A Kármel karizmája a Szent Illés próféta alakjában kapott ideál felől értelmezve

„TARTSÁK MINDIG SZEMÜK ELŐTT AZT A TÖRZSET, AMELYBŐL SZÁRMAZUNK: AZOKAT A SZENT PRÓFÉTÁKAT!”
(Avilai Szent Teréz: Az alapítások könyve, 29,33)

A Kármel karizmájának ideáljai után kutatva a Testvérek Rendelkezéseinek elején olvashatunk hivatásunk máriás és biblikus gyökereiről. Rendünk máriás jellegéről, annak hagyományáról és megéléséről már elmélkedtünk. Helyezzük most figyelmünk középpontjába hivatásunknak egy másik – a Szentírásból fakadó – ősi ideálját, amelyre Szent Illés próféta alakjában leltek rá a Kármel-hegyén megtelepedő remete elődeink. Vajon mi mondanivalója lehetett egy ószövetségi prófétának a kármelita szerzetesek számára? Az egymást követő korok eltérő körülményei, kihívásai mélyítették-e a Kármelben eme ősi ideál iránti érzékenységet? A Terézi Kármel XVI. századi létrejöttében pusztán a Rend lelkiségéhez való hűség követelményét hozta magával a Szent Illésre és a Kármel-hegy szent atyáira való emlékezés, vagy a megújulásra, a Lélek felé való nyitottságra, s következésképpen új lehetőségek vállalására is késztethette a Rendet? És vajon a harmadik évezred eleji Kármel számára - akik között a klauzúrás nővéreinken kívül mindenki a világgal többé-kevésbé kapcsolatban él mindennapi tevékenysége által, főként a Világban Élő Kármel tagjai - lehet-e és milyen módon lehet aktuális üzenete ennek az üdvtörténetben jelentős szerepet betöltő prófétának, aki Rendünk kezdeteire is oly nagy hatást gyakorolt?
Ebben a tanulmányban ezekre a kérdésekre keressük a választ – természetesen nem a teljesség igényével -, lelki identitásunknak elmélyítését és a Szentlélek iránti nyitottságunk növekedését egyaránt remélve.


A Testvérek Rendelkezései a következő szavakkal méltatják Illés prófétának hivatásunkra gyakorolt hatását: A nagy bibliai személyiségek közül különleges módon úgy tiszteljük Illés prófétát - aki az élő Istent szemléli és buzgóságtól ég az Ő dicsőségéért -, mint a Kármel inspirálóját; az ő prófétai karizmájára pedig úgy tekintünk, mint hivatásunk tipikus kifejeződésére Isten Igéjének hallgatásában és közvetítésében (n. 2.).

Az idézett tömör mondatokból egyértelműen kitűnik, hogy kármelita önazonosságunknak alapvetően fontos gyökereit vizsgáljuk, amikor a próféták atyjának a Kármel karizmájára gyakorolt hatását kutatjuk. Joggal tehetjük tehát fel a kérdést, hogy mi – a múltban és a jelenben, kolostorban és világban élők egyaránt – kaptunk-e és mit kaptunk, továbbá mit remélhetünk az ő lelkének kétszeres osztályrészéből, melyből Elizeus próféta is olyannyira kívánt részesülni (vö. 2 Kir 1,18 ), és amely rendi örökségként minden bizonnyal ott működött a Kármel nagy szentjeinek szívében? Szent Illés „lelke” – a Kármel léte tanúsítja ennek igazát - ott működik ma is azokban, akik kármelita hivatásukat a szent prófétáktól kapott lelki örökséghez való hűségben akarják megélni, vagyis akik megnyílnak az őket magának lefoglalni akaró élő Isten előtt.

Illés próféta a keresztény szerzetesség ősi ideálja, s a kármelitáknak különleges módon is inspirátora
Rendelkezéseink szövege a Szent Illéstől örökségbe kapott „lélek” - akit a XIII. század második felétől a kármeliták vezérüknek és atyjuknak neveztek - kettősségére utal, amikor a próféta életének két fő irányultságáról tanúskodik, mint aki az élő Istent szemléli és buzgóságtól ég az Ő dicsőségéért. Szent Illés prófétai „lelkére” tehát a szemlélődés és az Istenért való buzgólkodás kettőssége jellemző. Jól kifejezi ezt a kettősséget a próféta élete: szemlélődését például az Istennel megélt kimondhatatlanul mély találkozása a Hóreb hegyén, illetve egyik jelmondatként is értelmezhető felkiáltása, amely szerint szüntelenül az Ő színe előtt szolgál (vö. 17,1); az Úr által rábízott dolgokban való buzgólkodására pedig egy másik jelmondattá vált imádsága utal, melyet a Kármel is magáévá tett (vö. 19,10; 14).

Ez a kettősség azonban nem mindig volt nyilvánvaló a Szent Illés prófétát követni akarók sorában. A kereszténység első századainak remetéi és szerzetesei a próféta életéből mindenekelőtt az aszkétikus és az imádságos lelkület vonásait hangsúlyozták: vagyis elsősorban a próféta pusztában való böjtölését és szemlélődő imáját. Ilyen módon ajánlotta Illés prófétát például Remete Szent Antal, a remeték atyja, Szent Atanáz leírása szerint: mindazoknak, akik a remete életre tesznek fogadalmat, a nagy Illést kell szabályzatukként és pártfogójukként választaniuk, és cselekedeteiben, mint valami tükörben kell szemlélniük, hogy milyen is legyen életvitelük. Szent Jeromos pedig a monasztikus életre vonatkozóan írta egyik levelében: Illés az első közöttünk, Elizeus hozzánk tartozik, a próféták fiai pedig - akik vidéken és a pusztaságban laktak vagy a Jordán vizénél telepedtek le - a mi vezetőink. Cassianus szerint az anakoréták Keresztelő Szent János (…), Illés és Elizeus követői [1].

A kármelita hagyomány bővelkedik olyan szövegekben, amelyek Illés próféta alakjáról szóló elmélkedések. De a XIII és XV. század közötti időszakban ezek is többnyire úgy szemlélték a prófétát, mint a remete élet modelljét. (A kármeliták ún. „Eredeti Szabálya” nem említi kifejezetten Szent Illést, de a korábbi keresztény remeték Illésre vonatkozó önértelmezése valamint a hely választása önmagától vall az első kármeliták és a próféta alakja között kibontakozó lelki kötelékről.)

A kármeliták már Európában éltek, amikor kénytelenek voltak a számukra nyilvánvaló lelkiségükről beszélni, hogy azt a kívülállók is megértsék. Ilyenkor az első kérdés általában az alapító személyére vonatkozott. Mivel a Kármelnek nem volt alapítója a szó szoros értelmében, az 1281-es londoni káptalan legelső határozatában kénytelen volt hivatalosan megfogalmazni és rögzíteni a rendi álláspontot:

Azt mondjuk tehát az igazságról tanúskodva, hogy Illés és Elizeus prófétáktól kezdődően voltak a Kármel-hegyének buzgó lakói, mind az Ó, mind pedig az Újszövetség idejének olyan Atyái, akik a hegy magányába valóságosan beleszeretve, a mennyei valóságok szemléléséért éltek – megszakadás nélküli szent folytonosságban - dicséretre méltó életet az Illés-forrásnál, szent önmegtagadásban. Az ő leszármazottaikat gyűjtötte össze egy közösségbe Albert, jeruzsálemi pátriárka, III. Ince idejében, amikor szabályzatot írt nekik, amit Honoriusz pápa – Ince utódja – és az őket követő pápák sora hitelesített jámborul, megerősítve ezt a Rendet, ahogyan bulláik erről tanúskodnak. Mi pedig, az ő tanítványaik, ebben a hitvallásban szolgáljuk az Urat, a világ különböző részein.

Ettől kezdve kezdett kibontakozni a kármelita hagyományban az Illéstől való közvetlen leszármazás gondolata a Kármel-hegyen élő remeték megszakítás nélküli folytonosságának bizonygatása révén. Eszerint Illés és Elizeus lettek volna az első kármeliták. A hozzájuk csatlakozó prófétafiak pedig immáron a Kármelita Rend tulajdonképpeni létrejöttét szemléltették volna, akiknek a szerepét a későbbi kármeliták közvetlenül örökölnék.

A rendi történészek véleménye szerint ennek a mindenáron való történelmi folytonosságnak a bizonygatásában nagy szerepet játszhatott az a bizonytalanság, amely a Rendre köszöntött, amikor kénytelenségből elhagyva a Kármel hegyét Európába kellett áttelepednie. Ugyanis két olyan másik kolduló renddel találta szembe magát (a domonkosokkal és a ferencesekkel), akik joggal dicsekedhettek alapítóik szentségével és közismertségével. A Kármelnek azonban ezekre az egyetemesen ismert szentjeire - akiken a rendi karizma a maga viszonylagos teljességében ott ragyog majd minden időkön át, s akiknek hatása napjainkig is érezhető lesz tanítványaiknak az Egyház misztikus életében betöltött fontos szerepében - még évszázadokat kellett várnia. A kármelitáknak egyenlőre meg kellett elégedniük hivatásuk gazdag biblikus vonatkozásával, s az abba rejtett lelki kincsek egyre teljesebb kibontásával.

Szent Illés prófétai alakjának értelmezése a Kármel történetének első évszázadaiban

A kármelita hivatás Illés prófétából kiinduló önértelmezésének egyik kiemelkedő példája a De Institutione primorum monachorum nevű irat, amelyet valószínűleg Ribot Fülöp katalán kármelita szerkesztett össze a XIV. század második felében, s amely a Kármel történelmi és lelki hagyományainak összefoglalásaként a rendi lelki képzés legfőbb olvasmányaként szolgált egészen a XVII. századig. A mű legelső része egy arról szóló lelki tanulmány, hogy miként is lehet Illés próféta követését megélni. Jól szintetizálja a kármelita imádságos élet különböző aspektusait: a pusztai magány szerepét, a szükséges lemondásokat, az Isten-keresés aszkétikus és misztikus elemeit, a benne való teljes átalakulást. A kármelita - Illéshez hasonlóan - arra kapott meghívást, hogy távozzon innen, vagyis hagyja el a világ múlékony gazdagságát; napkelet felé menjen, szembenézve testi vágyaival; és rejtőzzön el a Kerit pataknál, hogy majd ihasson belőle. Ha majd elérkezel a prófétai, monasztikus és remete élet eme céljához, amikor elrejtőztél a Kerit patakban, vagyis a szeretetben, akkor majd ihatsz a patakból. (…) Akkor majd örömödet találod a Mindenhatóban, és arcodat Felé emeled. Aki testének vágyaival szembeszállt és a kereszthez kötődött, felemelheti majd lelkének arcát, hogy akadálytalanul szemlélje Istent. A megtisztulás és az Istennel való egyesülés kettős ideálját az Illés próféta életéből vett esemény szimbolikus értelmezésével írja le a mű. A kilenc fejezetből álló első könyv utolsó fejezete pedig azt elemzi, hogy miként jutott el Illés próféta a remeteélet tökéletességére a gazdagságról való lemondás, a tisztaság és a saját akaratának megtagadása által.

Ez a középkori alkotás már jól tükrözi a Rend tagjainak egyre mélyebb meggyőződését hivatásuk lényeges irányultságával kapcsolatban, amit az 1942-ben Dachauban megölt holland sarus kármelita atya – Boldog Titusz Brandsma - így értékelt évszázadokkal később egy Lelkiségi Szótár egyik cikkelyéhez írt magyarázatában: Soha még egyetlen szerzetesrendben sem akadt olyan könyv, amely – egy életszabályt és egy tagjai elé kitűzött életcélt adva – ennyire kifejezetten fogalmazta volna meg a misztikus életre való meghívást.

Csakhogy a misztikus élet nem korlátozódik le pusztán az imádság gyakorlatára, hanem az élet tevékeny oldalát is magába foglalja. Ahogyan az Illés próféta életében is látszik. - A Kármel fokozatosan jutott el ennek felismerésére. Úgy tűnik, mintha szerzetesrendként is hasonló szabályt követett volna ez a fejlődés, mint ami az egyén lelki növekedésében tapasztalható: előbb az Istennel megélt egység fontosságát kellett elmélyítenie, hogy majd mindenben Istent keresse, illetve másoknak is Istent adhassa. Később azonban a misztikus élet szemlélődésben és tevékenységben egyaránt megmutatkozó kettős arculatáról is képes lesz majd tanúságot tenni.

A XIII. század egyik rendi generálisa – Gall Miklós – Tüzes nyíl című művében első látásra csak a helytelenül végzett apostoli tevékenységnek a veszélyeire figyelmeztette rendtársait:

Nem véletlenül az utcán történt, hogy a tanítványok megkapták a Vigasztaló Szentlelket, hanem Sion hegyének magányában; nem egy olyan lélekkel fogadták be, amely haszontalan dolgokkal van telezsúfolva, hanem amely az imádságra nyitott. Mondjátok csak meg nekem, ti, akik városról városra jártok, milyen lelket fogadtatok ti be azok lármájában? Világos - lelkiismeretetek tanúsága szerint - (…), hogy ez nem a bölcsesség, sem az értelem, sem a tanács, sem az erő, sem a tudás, sem a jámborság, vagy az Úr félelmének lelke, hanem inkább a bolondság és a gőg lelke…

Ugyanakkor a szerző - akit az előbbi szavak alapján egyáltalán nem lehetne azzal vádolni, hogy az apostolkodás népszerűsítője lett volna az imaélet kárára – elismerte, vagyis legitimizálta már az első Kármel-hegyi szerzetesek esetében is egy bizonyos apostoli tevékenységnek a létét: A lelkekért és a saját érdekükben időnként lejöttek, ritka alkalommal, hogy nemeslelkűen elhintsék a prédikációban mindazt, amit a pusztában a szemlélődés kaszáival betakarítottak [2].

A Kármel önfelfogásában tehát eltérő arányban, de már kezdettől fogva jelen volt a szemlélődés és az apostolkodás egyfajta kettősségének felismerése. Kezdetben csak futó utalásokkal tett említést a Rend hagyománya Illés próféta küldetésének külső tevékenységgel kapcsolatos megnyilvánulásaira. A protestantizmus, a vallásháborúk illetve az új földrészek felfedezése azonban minden bizonnyal pozitívan járult hozzá az apostolkodás hiteles értékeinek megértéséhez és azoknak a Kármel teologális életébe való integrálásához. A mindeközben eltelt évszázadok alatti belső feszültségek, elhajlások és harcok megérlelték a Rendet, hogy az új lehetőségek közepette sem engedjen misztikus céljából, az Istennel való egyesülés állandó kereséséből, amely sajátos megkülönböztető jele maradt és marad ma is valamennyi szerzetesrend között. Érdekes módon azonban éppen az Istennel való egyesülés igénye hozta magával – nem annyira kívülről, valami külsőleg kapott és elfogadott kötelezettség felvállalásával, hanem a szeretet belülről sürgető erejében – az apostolság eszményének tudatos felismerését és integrálását a kármelita életbe. Eme megújulás maradandó gyümölcsöket termő véghezvitelére (amely bizonyos szempontból visszatérés is volt a Szent Illés-i ideál kettős irányultságához) elsősorban nem a Kármel megreformálására törekvő rendi elöljárók bizonyultak legalkalmasabbnak, hanem azok, akiknek „csak” az volt a legfőbb vágyuk, hogy kármelita hivatásukat, mint az életszentség útját éljék meg.

Az Istenhez való hűség a múltbeli örökség őrzésével és az állandó megújulás képességével egyaránt együtt jár, mert Isten embere mindkettő által a Szentlélek művéhez ragaszkodik
A szentek olyan emberek, akiknek életcélja nem elégszik meg valami szép és nemesnek tűnő feladat véghezvitelével, mint például egy reform megvalósításával, hanem akiknek egyetlen igazi céljuk van, aminek minden mást képesek alárendelni a kegyelem megtisztító és megszentelő erejében. Ez az igazi cél pedig nem más, mint az, hogy a Szeretet Forrásaként fölismert Istenüket hozzá méltó módon, vagyis mindenhol és mindennél jobban szeressék. Mivel nem önmagukra, nem is emberi tervekre koncentrálnak, nem saját vagy mások elgondolásaiba szerelmesek, hanem Istenbe, így bizonyulnak alkalmasnak arra, hogy misztikus módon – azaz az Istentől kapott világosság és erő rendkívüli hatékonyságával – végre is hajtsák azt, amit Isten akar tenni velük és általuk.

Erre a szerepre az isteni Gondviselés a XVI. század által megérlelt körülmények között egy hivatását jó szándékkal, de gyarló módon élő beteges apácát szemelt ki, aki az általa végrehajtott alapításokat szemlélve is annyira tudatában maradt alkalmatlanságának, hogy azokban önmaga helyett mindig Isten művét látta és igyekezett láttatni másokkal is: Csodáljátok, leányaim, csodáljátok Isten kezét! Valami híres családból származom talán, s azért becsülnek meg?! Szó sincs róla! Akármilyen oldalról nézitek is a dolgot, be kell látnotok, hogy az Ő műve volt (Az alapítások könyve 27,12).

Avilai Szent Teréznek tehát egyáltalán nem volt szándékában az, hogy Rendjét - az ún. „eredeti szigor” visszaállításával - megreformálja. Vonakodva fogott bele első alapításába, ugyanis – ahogyan írta – haboztam, mert nagyon jól éreztem magamat a kolostoromban (Önéletrajz 32,10). Amikor majdnem két évtizedes apácaságának tétovázásai és visszaesései után végre maradandóan megnyílt Isten szeretetének felismerésére és az Ő akaratának megtételére, semmi mást nem óhajtott, mint egyszerűen válaszolni akart az evangélium radikális követelményeire a megtérés logikus következményeként: saját hivatásában megmaradva, Rendjének - az ún. „Eredeti Szabályban” és az illési hagyományában megtalálható - lelki örökségét a tőle telhető legnagyobb tökéletességgel felvállalva: Sokat törtem a fejemet azon, hogy mit tehetnék az Úristenért, s arra a megállapodásra jutottam, hogy mindenekelőtt szerzetesei hivatásomnak kell megfelelnem, s meg kell tartanom szabályunkat a tőlem telhető legtökéletesebb módon (Önéletrajz 32,9). Rendje „Eredeti Szabálya” segítségével azonban nem egyszerűen a betű követésére törekedett, hanem - a szentek zsenialitásával - a betűt sugalmazó Lelket kereste és találta meg[3]. A Kármel ősi inspirálójával pedig nem holmi Szent Illésről szóló tudományos szentírás-magyarázatokat olvasgatva és azokon spekulálva jutott kapcsolatba, hanem a próféta Istennek való önátadását megélve, amellyel mindig és mindenben Isten akaratát kívánta keresni, még első kolostora alapításával is: Mert bár óhajtottam ennek a zárdának létrejöttét, hogy így jobban elvonulhassak mindentől, tökéletesebben megfelelhessek hivatásomnak és teljesebben el legyek zárkózva: mindezt Isten akaratán való teljes megnyugvással kívántam megvalósítani, s ha beláttam volna, hogy jobban szolgálom az Urat, ha abbahagyom az egészet, azonnal megtettem volna, teljes nyugalommal és lelki békével (Önéletrajz 36,5).

Szent Terézia minden bizonnyal ismerte és magáénak vallotta Rendjének Szent Illésre vonatkozó hagyományát (hisz írásaiban a mi atyánknak szólítja őt), amely – amint láthattuk - a nagy próféta hivatásának kontemplatív-misztikus jellegét hangsúlyozta ki. Erre utalhatnak a szentanya következő szavai is: …Mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien az imádságra és a szemlélődésre vagyunk hivatva – mert hiszen ezt mutatja Rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének a szent Atyáitól származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetésben kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt… (A belső várkastély V,1,2).

A Szent Illésről örökségbe kapott rendi hagyomány azonban nem béklyózta meg a szentanya lelkületét. Amikor Rendjének dicső Atyáiról tett említést, mindezzel nem egy általa elképzelt vagy mások által lefestett idillikus múlt restaurálására vágyott, hanem a kármelita hivatásra vonatkozó isteni világosságot kereste, és az „első szerelem” Istennek adottságát vélte feltalálni. Ugyanakkor azonban arról is meg volt győződve, hogy az ő Istene is élő Isten, aki nem csak titkai szemlélésébe, hanem cselekvésébe is bele akar vonni személyében egy - a közfelfogás által nem sokra becsült – gyenge nőt. Ezért, amikor nővéreit arra kérte, hogy soha ne felejtsék hivatásuknak a szent próféták példáján keresztül kapott ősi ideálját, arra is figyelmeztette őket, hogy az igazi hűség nem a szent elődök kegyelmei vagy életformája utáni nosztalgikus vágyakozásban mutatkozik meg, hanem abban a lelkületben, amely a jelenben kapott kegyelmekben és körülményekben is ugyanolyan nyitott szívvel keresi Istent, mint ahogyan azt ők tették a maguk idejében:

Hallottam már egynéhányszor, amikor a szerzetesrendek keletkezéséről volt szó, hogy mivel azok a mi szent elődeink alapul szolgáltak a jövő számára, az Úristen nagyobb kegyelmekben részesítette őket. Megengedem, hogy így van, de bármely kor szerzeteseinek mindig azt kell szem előtt tartaniok, hogy ők meg alapjai azoknak, akik utánuk fognak jönni. (…) Mi hasznom van nekem abból, hogy a régi szentek olyan nagyok voltak, ha én olyan haszontalan vagyok, s rossz viselkedésem által megrongálom az épületet?! (…) Igazán nevetséges dolog azzal mentegetnem magamat, hogy nem tartozom az elsők közé, ahelyett hogy belátnám: mekkora a különbség az én életem és erényeim, s azokéi között, akiket az Úristen akkora kegyelmekben részesített. (…) A jelenben élők, akik szemtanúi voltak az eseményeknek, gondolják meg, hogy mekkora kegyelmekkel árasztott el minket (az Úr). (…) Nekünk most van a kezdetünk, s ők (akik a jövőben következnek utánunk) igyekezzenek mindig újra kezdve haladni a jóról a még jobb felé (Az alapítások könyve 4,6 illetve 29,32).

A próféta életét legalapvetőbben nem az elvonultság vagy bizonyos tevékenység igénye határozza meg, hanem maga az élő Isten
Avilai Szent Teréz - a múltból kapott lelki örökséghez való hűség és az állandó megújulás kettős követelményének megfelelve - nem állt meg annál a szemléletmódnál, mely Szent Illés misztikus hivatását leginkább csak annak szemlélődő oldaláról szemlélte. A Kármel vezére és atyja ugyanis nem csak a szemlélődésnek szentelte életét a puszta magányába elvonulva, hanem a nagy nyilvánosság elé állva is kész volt Istenért és a benne való hit megőrzéséért minden veszélyt és fáradságot vállalni . A szentanya nem annyira ezen spekulálva-elmélkedve, mint inkább „belülről”, a saját tapasztalatából, az Istenben teljesen átalakult lélek belső igényeivel szembesülve értette meg a Szent Illéstől kapott lelki örökség eme oldalát, amit nem hallgatott el az általa alapított szemlélődő kolostorok lakói elől sem. – Amikor például A belső várkastélyban a hetedik lakásról, az Istennel a földön megélhető legmélyebb egyesülésről írt, azt a fontos megjegyzést tette, hogy a szemlélődő életnek nem lelki gyönyörűségek ízlelgetése a célja, hanem a lelki házasság arra szolgál, hogy cselekedetek s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle (VII, 4, 6). Másutt pedig úgy jellemezte az Istennel megélt kapcsolat legmagasabb fokára eljutott lelkeket, hogy az ilyenek nagy lelki nyugalmat érezhetnek bensejükben, ám annál kevesebb nyugalom jut ki nekik a külső dolgokban, de annál kevésbé vágyódnak is utána ( VII, 4, 10). Az Istennel egyesült lélek ezért még csak nem is méltányolja a test fáradalmait, hanem mindig keveselli. Ebből a lelki tapasztalatból válik érthetővé az egyes szenteknek mind a nagy önsanyargatása, mind pedig a lelkekért való buzgóságból végzett fáradhatatlan apostoli tevékenysége: Ezért éhezte annyira Isten dicsőségét a mi atyánk, Illés próféta; ezért munkálkodtak Szent Domonkos és Szent Ferenc oly buzgón a lelkek megtérésén; ezért voltak rajta, hogy minél többen dicsérhessék Istent. Teljesen megfeledkeztek önmagukról, elképzelhetjük, hogy mi mindent szenvedtek el (VII, 4, 11).

A Szent Illés-i prófétai hivatás kettős irányultságára találhatunk utalást abban is, amikor a szentanya az evangéliumi Márta és Mária szerepének egymást kiegészítő voltát hangsúlyozta: Higgyétek el nekem, hogy Máriának és Mártának mindig együtt kell lenniük, mert csak így fogadhatják és láthatják állandó vendégül az Urat (VII, 4, 12).

A szentanya tehát – anélkül, hogy tudatosan törekedett volna a prófétában kapott ideál megélésére – egyszerűen megtérésének saját útját járva látta be és élte meg azt az igazságot, hogy a Szent Illéstől örökségbe kapott prófétai lelkület legfőbb ismérve nem az, hogy valaki mennyi időt tölt szemlélődésben vagy valamilyen tevékenységben, hanem hogy mennyire adja át magát Istennek. Ezért Szent Terézia tanítása is ez utóbbi megélésére irányul: Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtőnek (A tökéletesség útja 32,9). A prófétai lelkület megélése teljes odaadást kíván: ez a legfőbb feltétele annak, hogy a tanítvány osztályrészt kapjon Illés lelkéből. Avilai Szent Teréz a szentek zsenialitásával érzett rá a Kármel ősi ideáljának lényegére, amely a rendi misztikus örökség – az Istennel való egyesülés – megvalósulásának legalapvetőbb feltétele: Mekkora erő rejlik ebben az ajándékban. Ha illő elszántsággal valósítjuk meg, akkor szükségképpen levonja hozzánk a Mindenhatót; arra bírja, hogy eggyé legyen a mi gyarlóságunkkal; bennünket Önmagához hasonlóvá tegyen, és egyesítse a Teremtőt a teremtményével (A tökéletesség útja 32,11).

A szentanya életéből és tanításából felismerhetővé lett az az igazság, hogy az Istennel való egyesülés nem feltétlenül a teljes elvonultsághoz kötődik, hanem sokkal inkább az Istennel megélt szeretetkapcsolathoz, amely bizonyos feltételek mellett bárhol megélhető. Ahogyan Szent Terézia megjegyezte: Aki igazán szeret, az mindenütt szeret. S mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán csak a félreeső zugokban volna lehetséges a benső ima (Az alapítások könyve 5,16).

A próféta legalapvetőbb vonása ugyanis nem az, hogy „hol él” vagy „mit csinál”, hanem hogy: „kiért él”. Ez azt jelenti, hogy vagy az Istennel kapcsolatban, a Tőle való egyre nagyobb függőségben él, vagy nem próféta. Következésképpen a legnagyobb harcot nem holmi külső körülmények vagy emberek ellenében folytatja, hanem a saját maga önzése ellen. Jól kifejeződik eme lelkület a szentanyának például azon szavaiban, amikor arról ír Önéletrajzában, hogy - még a Megtestesülés kolostorában élve - az Úr egy látomással bíztatta legelső kolostorának megalapítására: Ez a látomás akkora hatást tett rám, s az Úr szavai úgy megrendítettek, hogy egy pillanatig sem tudtam kételkedni a jelenés valódiságában. A dolog rendkívül nehezemre esett, mert részben már akkor előreláttam, hogy mennyi gondot és megpróbáltatást fog reám hozni. Hozzá én olyan boldogan megvoltam a magam zárdájában! (32,12) – E sorokból jól érthető, hogy mindaz, amit Szent Terézia alapításaival tett a Kármelben, az számára nem egy szépnek és jónak tűnő ötlet végrehajtása volt, még csak nem is egy időszerű reformkísérlet vagy „rendcsinálás”, hanem mindenekelőtt egy állandó, egyre teljesebb megtérés megélése a vele járó elszakadásokkal, az önmagának való meghalással együtt, ami a prófétai lelkület elengedhetetlen feltétele.

A próféta számára ugyanis a saját önzése lehet a legnagyobb akadály abban, hogy lelke megtalálhassa békéjét abban az egyetlen dologban, amiben békét találhat: hogy életében Isten elgondolásai szerint mennek a dolgok. Ezért bíztatja a szentanya nővéreit arra, hogy – a szent próféták példáját követve - szálljanak szembe önmagukkal: Kármel nővérei,/ menjünk a menny felé!/ Illés atyánkat követve/ járjunk önmagunkkal szembeszállva/ az ő erejével és buzgóságával,/ Kármel nővérei!/ Lemondva vágyainkról,/ szerezzük meg Elizeus/ kétszeres lelkét/ Kármel nővérei![4]

Szent Terézia óta tehát a Kármel már nem csak megengedetten, hanem a karizmájához való hűséggel tudta felvállalni a szemlélődés mellett az apostoli vagy egyéb külső tevékenységet. Mindezt nem valami engedményként, lazulásként tehette meg, hanem éppen azért, hogy hű legyen ősi bibliai ideáljához, melyet Illés próféta alakjában kapott megszületésének idején. Azért vált képessé a próféta buzgóságának felvállalására, mert Szent Terézia élete és tanítása egyértelműen megmutatta, hogy az Istennel egyesült élet legfőbb feltétele nem az, hogy valaki sok vagy kevés időt tud-e kifejezetten az imádság csöndjének kedvező feltételek mellet eltölteni: Higgyék el nekem, hogy a lelki haladás nem attól függ, hogy milyen hosszú időt töltünk imában (Az alapítások könyve 5,17). A Kármel ősi misztikus célja ugyanis a prófétai hivatáshoz szükséges önátadás és az Isten akaratának való megfelelés által teljesül be. - Szent Terézia így magyarázza a Rendünk ősi prófétai ideáljából származó lelki örökség megélését egyik művében: Ami a teljes tökéletességet illeti, magától értetődik, hogy az nem merül ki örömökben, sem pedig nagy elragadtatásokban, látomásokban és prófétai ihletben, hanem az a lényege, hogy a mi akaratunk teljesen megegyezzék Istenével, s hogy abban a pillanatban, amidőn valamire vonatkozólag fölismerjük az Ő akaratát, azt mi is azonnal éspedig teljes szívünkből a magunkévá tegyük (Az alapítások könyve 5,10).

Óriási jelentősége lehet ennek a felismerésnek azok számára, akik hivatásuknál fogva a világban élve nem élhetnek elvonultságban. Mindez persze nem jelenti a csend és az imádságnak szentelt idő szerepének lebecsülését, hanem ellenkezőleg: az önátadás, valamint az Isten akaratának keresése és megtétele még inkább megköveteli az Istennel megélt bensőséges kapcsolat szükségességét.

Keresztes Szent János: „a hiteles kármelita élő képe” (Rendelkezések 12)
A Kármel Szent Teréz-i megújulásával kapcsolatban említést kell még tennünk arról a másik nagy misztikusról is, akit a Szent Teréziával való találkozás térített el attól a tervétől, hogy - a kármelita hivatásával kapott misztikus vágyainak megfelelni akarván – elhagyja a Kármelt a karthauziak magányáért.

János atya műveiben többször is tett említést Szent Illésről. Szerzetesi kiképzése idején, amikor még a sarusok Medina del Campo-i novíciátusában nevelkedett, szíven találva érezhette magát a De Institutione primorum monachorum értelmezését megismerve a Kármel Szent Illéstől örökségbe kapott misztikus ideáljáról. A prófétához és a tőle kapott lelki örökséghez való kötődése kifejeződik abban is, hogy műveiben az Illés nevet a rendi hagyományban használatos atyánk jelzővel együtt használta. Mély vágya, amellyel a karthauziakhoz kívánt átlépni, hogy az Istent az egyoldalú intellektuális ismereten túl a misztikus teológia - a szemlélődés - által is megismerhesse, minden bizonnyal a próféta életében szemlélt misztikus élményekből is táplálkozott. Nem lehet véletlen, hogy a műveiben fellelhető hat utalásból, melyekben Szent Illést kifejezetten említi, öt a próféta Hóreb-hegyi Isten-tapasztalatára vonatkozik.

Mindebből úgy tűnik, hogy a próféta személyében Keresztes Szent János - mint az őt megelőző évszázadok Illésre vonatkozó kármelita hagyománya is – azt az ideált látta meg, akinek példája a szemlélődés által az Istennel való egyesülésre vezető út vállalására biztatja a kármelitát. Azonban misztikus vágyai ellenére soha nem vetette meg a hivatásával együtt járó tevékenységet vagy apostolkodást. Négy kolostor építését illetve újjáépítését is levezette; mintegy 26 000 kilométernyi utat járt be, hogy rendi elöljáróként vagy lelki atyaként a rá szoruló közösségeket-egyéneket végiglátogassa, segítse; a Rendben betöltött feladatait tekintve volt novícius és klerikus magiszter, házfőnök, provinciális és - amikor a Terézi Kármel önálló Renddé válik - a Legfőbb Elöljáró tanácsosa is. Sok-sok tevékenysége közepette azonban a legfőbbnek mindig az Istennel való kapcsolat megélését tartotta. Életében sokszor került át egyik kolostorból a másikba, és gyakran változtatták meg hivatalát is. Mégis mindig, minden körülmény közepette megmaradt Isten emberének, aki Őt keresi és szereti mindenekfölött, s akinek minden tevékenysége, műve is Belőle forrásozik. Bár fontos tisztségeket töltött be Rendjében, de nem annyira intézkedéseivel, szervező képességével, mint inkább belső kisugárzásával gyakorolt mély hatást a vele kapcsolatban élőkre. A Kármel Szent Illéstől örökölt prófétai öröksége szemlélődésben és aktivitásban egyaránt megnyilvánuló ragyogó példaképet kapott benne. Rendelkezéseink szerint Keresztes Szent János a hiteles kármelita élő képe (12).

Mint hiteles misztikus, jól tudta, hogy a misztika nem az ember külső tevékenységének akadályául szolgál, hanem annak hatékonyságát hivatott még inkább megnövelni. Nem az ember külső tevékenysége akadályozza ugyanis Isten bennünk való működését, hanem a bennünk való önzés, az Isten akaratával való szembeszegülés vagy az iránta való közöny. A misztikus célja ezért nem az, hogy az imájában érzékelhető lelki élmények zavartalanságát biztosítsa, hanem hogy mind imádságában, mind pedig tevékenységében megnyíljon annak az Istennek a bennünk való működése előtt, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit kérünk vagy megértünk (Ef 3,20). Ennek legcsodálatosabb ideálja nem a próféta, hanem a Szűzanya, aki annak idején a hivatását kereső Jánost is a Kármelbe vonzotta, s akiről az időközben lelki mesterré vált kármelita azt írta A Kármelhegy útja című művében, hogy a Szent Szűz minden cselekvését a Szentlélek irányította (A Kármelhegy útja III, 2,10).

Az Istennek átadott ember imádsága és a tevékenysége között tehát nem annyira ellentét, mint inkább egymást feltételező és kiegészítő kapcsolat található. Erre utal Keresztes Szent János például akkor, amikor az Istent kereső lélekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy isteni Kedvese megtalálásához gyakorolnia kell magát az erényekben, úgy a cselekvő, mint a szemlélődő élet gyakorlataiban (SZÉ 3,1).

A próféta hivatásában megfigyelhető eme kettős irányultság tudata János atyánknak - a Vértanúkról nevezett Elizeus atya által feljegyzett – szavaiban tükröződik a legjobban, ahol a szent ezt állítja: A mi rendi Szabályunk vegyes és összetett életet ír nekünk elő, amennyiben felöleli mindkettőt, mind a tevékeny, mind a szemlélődő életet. Ezt választotta az Úr is a maga számára, mivel ez a legtökéletesebb, s azok a szerzetesrendek, amelyek ezt az életmódot választják és gyakorolják, ebből a szempontból tekintve a legtökéletesebbek (Kilencedik gondolat). Idézi még Aeropagita Dénes elvét is, mely szerint „Minden isteninél istenibb együttműködni Istennel a lelkek üdvén”, amit így kommentál: mindenegyes lénynek a maga körében és a saját fokozatán az a legmagasabb tökéletessége, ha Istent követve emelkedik és növekszik a saját tehetségének megfelelve; ami pedig még magasztosabb és istenibb, ha Őneki munkatársává szegődik a lelkek megtérítésében és megmentésében (Tizedik gondolat).

Láthatjuk tehát, hogy Avilai Szent Teréz óta a Kármel karizmája – örökségbe kapott misztikus hivatását nem elveszítve, hanem még inkább tökéletesítve – immár belső szükségszerűséggel is felvállalhatta saját tagjai és a lelkek megszentelésére irányuló, a prófétai hivatáshoz hozzátartozó kettős irányultságot. E kettőséggel együtt járó feszültség vállalásához az évtizedek, évszázadok alatt fokozatosan nőtt fel. Nem történik ez másképp az egyén életében sem, akinek e kettősség felvállalásához személyes módon kell felnőnie: benne nem a szabadosság vagy a könnyítés lehetőségét keresve, hanem a vele járó megtisztulás és a szeretetben való növekedés erőfeszítését is felvállalva.

A próféta hivatásával együtt járó kettősség vállalása kellő lelki érettséget feltételez: Jézusról nevezett Tamás atya esete
A Szent Terézia által megújított Kármelnek és a próféta lelkületének kettős irányultsága szempontjából különösen is tanulságos lehet még számunkra a Jézusról nevezett Tamás atya (1564-1627) személye és életműve, aki néhány évvel a szentanya halála után, az ő Önéletrajza révén ismerte meg a Kármelt, és 1587-ben tett benne fogadalmat.

Gondolkodásmódja fejlődésére jellemző, hogy kezdetben annyira elszánt védelmezője volt a kármeliták remete-életének, hogy még a szemlélődéssel megosztott tevékeny élet lehetőségét is elvetette. Egyik - 1559-ben írott a Regula Kommentárja című – művében ezt írja: Azt kell állítanunk, hogy Rendünk elsődleges, közvetlen főcélja a szemlélődésben való elmerülés… Az erre vonatkozó első és egyáltalán nem lényegtelen érv pedig az, hogy a mi vezérünk és alapítónk, Szent Illés, életének majdnem a teljességét imádságban töltötte. (…) Ennek kell tehát lennie a mi legfőbb célunknak is. (…) A remeték életének ugyanis az a jellegzetes célja, hogy a szemlélődésnek adják át magukat… Szükséges, hogy a mi Regulánknak legyen egy sajátos célja és irányultsága. Ez a cél pedig nem tevékeny életre, vagyis a felebaráttal való foglalkozásra irányul, de még csak nem is olyan életmódra, amelyben a szemlélődést megosztja a tevékenység.

Eme szigorúan egyoldalú felfogásból kiindulva Jézusról nevezett Tamás atya egy új intézményt alapított a Kármelita Renden belül: remete-kolostorokat, ahol a kármeliták kizárólagosan szemlélődő életet éltek és élnek akár életük végéig ott maradva, akár pedig időlegesen ott élve.

Később azonban, amikor már az általa alapított egyik remeteségben élt, a szentanya műveiben való elmélyülése valamint az Itáliában tevékenykedő rendi testvérei biztatása hatására, imádság közben egy belső megvilágosodás lett rajta úrrá, amely kitágította a kármelita szerzetesi ideálról való elképzeléseit - annak az Avilai Szent Teréztől örökölt igazi mértékére. Amikor pedig maga V. Pál pápa is missziós tervekbe szerette volna bevonni őt, belső kegyelmi indításra igent mondott a meghívásra, s itáliai új tapasztalata véglegesen romba döntötte a remete-élet abszolút elsőbbségébe vetett hitét. Ez korábban számára a megszentelődésnek egyedüli, szigorúan korlátozott lehetőségét jelentette, s helyette most a tökéletességnek olyan útját fedezte fel a szentanya belső lelkületére rásejtve, amely az Istent mindenhol – vagyis az egyre teljesebb önátadásban, a szemlélődés és az apostoli tevékenység megélésének egységében – keresi és tudja megtalálni. Rómába érkezve eme buzgóságában olyannyira vitte, hogy egy missziós célzatú kongregációt próbált alapítani, s végül – ennek sikertelensége után – egy missziós szemináriumot hozott létre. Egy művet is írt, hogy rendi testvérei apostoli buzgóságát növelje: Stimulus Missionum címmel. Publikált még egy jelentős missziológiai művet, amelyben alapjait vetette meg az egyetemes Egyház missziós küldetését irányító A hit terjedéséért felelős mindmáig működő vatikáni kongregációnak. De hogy még jobban megértsük a gondolkodásában végbement változást, beleolvashatunk az 1617-ben ismét kiadott a Regula Kommentárja című művébe (az első javított változata), melyben a Stimulus Missionum korábbi írásából idézve ezt írta: A lelkekért való buzgóság különleges módon ajánlott Intézményünk alapítója és elődeink által. Az általuk ránk hagyományozott élet az isteni dolgok szemlélésével és a felebarát üdvösségével való törődést foglalja magába. Így tett Illés és Elizeus is, akik nem írásaik, hanem cselekedeteik által ezt hagyták ránk, és ezt tanították. A Szentírás egyetlen olvasója sem tagadhatja, hogy önmagukat a szemlélődésnek szentelve arra kaptak meghívást, hogy elhagyják azokat a helyeket, ahol az imádságba merültek, hogy királyokat kenjenek fel, népeket tanítsanak, csodákat tegyenek és a gonoszok szemére vessék bűneiket (Dubium V, § 4). – Megjegyzendő, hogy Jézusról nevezett Tamás atya mindezzel nem egyik végletből a másikba esett, hanem egyszerűen a Szent Illéstől örökölt és a Szent Teréziától megélt és tanított kármelita ideál kettősségének egységét értette meg és élte meg. Ezt igazolja az a tény is, hogy az 1611 és 1623 közötti flandriai alapításainak rendkívüli tevékenységgel járó időszaka alatt sem feledkezett meg egy kifejezetten szemlélődő-remete kolostor létrehozásának fontosságáról, amelyet 1619-ben Namur közelében hozott létre.

A Kármel Szent Illésben kapott prófétai ideáljának mai jelentése és időszerűsége a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène atya gondolkodásában és művében
A Kármel egyik XX. századi nagy lelki mestere – a francia Marie-Eugène atya (1894-1967) – fontos és nagyon aktuális gyakorlati alapelveket vont le Jézusról nevezett Tamás atya életéből mindazok részére, akik napjainkban a Kármel lelkiségét nem a klauzúrás kármelita nővérek kontemplatív életformájában, hanem a szemlélődés és a tevékenység egységére törekedve próbálják megélni. Érdemes ezeket az igazságokat megfontolnia mindazoknak, akik hivatásukat vagy életkörülményeiket tekintve nem szentelhetik magukat kizárólagos módon a kontemplációnak, de ugyanakkor – a Kármel lelki örökségével azonosulva - mély misztikus életre éreznek magukban vágyat:

Jézusról nevezett Tamás atya alakja igen nagy értékű példaként és tanításként szolgál nekünk. (…) Az általa megélt tanításból fakadó tanulságokat a következő módon foglalhatjuk össze:

1. A magány – az általa biztosított csenddel együtt - szükségesnek tűnik a természetfölötti szemlélődés kifejlődéséhez. Minden szemlélődő életnek részét kell tehát képeznie.

2. De elégséges, hogy e magány csak időleges legyen; jóllehet, annál mélyebbnek kell lennie, minél inkább átmeneti jellegű, s annál inkább védeni kell, minél inkább fenyegeti a világ zaja.

3. Apostoli tevékenység és szemlélődés – melyet a mindennapi imádság véd és táplál – ilyen módon harmonikus egységbe kerülhetnek egymással, melyben egymást kölcsönösen megtisztítják, gazdagítják és megtermékenyítik.

4. A szemlélődésnek és a tevékenységnek ez az egysége jellemzi a prófétát, és ez tesz tökéletes apostollá.

Ez Jézusról nevezett Tamás atya tanítása, melynek mérhetetlen jelentősége és értéke van korunk számára.

A Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène atya ezen alapelvekből kiindulva, a Kármel Szent Illésben kapott prófétai ideáljának jelentőségét és aktualitását felismerve alapított egy olyan pápai jogú kármelita Világi Intézményt, melynek tagjai – immáron több kontinensen is elterjedve - világban élő laikusokként szentelik magukat lelkiségünk megélésére és továbbadására. A Kármel hivatásának lényege nem más – vallja a francia alapító atya a prófétai hivatást szemlélve –, mint az Istentől való megragadottság kegyelmének kifejlődése. Ez a megragadottság Illés próféta jelmondataiban, valamint életének eseményeiben már jól láthatóan tükröződik, de a vele járó és azt feltételező kegyelem csak a Kármel misztikus doktorai tanításában válik érthetővé és számunkra is megélhetővé. A próféta az Isten embere, s nem csak akkor, amikor imádkozik, hiszen minden tevékenységét, egész életét úgy éli le, hogy szüntelenül Isten színe előtt áll. Éppen az által válik Isten eszközévé, hogy nem csak akkor áll Isten rendelkezésére, amikor imádkozik, hanem amikor cselekszik is. Az imádsága úgy válik hatékonnyá mind a maga, mind pedig mások számára, hogy a felismert isteni akarat szerint cselekszik.

A próféta életében az imádság és a tevékenység közötti egység nem valami emberi okoskodás, bölcs előrelátás termékeként jön létre, hanem azt a próféta életében jelen lévő Isten valósítja meg annak mértékében, hogy a próféta mennyire bocsátja magát Isten rendelkezésére. Erre pedig az a tapasztalat készteti a prófétát, hogy felismeri: egyedül Istenben, s az Ő akarata teljesítésében találhat békét és nyugalmat magának. Ezért nem ragaszkodik feltétlenül sem az elvonultság - az imádság gyakorlásához egyébként lényeges - körülményeihez (az ember szívét Istenre megnyitó pusztai élményt talán nem kevésbé intenzív módon élheti át az őt körülvevő emberek közömbösségében, mint az elvonultság bensőséges csendjében), sem pedig bármiféle jótékony emberi mű végrehajtani akarásához (amelyben önmagát is kereshetné Isten helyett): őt egyedül Isten elégítheti ki, csak Istennel tud megelégedni, mert lelke nyugodalmat csak Nála-Vele talál.

A prófétai megragadottság kegyelmének időszerűségét illetően – különösen a Kármel világban élő tagjai számára – nem lehetnek kétségeink. Minden bizonnyal megoszthatjuk Marie-Eugène atya meggyőződését:

Ez a prófétai megragadottság lesz az utolsó idők egyedüli életszentsége. Amíg az Egyház a körülötte lévő világ külső kereteivel teljes egyetértésben élt, a lelkek nem léptek ki ezekből a keretekből, mert nem volt rá szükség. (…) De e keretek fenntartásának egyre növekvő nehézsége, valamint Isten és a gonosz egyre nyilvánvalóbbá váló ellentéte lassanként arra készteti a szenteket, hogy minden kerettől szabadok legyenek. Kissé ez már megmutatkozik a mostanság megtért lelkek esetében is: akik a kereszténység külső keretein kívül érlelődtek, és akik általában az életszentség olyan formája felé tartanak, melyben a Végtelent a szeretetnek nagyon személyes módjain keresztül keresik. (…) Szent Pál azt állítja Isten Lelkéről, hogy ő az, aki „bennünk a szándékot meg a végrehajtást is műveli”, és hogy őt leginkább gyengeségünk pillanataiban tapasztalhatjuk meg. Nincs más életszentség a Szentlélek és az általa való élő megragadottság művén kívül. (…) Ezt szentjeink tanításának fényében érthetjük meg igazán: hogy melyek azok a követelmények, melyek elé a Szentlélek azért helyez minket, hogy országát megvalósítsa bennünk, és hogy milyen törvények szerint vethetjük magunkat alá a Szentléleknek (A Szentlélekről 1935-ben mondott lelkigyakorlatos beszédből).

A prófétai megragadottság megélése minden életformában lehetséges, mert a keresztségben kapott kegyelmen alapszik és mindenekelőtt önátadást igényel
Marie-Eugène atya szavaiból egyértelműen kitűnik, hogy a Kármel Szent Illésben kapott ideálja – a prófétai megragadottság kegyelme - látható külső kereteken kívül is megélhető. Ugyanis nem valami külső tényező a feltétele, hanem a megkeresztelt embernek egy belső adottsága, az a tény, hogy Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által (Róm 5,5), s Isten önátadására az önátadásra való képességgel ruházta fel az embert. Igaz, hogy ezzel a titokzatos - az emberi érzékek és értelem számára felfoghatatlan - jelenléttel és isteni erővel élni is tudni kell. Hogy milyen törvények és feltételek mellett bontakozhat ki bennünk ez a csírájában a keresztségben már megkapott természetfeletti élet, melynek minden megkeresztelt ember részese (de nem automatikusan gyümölcsöt is hozó megélője): ebben erősíthet meg bennünket és adhat megfelelő útmutatást a Kármel misztikus doktorainak tanítása.

A prófétai megragadottság kegyelmének megtapasztalása tehát valamiképpen minden megkeresztelt ember hitéletéhez hozzátartozik. Azok számára pedig, akik életüket a szerzetesi élet külső keretei között élik, külön jelentősége is van: arra hívja őket, hogy Isten országáról a hiteles evangéliumi radikalitás hatékonyságával tudjanak tanúságot tenni. - A prófétai megragadottság kegyelme Isten kezdeményezésén alapszik. Nem elégszik meg a szolgálat során ellangyosult szívből fakadó jámbor emberi jóakarattal vagy vallásos szokások mímelésével, hanem az első szerelem (vö. Jer 2,2) megtapasztalásának, az isteni megszólítottság átélésének élményéből indul ki, kihívásként a következő kérdést téve fel az embernek: Ha azt sem fedezted még fel (vagy már el is felejtetted), hogy Isten személyesen szeret - megszólított, megérintett – Téged, hogyan tudnál válaszolni az Ő szeretetére?! Másodsorban – a megszólítottság tudatosításával – az embert olyan lemondásokra készteti az Istentől való megragadottság igénye, amely az embereknek való megfelelni akarás vagy pusztán külsőséges gyakorlatok halmozása helyett szívbéli megtérést, a gondolkodás- és cselekvésmód teljes megújulását, a próféták által meghirdetett új szív (vö. Jer 31,33; Ez 36,26) elfogadását készíti elő. Harmadsorban pedig: a prófétai megragadottság kegyelmének megélése nem elégszik meg valamivel: az egész embert, az egyre teljesebb önátadást kívánja, ami a szeretet – a legfőbb parancs (Deut 6,5) - legtökéletesebb kifejezése. Ezért állapíthattuk meg Avilai Szent Teréz tanításában, hogy a tökéletességnek ez a szeretetből fakadó önátadás az útja, amely során Isten embere imádságban és tevékenységben egyaránt Istent és az Ő akaratát keresi, hogy imádságban és tevékenységben egyaránt megnyíljon Isten benne és általa való működésének. Ahogyan Marie-Eugène atya jellemzi Isten emberét: A próféta szüntelenül Isten keresésében munkálkodik, szüntelenül átadottan Isten belső vagy külső cselekvésének. Átadja magát, és ez az egész foglalatossága.

A Kármel misztikus csúcsához való eljutáshoz azonban – ahogy az nyilvánvalóvá válik számunkra mind a próféta életéből, mind pedig szent szüleink tanításából - nem feltétlenül egy kolostor falai vagy rendkívüli képességek szükségesek: egy család nagyon is hétköznapi élete, szeretni tudó és hozzánk hasonlóan mégis gyarló emberek társasága is megfelelő környezetet biztosíthat hozzá. De egy belső hozzáállás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Isten nekünk adhassa magát, s így a Kármel hivatásának misztikus célja megvalósulhasson bennünk: az Istentől megérintett, kitartó, bár kezdetben korántsem tökéletes emberi szív, mely – hogy az őt megsebző isteni Kedvest megtalálja (vö. Keresztes Szent János: A szellemi páros ének 1.v.) – a már ízelítőül felismert Szeretetet mindennél többre becsüli, s egyre inkább kiszolgáltatja magát felszólításainak és benne való működésének: akár örömteli, akár fájdalmas tapasztalattal jár is az együtt. Hagyja, sőt akarja is, hogy a mélyebb szeretetért meg legyen fosztva dolgokhoz-személyekhez való helytelen ragaszkodástól, s Isten és a felebarát nagyobb szeretetéért a lelki szegénységet, magányt és fájdalmat is vállalni meri; nem mintha nagylelkű lenne, hanem mert a szemlélődésben kiélesedett tekintetével az Örök Jutalmat jelentő Istent előbb vagy utóbb, de mindenben és mindenkiben felleli. Az ilyen szív – az Istentől való megérintettség miatt, amely a prófétai hivatás kegyelmének bennünk való kezdete - semmi másban nem tud maradandóan megnyugodni, mint abban, hogy állandóan Istent és az Ő akaratát keresse úgy az imádság csendjében, mint a tevékenység lázas pillanataiban, de még az általa szeretett személyekben is, akikben Istentől kapott társakat fogad el, és akiket Istentől kapott szeretettel szeret. Az Istentől való megragadottság kegyelmében élő lélek így válik egyre inkább Isten emberévé.

Mivel azonban Isten embere még e kegyelemhez, annak érzékelhető megnyilvánulásaihoz sem ragaszkodhat jobban, mint magához az élő Istenhez, időnként azt a fájdalmas tapasztalatot is átéli, hogy bár szeretne az Isten által szívébe helyezett vágyak szerint élni, de nem tud. Sőt, olykor – akár hosszabb időre is – úgy tűnik számára, hogy még e szent vágyak érzékelhető volta is megszűnik számára, s helyettük fájdalommal vegyes unottság, közömbösség vesz rajta erőt. De még ezek a nagyon is valóságos érzések sem képesek vele elfeledtetni az Isten utáni vágyat, melyet fájdalmasan hordoz tovább magában. Vigasztalásképpen olykor megvilágosodásokban van része, melyekből megérti, hogy még szent vágyak is szolgálhatnak olyan földi vigaszként, melyekhez az ember Isten helyett ragaszkodik. Ebbe a lelkiállapotba kerülve - Lisieux-i Szent Terézhez hasonlóan - az ilyen lélek is felismerheti igazi kincsét, azt a kincset, mely biztosan Istenhez köti őt, s amelyben megtalálhatja végre azt a mély lelki nyugalmat, amit már semmi nem képes elragadni tőle: Jól érzem én, hogy egyáltalán nem ezek (a szent vágyak) tetszenek az én lelkemben a Jó Istennek, hanem hogy az tetszik neki, hogy látja: szeretem a kicsiségemet és a szegénységemet, s hogy vakmerő bizalommal vagyok irgalma iránt… Íme, ez az én egyetlen kincsem (Lisieux-i Szent Teréz levelei – LT 197).

Nyilvánvalóan nem lehet annak örülni, ha gyengének, elégtelennek érezzük magunkat. De annak már igen, hogy ha gyengeségünk tudata a bizalommal párosulva még inkább megnyit bennünket arra, hogy felismerjük Isten személyesen felénk forduló szeretetét, és hogy szabad utat engedjünk az életünket megváltoztató isteni erőnek. Isten embere leginkább ennek válik tanújává a mai világban, mely oly mélyen meg van fertőzve az emberi hatékonyság hamis ígéreteibe vetett bizalomtól. Korunk nagy prófétája - Lisieux-i Szent Teréz – így vall erről: Régen az erős és Hatalmas Isten csak a tiszta és makulátlan áldozati állatot fogadta szívesen. Az Isteni Igazságosság kielégítéséhez tökéletes áldozatokra volt szükség, de a félelem törvényét a Szeretet törvénye váltotta fel, és a Szeretet egészen elégő áldozatául választott engem, gyenge és tökéletlen teremtményt. (…) A Szeretetnek le kell hajolnia, hogy tökéletesen kielégülhessen. (…) Éppen gyengeségem tesz elég merésszé ahhoz, hogy a te Szereteted Áldozatául ajánljam fel magam, ó Jézus! (Önéletrajz 229. old.)

Nem könnyű az Istentől megragadott ember hivatását megélni. Furcsa módon talán az a legnehezebb benne, hogy oly végtelenül egyszerű! Hiszen csak az a dolga az embernek, hogy átadja magát, és ebben merül ki minden foglalatossága (Marie-Eugène atya). Mindig könnyebb - akár hősies lemondással is párosulva – valamit adni magunk helyett. Ez utóbbihoz ugyanis szeretet szükségeltetik. A számunkra láthatatlan és felfoghatatlan Istennel szemben pedig olyan istengyermeki bizalomra van szükség, melyre mi képtelenek vagyunk önmagunktól az igaz Isten Krisztusban való felismerése és a Szentlélek bennünk való működése nélkül. Hogy az élő és igaz Isten mennyire különbözik az általunk vagy mások által elgondolt bálványoktól, s hogy Isten micsoda hatékony erővel és bizonyos törvényszerűségeket követve dolgozik a lelkekben, ezt a Szentírás mellett leginkább a kármelita misztikus doktorok írásaiból érthetjük meg. Az ő tanításukat követve a Kármel magasztosnak tűnő misztikus hivatása elérhetővé válhat bármilyen életformában élő lélek számára is. Csak éppen a misztikus tapasztalat átélésének módja lehet eltérő attól függően, hogy valaki éppen a szemlélődés csendjében talál rá a lelki békére abban a belső meggyőződésben, melyet az apostol szavai fogalmaznak meg számára: „Számomra az élet Krisztus” (Fil 1,21); vagy ha a hivatásával együtt járó sok-sok tevékenység közepette abban a meggyőződésben keresi és találja meg békéjét, hogy Isten az, aki műveli bennünk jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is (vö. Fil 2,13).

A lényeges azonban az, hogy akár a szemlélődő, akár pedig a tevékeny élet gyakorlatai által egyre jobban életté váljon rajtunk-bennünk az, ami a hiteles misztikus életnek, s a - Kármel karizmájához alapvetően hozzátartozó - prófétai megragadottság kifejlődésének is legfőbb feltétele. Ez a legfőbb feltétel pedig egy olyan fokozatosan elmélyülő önátadást jelent, amelynek teljes kibontakozását Keresztes Szent János atyánk szavai illusztrálják csodálatos módon Az élő szeretetlángban (1,36) írott egyik imájában: Amiről azt akarod, hogy kérjem, azt kérem. Amit Te nem akarsz, azt nem kívánom, nem is tudom kívánni, nem is jut eszembe kívánni. Mivel tehát szemed előtt most már hathatósabbak kéréseim, minthogy Tőled indulnak ki, s Te indítasz engem reájuk, élvezettel, örömmel, a Szentlélekben kérlek: tőled jöjjön ítéletem (Zsolt 16,2).

_______________________________________________________________________________

[1] A szemelvények a következő szöveggyűjteményből valók: FRANÇOIS DE SAINTE MARIE, Les plus vieux textes du Carmel

[2] Az idézetek a következő szöveggyűjteményből valók: Les plus vieux textes du Carmel

[3] Érdemes lehet itt idézni Rendünk egyik elöljárójának szavait: (A szentanyának a kármeliták Eredeti Szabályáról adott értelmezése) nem annak többé-kevésbé elmélyített olvasásából származik, hanem egy sajátos és mély hivatással rendelkező nő átütő erejű lelki tapasztalatából. Ez azt jelenti, hogy a meghatározó a lélek, az élet volt, és nem az a vágy, hogy a Szabályt élje. Hűségesen élt hivatása az, ami őt a Kármel Regulájában összegyűjtött lényeges pontokhoz kapcsolja. Tapasztalatból származó értelmezése tette lehetővé, mondhatjuk így, hogy olyan új kármelita életstílust formáljon meg, amely a Regulának megfelel.- P. MAXIMILIANO HERRÁIZ, La Regola interpretata da Santa Teresa e da San Giovanni della Croce in La Regola del Carmelo, Roma, 2000

[4] Hacia la patria c. vers

Kategória: