Julianna nővér

A világban, de nem a világból… (vö. Jn 17,11. 14)

(Beszélgetés a VÉK egyik tagjával)

            Julianna nővér – egy kétgyermekes özvegy édesanya - az egyik Világban Élő Kármel-közösség vezetője. Szavai egy Isten által mélyen megszólított személyt ismertetnek meg velünk, aki kármelita hivatását nem kolostorban, hanem a világban éli meg. Tanúságtételéből kitűnik, hogy a kármelita lelkiség nem csak világtól elvonult szerzetesek-szerzetesnők számára lehet az élő Istennel való egyre mélyebb találkozás iskolája, hanem olyanok számára is, akik családi életük örvendetes és fájdalmas eseményei és körülményei közepette nyílnak meg az Istennel való barátságra és annak ápolására, valamint arra, hogy a rájuk bízottak is felismerjék az életükben jelen lévő Istent.  

 

            - Miként került kapcsolatba a kármelita lelkiséggel?

- Egy nagyon fájdalmas eseménnyel kezdődött: 1985. június 11-én váratlanul, az esti vacsora után, a kezeim között, szívinfarktusban meghalt a 42 éves férjem. Ott maradtam a két kis gyermekünkkel; a lányom hároméves volt, a fiam meg első osztályos. A férjemet elveszítettem, s ráadásul egyedül maradtam a sok gonddal. Nekem kellett fát vágni, fűteni, télen a havat lapátolni. A kislányomat minden reggel óvodába vittem, a fiamat meg az iskolába, s onnan a napköziből hoztam őket haza délután 4 órakor, mert nekem meg dolgoznom kellett. Ráadásul minden nap hideg lakásba értünk haza, mert nem volt, aki fűtsön otthon, amíg mi távol vagyunk.

            - Másokra nem számíthatott?

- Anyósom, apósom már nem élt. Az én rokonaim meg távol voltak. Senki nem tudott hozzánk költözni.

            - Vallásos családban nevelkedett?

- Igen, mélyen vallásos családba nőttem bele. Édesanyám családjában két egyházmegyés pap volt, egyik nővére pedig az „Isteni Megváltó Leányai” apácákhoz lépett be. De mégis nagyon nehéz volt szembenézni a nehézségekkel, s nagyon mélypontra kerültem.

            - Isten aztán hogyan nyúlt bele életébe, hogy az általa ejtett sebet gyógyítsa?

- Az történt, hogy a férjem halála utáni hetekben az Új Ember folyóiratban találtam egy közleményt, melyben arról írtak, hogy a keszthelyi Kis Szent Teréz Kármelita templomban hogyan és mikor tartják a búcsút. Még az is benne volt, hogy a veszprémi püspök atya fogja majd az ünnepi misét tartani. S e rövid cikk hatására úgy éreztem, hogy nekem oda kell mennem. Sosem jártam még Keszthelyen. Leszállva a buszról, először a főtéri templom elé kerültem. Úgy éreztem, nem ez az a templom, amit én keresek. Végül megkérdeztem az emberektől, s útba igazítottak. Aztán megvolt a szép ünnepi nagymise, s utána még ott maradtam a templomban. S ekkor történt velem életem egy meghatározó élménye, mert ott értettem meg, hogy miért is vagyok annyira mélyponton. S ekkor kaptam az első indítást a Kármel felé is.

            - Mit jelentett ez a belső indítás? Mire ösztönözte?

- Arra, hogy beszélnem kellene egy kármelita atyával, s érdeklődnöm kellene a kármelita lelkiség után. De az igazat megvallva, én előzőleg nem ismertem egyetlen kármelitát sem. Ráadásul 1985-ben még nem indultak újra a rendek, s a kármeliták még nem jöttek vissza a keszthelyi rendházba.

            - Hogyan tudott mégis kapcsolatba kerülni a kármelitákkal?

- Először Kis Szent Teréz által. Az ő személye és tanítása fogott meg.

            - Mi ragadta meg Kis Szent Terézben?

- Erre most így nagyon nehéz válaszolnom. Nem tudom. Csak arra emlékszem már, hogy először Kis Szent Teréz Önéletrajza került a kezembe.

            - Mikor történt ez?

- Még 1989 előtt, vagyis a szerzetesek visszatérése előtt. Egy régi kiadás volt, amit még egy atyától kaptam. A férjem halála után ugyanis jó néhány könyvet kaptam különböző atyáktól, akik így akartak segíteni rajtam. Akkor került ez is a kezembe.

            - Sokat adott ez a könyv?

- Igen, nagyon sokat. Tulajdonképpen észrevétlenül a belső imába kapcsolódtam be általa. Kis Szent Teréz Önéletrajzát olvasva egy belső párbeszéd indult meg bennem, közöttem és az Úr között.

            - Az Önéletrajz olvasása közben?

- Igen. Nagyon belelkesedtem tőle. S egyszer csak azon kaptam rajta magamat, hogy a Kármel egyre jobban lefoglalja gondolkodásomat és vágyaimat. A belső ima, amibe az olvasás bekapcsolt, kiemelt szomorúságomból.

            - Tehát, ha jól értem, Kis Szent Teréz Önéletrajzát olvasva azon vette észre magát, hogy Teréz bevonta Önt a saját gondolkodásába, a saját imájába, s ez érzéseire is kihatott. Helyesen mondom?

- Igen. Ebből a könyvből reménységet merítettem. S a nehézségek, amelyek korábban a nyakamba zúdultak, többé már nem tragédiát jelentettek a számomra.

            - Volt olyan rész a könyvben, mely különösen is megragadta?

- Nem. Nem annyira a könyvben írott szavak fogtak meg, hanem inkább az a lelkület, amivel íródott. A könyv egésze hatott rám.

            - S a ”földi” kármelitákkal hogyan sikerült megismerkednie?

- 1989-ben került a kezembe először egy Kármel folyóirat. Abból tudtam meg azt is, hogy létezik Világban Élő Kármel. Az újságban olvasott budai címen működő közösséggel vettem fel a kapcsolatot, így lettem világban élő kármelita.

            - Sokat jelentett ez önnek?

- Nagyon sokat. Minden hónapban eljártam az összejövetelekre. Ezek azért voltak különösen is nagy élmények számomra, mert ott nem csak világban élő kármelitákkal, hanem kármelita atyákkal is megismerkedhettem. Albin atya öltöztetett be. Minden alkalommal egy igeliturgiát és zsolozsmát végeztünk, s volt szentbeszéd is. Nagy élmény volt egy kármelita atyát hallgatnom. Ez 1990-ben történt. 1993 tavaszán pedig a tartományfőnök atya kérésére a saját lakóhelyem közösségének lettem a vezetője.

            - Mint világban élő kármelitának, Kis Szent Teréz után a Kármel más szentjeivel is sikerült megismerkednie?

- Nagyon megfogott Szeghy Ernő atyának a Lorettói litániáról való elmélkedése. Egy régi kötet került a kezembe: 1936-ból való keszthelyi kiadás.  Ez a Szűzanya felé mélyítette el a kapcsolatomat. Aztán Marcell atya könyve - a Szépszeretet - is kezembe akadt, s attól is nagyon belelkesedtem. Annyira csodálatos olvasni, ahogyan Marcell atya őszintén elmeséli, hogy miként került egyre mélyebb kapcsolatba a Szűzanyával! Én is úgy gondolom, hogy az én életemben is a háttérben mindig ott állt a Szűzanya, még akkor is, amikor én még nem is gondoltam rá. Hisz hogyan is bírtam volna ki anélkül, hogy összeomoljak, a nehézségeim közepette?

            - És szent szüleink személye és tanítása hogyan hatott Önre?

- Avilai Teréznek a Tökéletesség útját már korábban elolvastam, sőt jegyzeteltem. A belső várkastély viszont nehéz olvasmánynak bizonyult számomra egyedül. Federico Ruiz Bevezetés Keresztes Szent János tanításába című könyvét még 1987-ben rendeltem meg, és meg is kaptam a Linz-i Kármelből, amit alaposan át is tanulmányoztam. De csak mostanság kezdtem el Keresztes Szent János írásait kitartóan olvasni.

            - A kármelita nővéreinket is sikerült megismernie?

- Igen. 1990-ben mentem le először a pécsi nővérekhez. Írtam nekik egy levelet, melyben kértem, hogy mindenképpen beszélhessek Vág Mária Terezita nővérrel. Ő nagy szeretettel fogadott. Így kezdődött a velük való ismeretségem, ami azóta is tart.

            - A kármelita atyákkal is kapcsolatba került?

- Igen. A velük való beszélgetések által nagyon sok kegyelmet kaptam. Nagyon sokat köszönhetek nekik.

            - A családjára kihatott-e új kármelita mivoltja?

- Természetesen. A rokonságra leginkább olyan módon, hogy nem értették: miként lehetséges az, hogy itt maradva fiatalon, két kis gyerekkel, amikor udvarlóm akadt, én nemet mondtam?! – De hát azért tettem ezt, mert azt mondtam magamnak, hogy a gyerekeimet semmilyen fehér kocsival érkező „lovag” miatt nem helyezem háttérbe. Másrészt pedig engem akkor már annyira megerősített a belső ima, hogy számomra már csak az Úr, meg a Kármel létezett.

            - Vagyis ez azt jelenti, hogy az Úrral való kapcsolatból annyi erőt merített, hogy nem érezte szükségét annak, hogy egy ”teremtményhez” forduljon vigasztalásért?

- Igen. Azáltal, hogy megtanultam a nehézségeimet az Úr elé vinni az imában, azok meg is oldódtak, vagy legalábbis többé már nem tudtak olyan mélyen hatni rám, hogy azokból ne lássak kiutat.

            - Elhunyt férjéhez való viszonya is megváltozott a Kármel belső imáját élve?

- Van egy kedves szentírási mondatom, amit még az esküvőnk alkalmára kértem, hogy ott elhangozhasson. A Rómaiakhoz írott levél egyik mondatáról van szó, amelyben azt írja az apostol, hogy az „Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm. 8,28.) Én ezt a mondatot – a belső ima hatására -  úgy éltem meg, hogy még az a fájdalmas esemény is, hogy a férjem meghalt, még az is javunkra válhat: neki is, meg nekünk is. Isten képes arra, hogy még a rosszat, a nehézséget, még a halálesetet is javunkra változtassa, ha valóban Őt keressük és szeretjük. A hívő ember az egész világ gazdagságát birtokolja, mivel a jó és balsors, minden: egyenlőképpen szolgálja és javára válik. Egy régebbi Kármel folyóiratban - 1998.  szeptemberében - erről még egy újságcikket is írtam.

            - Ez egy olyan meggyőződés, amely folytonosan nő az olyan emberben, aki imádkozik?

- Igen.

            - Mit jelent az az Ön számára, hogy mint világban élő kármelita, a Kármelhez tartozik?

- A Világban Élő Kármel azoknak a híveknek a közössége, akik a világi élet körülményei között az evangéliumi tökéletesség elérésén fáradoznak. Kereszténységemet így sajátos módon a Terézi Kármel lelkisége táplálja és jellemzi, és ezzel együtt az a tény, hogy a rend vezetése alatt állhatok. Ezáltal tagja vagyok a kármeliták családjának, részesülök a lelki javaikban. A világ előtt kell tanúságot tennem a Kármel sajátos hivatásáról: arról, hogy „igaz, hogy él az Úr, akinek a szolgálatában állok.” (1Kir 17,1)

Nagyon sokat jelent számomra egy közösséghez tartozni, s a VÉK Regulája szerint élni. S az is, hogy a közösségünkbe mindig jön kármelita atya, hogy folyamatos képzésben részesüljünk, vagy hogy az elmélkedésünket mélyítő tanítást hallgathassunk. Közös imával, szentmisével erősítjük egymást a szeretetben. A másik számomra fontos lelki táplálék pedig a Kármel-újság. Sok mindent lehet belőle az életünkre alkalmazni; bár csak egy-egy gondolat az, ami bennem marad belőle, de abból aztán élhetek egy jó darabig. Nagyon sokat jelent számomra, hogy egy Kármelhez tartozó közösség tagja lehetek!

            - A gyermekei hogy veszik azt, hogy az édesanyjuk ilyen „megosztott szívű”?

- Ez nagyon is természetes a számukra. Még egészen kicsik voltak, amikor a Kármel felé fordultam. Ha kármelita atya érkezett hozzánk, a gyermekeim is mindig kitörő örömmel fogadták. Annál is inkább, hiszen ha hozzájuk jöttek barátaik, ifjúsági hittanosok, akkor én is ugyanazzal a szeretettel fogadtam őket, mint ők a hozzám jövőket. Tiszteletben tartják elköteleződésemet. Jól tudják, hogy ha anyának VÉK van, akkor minden más program kiesik, s ezt ők természetesnek veszik. És úgy látják, hogy ez nekik is jó. Ebbe nőttek bele.

            - A gyermekei nem érdeklődnek a Kármel iránt?

- Ahogy fokozódott a Kármel iránti lelkesedésem, felvettem a kapcsolatot Terezita nővérrel. Ő megengedte, hogy a lányommal együtt, aki akkor ötödik osztályba járt, egy hétre Pécsre mehessünk a vendégrészbe. A lányom is és én is minden nap a nővérek életmódját éltük imában és munkában. Így a mindennapi zsolozsmába is bekapcsolódtunk. Ennek az lett a következménye, hogy a rákövetkező karácsony előtt azzal a kéréssel fordult felém a lányom, hogy zsolozsmáskönyvet kaphasson ajándékba. Karácsonyra meg is kapta. Így utána az is előfordult, hogy olykor együtt mondtuk a zsolozsmát otthon is. Ezután jött a fiam. Ő Attyapusztára ment egy hetes munkára. S ő ott tanult meg zsolozsmázni a testvérektől. S neki is az lett a vágya, hogy ő is azt kapjon ajándékba karácsonyra. Volt, hogy ádventben vagy nagyböjtben együtt zsolozsmáztunk mind a hárman. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, mintha szerzetesnek készülnének. Mindketten azt mondták nekem, hogy nem éreznek szerzetesi hivatást. Aztán majd a jövő titka, hogy a jó Isten még merre vezeti őket…

            - Van-e valami vágya a Kármellel kapcsolatban?

- Az egyik vágyam a VÉK-közösség óhajával esik egybe. Közösségünk csak úgy tud fennmaradni, tovább haladni a Kármel útján, ha vannak atyák – teljesen mindegy, hogy közülük kik – akik vállalják, hogy eljárnak közösségünk összejöveteleire. Ahhoz, hogy megmaradjunk kármelita hivatásunkban a világban, sőt erősödjünk is benne, elengedhetetlenül fontos számunkra, hogy közösségünk lelki asszisztense kármelita atya legyen! Közösen és egyénileg is rendszeresen imádkozunk kármelita papi hivatásokért, a felszentelt atyákért, hogy erőben, egészségben munkálkodhassanak közöttünk!

A másik vágyam pedig az, hogy a Kármel Édesanyjának segítségében bízva, hűséges maradhassak VÉK ígéreteimhez és a Regulához! Segíts Uram, hogy hűségesen haladjak utadon! Vezetésedet fölösleges megértenem: hiszen gyermeked vagyok. Tudom, ha az éjszakán át vezet is az út, akkor is Tehozzád jutok!

- Az imádságba torkoló szavai után számomra-számunkra is már csak az Istenhez fordulás marad…

Kategória: