A Kármel hivatása

A KÁRMEL: AZ ISTENNEL VALÓ EGYÜTTLÉT HEGYE, AZ ISTENNEL VALÓ TALÁLKOZÁS KÚTJA

Az alábbi bevezető írás a Kármel hivatásáról szóló elmélkedés. A Kármel – mint ahogy a Szentírásban szereplő számos más hegy is - különösképpen az Istennel való kapcsolat, az imádság helyét jelenti. De jelenti azt a jelképes kutat is – a Szent Illésről nevezett kútra utalva, ami körül a kármelita szerzetesek első kolostorukat építették -, amely a maga gazdag lelki hagyományával harcol a mindenkori ember felszínességével szemben. Szentjeinek tanúságtételével feltárja, hogy milyen titokzatos mélysége van az emberi szívnek (Zsolt 64,7), amely minden benne lévő sötétség ellenére is az Istennel való találkozás helyéül szolgálhat az arra megnyíló lélek számára (vö. BV I. 1,3). A Kármel lelki öröksége arról tanúskodik, hogy Isten a Vele való élő kapcsolatra hívja az embert.

A korunkban nagy méreteket öltő ateizmussal egy időben vagy éppen a miatt a lelki éhség jelei is mutatkoznak világszerte. Bár félrevezetheti az embert a látható és birtokolható dolgok varázsa, emberi mivoltjának teljességéről, s az abból fakadó belső szükségleteiről nem mondhat le anélkül, hogy ne érezne – legalább olykor – a testi éhségtől vagy szomjúságtól még kínzóbb és mélyebb lelki kielégületlenséget magában. Ez a belső tátongó űr azonban nem mindenkiben tudatosodik igazán. Sokan félnek tőle, mert azt hiszik, hogy felismerése önmagukkal kapcsolatos hamis illúzióik romba dőlésével, s következésképpen csakis szenvedéssel járhat együtt. Ezért ösztönszerűen próbálják elfelejteni, letagadni, mintha nem is létezne. A vele való szembenézés helyett próbálnak inkább valami mást „csinálni”: többet dolgozni, tanulni vagy olyan élményekre szert tenni, melyek elfeledtetik a bennünk lévő üresség érzését.

De hogyan „csináljon többet” az olyan ember, aki már nem bír? Ráadásul a több tevékenység, több tudás vagy érzelem halmozása önmagában nem képes arra, hogy be is töltse az embert, hanem csupán lefoglalja őt. Óriási különbség van olyan élmények között, amelyekben mások vagy saját magunk által megfogalmazott „vállveregető” szavak hatására – nem is vagy te olyan rossz! vagy te aztán valóban nagyszerű vagy! – tapasztaljuk magunkban annak örömét, hogy érdemes volt a világra születnünk, vagy pedig a testünket-lelkünket átható mély öröm, megvilágosodás és béke hatására belülről érezzük, éljük át, hogy sokkal értékesebbek vagyunk attól, ami látszik rajtunk. Jó, ha már lehetett részünk ez utóbbi élményben. De az élmények felemelő hatása még ebben az esetben is könnyen elmúlhat, kivéve, ha megértjük azok számunkra szóló jelentését.

Ahhoz tehát, hogy életünk ne olyan legyen, mint az álom - mint a reggel viruló fű: mely reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad (Zsolt 89) -, nem az élmények a legszükségesebbek, hanem az általuk támasztott kérdésekre adandó válasz megtalálása, amelyeket minden értelemmel bíró teremtmény feltehet magának: - Voltaképpen ki is vagyok én valójában? Mi ad értelmet az életemnek? És leszek-e, és hogyan lehetek boldog igazán? - Az ember értelmes mivoltjához tartozik, hogy mer bizonyos alapvető kérdéseket feltenni, mert választ keres rájuk. Avilai Szent Teréz - a Kármel egyik egyházdoktora, bár nő létére ugyan soha nem folytathatott magasabb tanulmányokat - e kérdésfeltevést és a rá adandó válasz keresését teljesen nyilvánvalónak tartja: Mily szomorú dolog és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat, s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Nem lenne nagy tudatlanság, (…) ha valakitől megkérdeznék, hogy ő kicsoda, s nem ismerné magát, s azt sem tudná, hogy ki volt az apja, ki az anyja, s hogy milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk, s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat (A belső várkastély I, 1,2).

A Kármel mesternőjének mindig aktuális üzenete az emberekhez
Hogy az embert nem lehet pusztán a testével és annak szükségleteivel azonosítani, ennek felismeréséhez nem kellenek sem magasabb tanulmányok, sem különösebben felforgató lelki élmények. Avilai Szent Teréz – akit a Kármelben egyszerűen szentanyának is szólítunk - azonban azt állítja, hogy az Istennel megélt kapcsolat – az imádság – gyakorlása révén nem csak arra jött rá, hogy az embernek az őt körülvevő külső világa mellett egy belső világa is van, hanem arra is, hogy ennek a belső világnak az egyre mélyebb felfedezése és annak az imádság által történő kitágulása és megújulása az ember boldogságának legfőbb zálogát is jelenti. S hogy ez a kijelentése nem csak egy önámítás volt, hanem egy reális meggyőződés, ezt mutatja az a tény, hogy az elmúlt évszázadokon át mindig voltak és vannak olyanok, akik az ő művei fényében értették meg saját maguk és boldogságuk legmélyebb titkait. Még egy olyan kiváló elme, mint a nemrégiben szentté avatott zsidó filozófusnő – Edith Stein – is azt állította, hogy nem a sok általa olvasott filozófiai tárgyú könyvből, hanem Avilai Szent Teréz Önéletrajzából értette meg a „teljes igazságot”, ami életének akkor is értelmet és erőt tudott adni, amikor azt végérvényesen elveszíteni látszott a haláltáborba menet. Néhány évtizeddel az életét másokért felajánló vértanú kármelita nővér halála után pedig maga az egyetemes Egyház is a legmagasabb fórumon ismerte el a Szent Teréziának juttatott bölcsességet azáltal, hogy őt azon kevesek közé sorolta, akik tanításuk kiválóságát és egyetemességét tekintve minden idők legnagyobb tanítói lévén az egyházdoktori címet viselik.

Hogyan tett szert Szent Terézia erre a mélységes ismeretre? – Magasabb tanulmányokat soha nem végezhetett. Elsősorban nem sok könyv elolvasása vagy saját okoskodásai révén jutott e mély bölcsesség birtokába, hanem leginkább azzal, hogy Rendjének ősi misztikus hivatásához hűen az imádságot, az Istennel való szerető párbeszédet megtanulta, és egyre mélyebben meg is élte azt. Szent Terézia – saját tanúsága szerint – imádkozva jutott el oda, hogy a belső várkastélynak nevezett saját belső világa feltáruljon előtte, nem sejtett tudás és szeretet birtokába juttatva őt. Ahogyan írja: A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság (BV I, 1,7). Személyes tapasztalatairól - a többi általa írt mű mellett – főként két könyvben számolt be: Önéletrajzában, melyben azt meséli el, hogy milyen módon talált rá Istenre, vagy helyesebben mondva: hogy Isten miként vonta bele egy Vele való egyre mélyebb, élő kapcsolatba; és A belső várkastély című főművében, amelyben saját személyét elhallgatva fejti ki az ember Istennel való kapcsolatának fokozatos elmélyülését és annak végcélját, az ún. Istennel való egyesülés állapotát.

Avilai Szent Teréz egy Másikkal – az őt teremtő és megváltó Istennel – való kapcsolatában ismerte meg önmagát, és az Ő befogadásában, a Vele való egyre mélyebb egységben találta meg életének legmélyebb értelmét és boldogságát is. Műveiben arról tett tanúságot, hogy miként változtatta meg életét az a tény, hogy saját belső világában fedezte fel Isten jelenlétét, és élő kapcsolatba került Vele. Mindez azonban nem egy könnyű kalandot jelentett számára, hanem egy életre szóló szövetséget. Műveit azért írta, mert testet-lelket átható élményt szerzett arról, hogy Isten valóban igazat mond, amikor a Szentírásban azt állítja, hogy ha valaki szereti Őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni (A belső várkastély VII, 1,6), s úgy érezte: erről nem szabad hallgatnia!

Avilai Szent Teréz semmi olyan új dolgot nem talált ki, amit Isten nem nyilatkozott volna ki a Szentírásban önmagáról, az emberről és kettőjük lehetséges kapcsolatáról. Tanításának eredetisége abban áll, hogy személyes tanúságtételéből fakadó meggyőző erővel tanúskodik arról, hogy Isten mire hívja az embert teremtésénél és a megváltásnál fogva, s ez hogyan valósulhat meg fokról-fokra az egyén életében. Avilai Szent Teréz élete és tanítása élő illusztrálása annak, amit a II. vatikáni zsinat tanít az emberi méltóságról: Az emberi méltóság legfönségesebb vonása az, hogy meghívást nyer az Istennel való közösségre. Ez a meghívás az Isten és ember közötti párbeszédre az ember létével veszi kezdetét. Az ember léte ugyanis annak köszönhető, hogy Isten megteremtette őt szeretetből, és közli vele a létet, ugyancsak szeretetből. Az ember csak akkor él teljesen az igazságban, ha szabadon elismeri ezt a szeretetet és ráhagyatkozik Teremtőjére (Gaudium et spes 19,1).

A Szent Terézia által megélt és továbbadott lelkiség a Kármel ősi misztikus hagyományán alapszik, abba ágyazódik bele, de termékenységének hatékonyságát megnöveli az a tény, hogy minden korban és élethivatásban élő ember számára adaptálható. Vagyis nem csak remetéknek, kolostorban élő szerzeteseknek, vagy más, már mély lelki életet élők számára szolgálhat alkalmas lelki táplálékként, hanem egyéni hivatástól függetlenül minden ember számára képes feltárni, hogy a saját belső világába való behatolással miként fedezheti fel és élheti meg a létezéséből fakadó legalapvetőbb kapcsolatot, mely az őt teremtő és megváltó Istenhez személyesen köti, s melyre leginkább rászorul élete értelmének és boldogságának megtalálásában. E tanítás állandó aktualitása abban a lehetőségben rejlik, hogy az ember elfeledheti, félreismerheti vagy akár tudatosan is elvetheti a bensőséges, Istennel egyesítő, életet adó kapcsolatot (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa 29). Az ember elfeledheti, vagy megtagadhatja Istent. Ő viszont szüntelenül hívja az embert, hogy keresse Őt, és így életet és boldogságot nyerjen. Az istenkeresés azonban komoly erőfeszítést kíván az értelem részéről, valamint helyes akaratot is, „igaz szívet”. Mások tanúságtétele sem nélkülözhető. Ők tanítanak az istenkeresés útjára (KEK 30). A Katekizmus eme idézett soraira aligha találhatunk mélyebb, személyesebb, az ember hűtlenkedését, nyomorúságát leplezetlenül feltáró, s ugyanakkor Isten hűségét és irgalmát magasztaló tanúságtételeket és tanításokat, mint amelyek Szent Terézia és az általa megújított Kármel mestereinek műveiben olvashatók.

A Kármel ikonja
Úgy tűnik, hogy Isten a Kármel szentjeit olyan karizmával ruházta fel, és általuk ezt a Rendet arra rendelte, hogy a Vele való kapcsolat jelképe és tanítója lehessen. A Kármel hegyén ismerte fel Izrael népe az élő és igaz Istent, és hitében megújulva ott borult le előtte Illés próféta közreműködésével a bálványimádás bűne után (vö. 1Kir 18).

Egy képpel szemléltetve: a Kármel hegye azóta is, mint valami világítótorony működik, a kikötő biztonságát jelezve. Nem a Kármel a kikötő, mely Isten és a Vele való örök közösség jelképeként szolgál. A Kármel „csak” világítótorony az Istenhez vezető életúton. Így a Kármel szentjei által örökségbe kapott tanúságtétel fénye bevilágít az úton lévők lelki sötétségébe, s arra emlékezteti őket, hogy van kikötő – vagyis Isten, örök élet -, lehet Vele kapcsolatba kerülni, és el is lehet hozzá jutni a mások által már bejárt úton! Az erre való reménység legcsodálatosabb záloga a már nekünk is megadott, a csendes szellő susogásával minket is magával szelíden sodró Szentlélek; valamint a legragyogóbb példa – a Tenger Csillaga -, a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária, akinek földi élete és mennybevétele a legfényesebb módon igazolja: hogyan vonja be Isten a hitben, reményben és szeretetben rá hagyatkozó embert a Vele való örök közösségbe. Nem véletlen, hogy a Kármel lelki hagyományában oly fontos szerepet tölt be mind a Lélek vezetése előtti megnyílás, mind pedig a Szent Szűz alakja és az ő hatékony közbenjárásának megtapasztalása.

Jézus sajátos követése a Kármelben
Azonban az élet tengerén hajózó utast nem csak látható jelek és belülről ösztönző erő, hanem az Atya keblébe hívó „élő Szó” – Jézus Krisztus - is hívogatja. Minden szerzetesrend – a Kármel is – az Ő szorosabb követésére alakult. Oly nagy azonban a Krisztusban kapott misztérium gazdagsága, hogy az egyes szerzetesközösségek általában csak Jézus egyik-másik tanításának vagy gesztusának a titkaiba próbálnak belehatolni, hogy azt jelenvalóvá tegyék az emberek között, a Szentlélek mindig aktuális ösztönzéseinek engedve. Rajtuk keresztül Jézus Lelke emlékezteti Egyházát arra, amit Jézus földi élete során mondott vagy tanított, s tanúságot tesz arról, hogy Jézus most is él és ma is folytatja megváltói küldetését.

Ilyen módon az Egyházban szerzeteseknek olyan csoportjai jöttek létre, akiket Jézusnak különösen a betegek vagy a gyerekek iránti szeretete, igehirdetése, egyszerű názáreti munkás élete vagy éppen az Ő Atyával való bensőséges párbeszéde, az imája ihletett meg. A Szentlélek vonzásának engedelmeskedő szerzetesek úgy akarták követni a Mestert, hogy az Ő földi életének egy-egy sajátos misztériumába vágytak különösképpen is behatolni.

A Kármel - életüket az imádságnak szentelt remete elődeivel - az Istentől neki juttatott sajátos ajándék szerint leginkább az imádkozó Jézust igyekezett megjeleníteni, s Jézus imádságának titkaiba próbált behatolni. Ezért kezdetben a Kármel-hegység csendes magányában húzták meg magukat az első kármeliták. Később azonban – Európába áttelepülve – a nagyvárosokban is megtelepedtek, sőt olyan világban élő laikusok is csatlakoztak hozzájuk a Szentlélek ösztönzésére, akik a Kármel lelkiségét a saját hivatásukban óhajtották megélni. A Szent Terézia által megújított Kármelnek pedig még olyan szerzetes tagjai is lettek, akik a még nem evangelizált kontinensekre, missziókba is elmentek, hogy az imádság művelésével együtt az örömhírt is elvigyék az embereknek. A Kármelita Rend ezzel nem adta fel ősi hivatását, bár a felületes külső szemlélők, sőt egyes szerzetesek is, nem egyszer így gondolkodtak az évszázadok során, jóhiszeműen ragaszkodva az imádság közben elvonuló Jézus alakjához.

Csakhogy az elvonultság – mint az imádság egyik szükséges feltétele - hangsúlyozásával soha nem szabad elfelejteni, hogy Jézus a maga imádságával nem annyira egy külső elvonultságot biztosító helyhez, mint inkább az Ő mindennél jobban szeretett Atyjához akart ragaszkodni. Azt állította, hogy mindig Vele van, aki Őt küldte. S nem hagyja Őt magára, mert Jézus mindig azt teszi, ami neki kedves. Jézus ugyanis semmit nem tesz magától (vö. Jn 8,29). Jézus nem csak akkor van kapcsolatban az Atyával, amikor bensőségesen Vele beszélget az imában, hanem akkor is kapcsolatban marad Vele, amikor másokhoz szól, mert csak azt adja át, amit Atyjától kapott: Én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, Ő parancsolta meg, mit mondjak és mit hirdessek (Jn 12,49). Jézus szüntelenül az Atyával együtt élő Fiú, aki állandó dialógusban van Atyjával: akár csendesen elvonul, akár pedig nagy tömegek előtt beszél és cselekszik. Amikor egy fáradságos út után a tanítványok megkínálják ennivalóval, még a testi ételre vonatkozóan is a következő meglepő állítást teszi: Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét (Jn 4,34). Jézusnak tehát az Atyával megélt kapcsolata a legfőbb éltető ereje. De ez a kapcsolat nem korlátozódik pusztán az imádság csendes óráira, hanem a bensőséges elvonultság ideje mellett az Atyával való együtt-tevékenykedést is jelenti. Ezért mondja Jézus azoknak a zsidóknak, akik megbotránkoznak azon, hogy még szombati nyugalom idején sem marad „nyugodtan”, hanem még akkor is gyógyítani merészel: Atyám szüntelen munkálkodik, ezért én is munkálkodom (Jn 5,17). Olyan szoros egység van Jézus és az Atya között, hogy nem csak a másikra irányuló imádságban és tevékenykedésben vannak együtt egymással, hanem egymásban is élnek. Jézus - hogy az Atyával megélt közösségébe hívja tanítványait is - ezt a misztériumot próbálja megértetni az utolsó vacsora alkalmával, amikor így szól hozzájuk: A tanítást, amit hirdetek nektek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másképp nem, legalább tetteimért higgyetek (Jn 14,10-11).

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bár az elvonultság nagyon is szükséges az imádság gyakorlásához, de az Istennel való kapcsolat megélése nem korlátozódik az imádság idejére. Ha ugyanis az ember az életében nem törekszik ennek az imádságban megszületett kapcsolatnak a fenntartására, akkor imádsága sem hiteles. Ezért van az, hogy a Kármel – bár küldetéséhez alapvetően hozzátartozik az imádságnak megfelelő elvonultság, a csend biztosítása saját tagjai és a kívülállók számára egyaránt – nem a pusztában való megtelepüléshez ragaszkodik mindenáron (mint első remetéi a Kármel-hegyén), hanem az Istennel való kapcsolathoz. A Kármel tehát Jézusnak az Atyával mindig és mindenhol megélt szeretetkapcsolatának a titkaiba szeretne behatolni.

E Jézus által mindenhol megélt és általunk is mindenhol megélhető legfontosabb kapcsolat utáni vágyat fedezhetjük fel Szent Terézia szavaiban, aki az általa alapított szemlélődő kolostorokban élő lányainak ezt írja: Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, s mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán csak félreeső zugokban volna lehetséges a belső ima (Az alapítások könyve 5,16). Mindazokat, akik a kármelita lelkiséget – hivatásuknál fogva - a világban próbálják megélni, különösen is megerősíthetik hivatásukban a szentanya alábbi mondatai: A szeretetnek nehéz körülmények között kell érvényesülnie, leányaim! Nem a magányos zugokban, hanem az alkalmak kellős közepében. S higgyétek el nekem, hogy bár itt több hiba fordul elő, s talán némi sérelem is esik a lelken, összehasonlíthatatlanul nagyobb a lelki hasznunk (uo. 5,15).

A Kármel – Illés kútja, mely a legmélyebb szomjúságával szembesíti az embert, hogy képessé tegye az evangélium által felkínált élő víz elfogadására
A Kármel-hegy remetéinek életét és Avilai Szent Teréz idézett sorait összevetve érthetjük meg a Rend mai Rendelkezéseinek egyik fontos állítását, ami szerint a Terézi Kármelt egyszerre jellemzi a Kármel lelkületéhez és hagyományához való hűség és a szüntelen megújulás akarása (n. 1). A Kármel - misztikus célját, az Istennel való egyesülés vágyát, fel nem adva, hanem még inkább elmélyítve – így tágult ki olyan egyetemes távlatokra, amelyben minden keresztény ember, életállapota és egyéni hivatása sajátosságainak figyelembe vételével, megtalálhatja és megtanulhatja legalapvetőbb hivatását, amit a Katekizmus így fogalmaz meg: Az ember arra teremtetett, hogy közösségben éljen Istennel, akiben megtalálja boldogságát (KEK 45).

A Kármel tehát az ember létének kiteljesedését és a hozzá vezető utat kínálja fel az Istennel elmélyülő kapcsolat lelki kincseinek megosztása által annak tudatában, hogy az ember mind természete, mind hivatása révén vallásos lény. Istentől származik, Isten felé megy, és csak úgy él emberhez méltó életet, ha szabadon megéli Istennel való kapcsolatát (KEK 44). Minderről prófétai egyértelműséggel tesz tanúságot az egyre több tudás birtokában önelégültnek tűnő, de szíve mélyén kielégületlen mai ember előtt. Keresztes Szent János ezért merészeli ilyen egyértelműséggel kimondani: „Ahol nem tudják Istent, nem tudnak semmit” (A szellemi páros ének 26,13).

A Kármel az imádság iskolája.
Még ettől is több: a hiteles katolikus keresztény hit megélésének iskolája. Nem egy pusztán intellektuális lelki kíváncsiság kielégítésére szolgál. Mesterei tanításukat az élő Istennel a hitben megélt tapasztalataikból merítették, s azt állították, hogy olvasóik csak akkor fogják igazán megérteni tanúságtételüket, ha maguk is saját tapasztalatra tesznek majd szert ezen a téren. Ezért nem csak beszélnek vagy írnak az imádságról, mint az Istennel való élő kapcsolatról, hanem észrevétlenül a saját Istennel való párbeszédjükbe vonják be a tanítványaikat. Keresztes Szent János például így indokolja és jellemzi rövid írásai szükségességét a Mondásaihoz írt előszavában: Te, Uram, szereted az okosságot; szereted a világosságot; szereted a szeretetet, jobban, mint a léleknek valamennyi egyéb cselekvését. Azért tehát ezek a mondások okosítani fogják a haladót, világítani fognak neki az úton, és éleszteni fogják haladtában a szeretetét. Maradjon tehát távol a világ szónoklása; távol legyen minden szószaporítás és az emberi okosságnak száraz, gyönge és csalárd beszédmódja és ékesszólása, mely Neked mindig visszatetszik. A szívhez szóljunk édességgel és szeretettel áthatott szavakat, melyekben Te kedvedet leled. (…) Te add meg ezt, Irgalom Atyja, mert nélküled, Uram, semmit sem tehetünk.

A Kármel tanítása és léte tehát nem eggyel több információt kínál a mai ember számítógépekkel bővített értelmi kapacitásának, hanem az ember szívéhez kíván szólni. Mint egy jó orvos, aki nem pusztán a szimptómák kezelésére törekszik, az isteni Orvostól tanult irgalommal párosult szókimondással állítja, hogy mi minden ember - a mai kor emberének is - legfőbb baja: A léleknek egészsége nem egyéb, mint Istennek szeretete, s így, ha szeretete nem teljes, akkor az egészsége sem az, s ennek következtében betegnek érzi magát (A szellemi páros ének 11,11). Az ember eme legfőbb szükségletének feltárásával a Kármel az Üdvözítővel – Krisztussal – való találkozás „helye”, a kút, ahol az Isten által felkínált ajándék, az „élő víz” forrása feltárul Isten és az ember szomjúságának összetalálkozásában. Illés kútjának vize – a Kármel léte és szentjeinek tanúságtétele – az ember szomjúságát felkeltve hirdeti: Isten szomjazik, hogy mi is szomjazzunk utána (KEK 2560). A Kármel-hegyi Illés-kútnál megszületett Kármel arra hivatott, hogy az élő Isten értünk aggódó panaszára adandó választ felszínre hozza az ember szívéből. Isten eme panasza - Jeremiás próféta közvetítő szavai által így hangzik: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek (Jer 2,13). Az Isten panaszára adandó egyetlen lehetséges válasz pedig azt jelenti, hogy az ember felismeri és tudatosan megéli az Istennel való kapcsolat szívébe ültetett vágyát, vagyis imádkozni kezd. Ebben - saját szívének legmélyebb vágyai és a benne imádkozó Lélek sugallatai mellett – hatékonyan segítheti őt a Kármel lelki mestereinek tanúságtétele, hogy azok példáján és tanításán felbátorodva, egyre mélyebben hagyja magát belevonni az imádság párbeszédébe, amely a hit felelete a megváltás ingyenes ígéretére, a szeretet válasza az Egyszülött Fiú szomjúságára (vö. KEK 2561).

Kategória: