őt. Annyi mindent megértek azóta! Például korábban én is ágáltam az ellen, hogy a papoknak miért nincs feleségük... De most már megértem, hogy ha ők teljes életüket erre akarják szentelni, akkor ez csak így mehet... Most már azokat nem értem, akik nem így gondolkodnak.

            - Emiatt talán vitákba is keveredel olykor?

            - Én mindig mindenkivel szerettem jóban lenni. Továbbra is jóban vagyok az emberekkel, de most már sajnálom az időt arra, hogy csak ruhákról, meg filmekről, meg pasikról pletykálkodjunk. Én ezt értelmetlennek találom. Olyan sok embernél látom, hogy milyen kilátástalan helyzetben él: például huszonévesen egyedül nevel egy kislányt, pénze alig van, egészsége még kevésbé, s azt érzem, hogy valami hasonló dolog lenne az egyetlen megoldás és kapaszkodó az ő életében is, mint amit én megélhettem... Nem tudom, hogy miként lehetne hatni az ilyen emberekre. Leginkább csak imádkozni tudok értük. Vagy néha valami jó könyvet adok nekik. Aztán látom a fiatalokat, s gyakran elgondolkodom rajtuk: ezek a fiatalok nem fognak maguktól bejönni a templomba! De jó lenne egyfajta hittanóra nekik, de az ő nyelvükön! De jó lenne nekik elmesélni, hogy én ugyanazt csináltam, ugyanúgy gondolkoztam, mint ők! De ez nem működik ilyen spontán. El szeretném majd kezdeni a teológiát, hogy az alapok meglegyenek... De ugyanakkor olyan emberekkel is találkozom, akik már jóval előttem járnak a hit útján. Őket meg olyan jól esik hallgatnom, sokat tudok tanulni tőlük is!

            - Végezetül, hadd kérdezzelek egy kicsit még a Kármellel kapcsolatos élményeidről, hiszen Isten (aki bárhol és bármi által képes megszólítani az embert) téged mégis a Kármelen keresztül szólított meg. Mit jelent neked a Kármel?

            - Hát, elég mókás, de az az igazság, hogy gyerekkoromban az első pozitív tapasztalatom azért kötődik a kármelita templomhoz, mert leginkább ide szerettem jönni vasárnapi misére, ugyanis itt félóra alatt vége volt a misének. Ez volt az első pozitív élményem a Kármellel kapcsolatban.

            - De most már, ugye, nem efféle motívumok vezérelnek ide?

            - Most, amikor ide bejövök a szentmisére, akkor azt érzem: hogy végre itt vagyok! Hogy végre itthon vagyok! Egy idő után már vágyódom a Kármelbe, még ha tudom is, hogy más templomokba is elmehetek. De azért vágyódom a Kármelbe, mert itt sok minden történt velem.

            - A Kármel nagy tanítói közül ismersz-e valakit már nem csak névről, hanem úgy is, hogy olvastál tőle valamit?

            - Olvastam Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajzát. Nagyon-nagyon tetszett. Éppen abban az időben olvasgattam, amikor ezek a nagy változások zajlottak bennem. Más szenteknek még nem olvastam az írásait. De egyenlőre másféle „olvasmányokat" is kell forgatnom, mert a munkám mellett újból egyetemre járok.

            - De azért a Kármelből kapott tanításokat továbbra sem veted meg, ugye? Még akkor sem, ha a „félórás időtartamot" meghaladják?

            - Így van. Ha ugyanis az ember kinn mozog a világban, annyira lekötik a figyelmét a dolgok meg a rohanás! Az ördögnek meg pont az a célja, hogy épp a lényegre ne tudjak odafigyelni... Ezért van szüksége az embernek arra, hogy rendszeresen tanításokat halljon a szentmisében vagy hittanórákon. Ezek által kristályosodik ki bennem a kép magamról meg a bennem lezajló dolgokról. Közben a Jó Isten sokszor ráolvas a fejemre: „emlékezz csak arra, hogy ezt meg azt csináltad!". Emlékszem, volt olyan napom, amikor úgy szégyelltem magam az eddig elkövetett bűneim miatt, hogy jóformán nem mertem felemelni egész nap a fejemet, lehajtott fejjel mászkáltam.

            - Egyszóval, megtaláltad a helyedet a Kármelben, s most már nem csak kötelességből jársz ide, mert édesanyád magaddal hoz, mint régen, hanem mert otthon érzed magadat ebben a környezetben? 

            - Igen. A kármeliták lelkülete, az itteni hangulat, s az a mód, ahogyan a hitet megpróbálják átadni meg megértetni az emberekkel, nagyon közel került hozzám. Talán azért van így, mert az itt hallott dolgok nem csak felszínesen érintenek meg, hanem jó mélyen. Olyan jó az, hogy itt nem elemzéseket hallok az evangéliumról, hanem ehelyett valami egészen életszerű dolgot. Ezt több kármelita templomban is tapasztaltam már. Nagyon fontos ugyanis nekem, hogy az életbe tudjam átültetni azt, amit hallok. Hogy élni tudjak belőle, mert az Isten igéje arra való, hogy az ember éljen belőle!

            - Köszönöm a beszélgetést. Engem is mélyen megérintett mindaz, amit mondtál, mert olyannyira kármelitás volt! Ahogy mondtad: még nem sokat tudsz ugyan a Kármel szentjeiről, de azt már tapasztalatból tudod: mit jelent az, amikor az ember számára élővé válik az Isten! Köszönöm, hogy őszinte vallomásod alapján Isten most a mi számunkra is élőbbé válhatott...

Kategória: