Kázmér atya

„Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4,13)

            Ebben a beszélgetésben egy olyan kármelita atyával ismerkedhetünk meg, aki még a szerzetesrendek feloszlatása előtt lépett a Kármelbe. A feloszlatás alatt – mint sokan mások – ő is a kolostort elhagyva a világban élt, a világi hívők munkájával kereste kenyerét. Bensőleg azonban mindig hűséges maradt kármelita hivatásához. Életével, tanúságtételével arra ad nekünk példát, hogy az ember hűséges lehet gyerekkorában felismert hivatásához a közben egészen megváltozott külső körülmények közepette is, ha hivatásával a mindenhol megélhető önátadást kifejezését éli a mindenhol jelen lévő, hozzánk mindig hűséges Isten felé. A kármelita atya nevét kérésére nem közöljük. Tulajdonképpen úgysem a tanúságtevő személye a legfontosabb, hanem inkább az, Aki bennünk a jót annak idején elkezdte, s Aki - ha mi is hűségesek maradunk hozzá -, be is fejezi Krisztus Jézus napjáig (vö. Fil 1,6).


- Atya, mondanál először arról néhány szót, hogy miként ismerted meg a Kármelt?

- Falusi gyerek voltam. Kicsi faluban laktunk. Mi városba nemigen jártunk, de hozzánk jártak a kármelita barátok. Ugyanis koldulni jöttek. Ráadásul a falunkból volt két kármelita is: egy atya és egy testvér. A testvér, aki akkor még juvenista – vagyis aki, úgy mondhatnánk, kisszeminarista - volt, sokat mesélt arról, amikor hazajött, hogy milyen szép is az élet ott, Keszthelyen! Tulajdonképpen nem is gondolhattam arra, hogy barátnak jöjjek, mert a családban – egy parasztcsaládban nevelkedtem ugyanis - három lány volt előttem, s utánuk jöttem én. Kellettem volna munkaerőnek otthon.

- Hogy sikerült mégis eljönnöd otthonról?

- A hatodik elemi után édesanyám feltette a kérdést, hogy mit szeretnék csinálni. Én meg azt mondtam neki, hogy ha lehetséges, én szeretnék barát lenni. És akkor édesanyám maga írt Cirill atyának, aki távoli rokonunk is volt Keszthelyen, hogy felvennének-e. – Hamarosan jött is a válasz, hogy igen. Így kerültem be a juvenátusba.

- Akkor hány éves voltál?

- Olyan 12 éves forma lehettem. S így Keszthelyen jártam tovább juvenistaként az iskolába 6 éven át.

- És nem bántad meg később, hogy olyan fiatalon elkötelezted magadat?  

- Nem. Nem csalódtam abban, amit a falumból való testvér korábban elmesélt nekem a juvenátusról. Valóban szép közösségi életet éltünk Keszthelyen. Nem volt túl kemény, de azért rendben, napirend szerint keltünk, és tettük a mindennapi dolgunkat. Jól éreztem magam.

- És később sem gondoltál arra, hogy más életet is élhetnél?

- Nem, hisz amikor édesanyám megkérdezte tőlem, hogy mit akarok, tudtam, hogy komolyan kell döntenem. Ugyanis ha otthon maradtam volna, nekem kellett volna lenni a családfenntartónak, s akkor már nemigen lett volna lehetőségem arra, hogy más útra induljak.

- A juvenátus után meg a novíciátusba mentél, ugye?

- Igen. Így kerültem Győrbe tizenkilencéves koromban. Marcell atya volt a novíciusmagiszterünk.
            - A novíciátusbeli évedből mire emlékszel szívesen?

- Minden szép volt: az egész novíciátusi év. Főként Szent Terézia anyánk életét és tanítását tanultuk. Aztán meg a Kármel régi imádságos múltjáról is sokat hallottunk. A Kármel ugyanis kiemelten imádságos Rend. Benne az imádság a „potior pars” – a nagyobb rész -, s csak kisebb rész a lelkipásztorkodás. Ennek megfelelelően nagyon imádságos szellemben éltünk. Nagyon zárt volt a novíciátus. Még a többi rendtagok sem léphettek oda be.
            - Hányan voltatok novíciusok?

- Heten kezdtük. Aztán a hétből csak négyen fejeztük be. S végül csak én magam tettem örökfogadalmat közülük.  Marcell atya nem akarta minden áron visszatartani a belépő fiatalokat, hanem próbára tette őket.
            - És a novíciátus után mi következett?

- Utána kispapként folytattam a korábbi tanulmányaimat, vagyis a hetedik-nyolcadik évet. Keszthelyre kerültem tehát vissza.
            - Mikor szenteltek pappá?

- 1948-ban, s két évig voltam studens-páter. Azaz csak 1950-ben vizsgáztam le mindenből, az akkori szokások szerint. De maga kértem, hogy még a feloszlatás előtt minden vizsgámat letehessem.

- Azt hogyan élted meg, hogy mire teljes jogú pap lettél, a Rendet, ahol elkötelezted magadat, feloszlatták?

- Nehezen. Az akkori prior atyánk azt mondta, hogy a fiatal atyák vállalják a bujkálást, hogy maradjanak kármeliták a hívek között. Vagyis hogy menjek, amerre akarok. Hirtelen nem is tudtam, hogy merre induljak. Haza nem mehettem, hisz ott találtak volna meg a legkönnyebben, s ezért az egyik faluba mentem, ahol egyik nagynéném volt férjnél. Náluk voltam jó két hétig. De roppant kínos volt: mert korán reggel biciklivel mentem a templomba misézni, s utána pedig egész nap a házban voltam. S ha valaki látogató jött, mindig el kellett tűnnöm. Egyszóval: idegőrlő volt. Erre aztán meggondoltam magam: visszajöttem a kolostorunkba, és azt mondtam a prior atyának, hogy legyen akármi, de én nem bujkálok. Inkább vigyenek el a többi atyával együtt.
            - És mi lett a vége mindennek?

- Aztán az történt, hogy hármunkat, fiatalokat, a püspök felvett egyházmegyei keretbe. De beosztást mindaddig nem kaptunk, amíg – ahogy mondta – nem alakul ki, hogy hová tud minket helyezni. Végül aztán megkaptuk a dispozíciót, és közvetlenül az elhurcolásunk előtti estén utaztunk el arra a plébániára, ahová helyeztek az egyik fiatal társammal együtt. Egy hónapig voltunk ott. Egy volt kapucinus kolostorban laktunk, de úgy, hogy nem volt még egy szobánk sem: a folyosón aludtunk. Aztán szeptemberben kaptam dispozíciót a végleges kápláni helyemre, egy világi pap mellé.
            - Végre megnyugodhattál hát az új helyeden?

- Nem mondhatnám. Ott dolgoztam, míg csak szemet nem szúrtam az AVH-nak. Először 1955-ben tartottak házkutatást nálam. Négy, majd nem sokkal utána három újabb ávós jött. Reggel 4 óra tájban fejezték be. Aztán, ahogy ez megvolt, nem vittek el.
            - S utána nyugodtan folytathattad kápláni működésedet?

- 1961-ben vonták meg a papi működésemet. Akkor volt ugyanis az utolsó nagy lecsapás a papságra. 1956 után nem csináltak velünk semmit, de 61-ben aztán annál inkább bizonyítani akarták, hogy jól ellátják a feladatukat. Így munkát kellett keresnem, mert nem paposkodhattam többé tovább.

- És hogyan tudtad ezt megélni? Hiszen először a kolostorból kellett elmenned, ahol örökfogadalmas szerzetes lettél, aztán pedig még a papságodtól, vagy legalábbis annak gyakorlásától is meg kellett válnod. Igencsak gyakorolnod kellett magadat az önátadásban…

- Ez bizony egy alapos próba volt a Jó Isten felé való hitemben is. Az ember nem tudta Őt megérteni: hogy miért nem kellek neki, miért taszít ki így a hivatásomból? Nem találtam a helyemet: se világi nem voltam, se pap - se ide, se oda nem tartoztam. Miséztem minden nap, a zsolozsmát is elimádkoztam, de az életemet különben úgy éltem, mint egy világi hívő. Ez az otthontalanság bizony keményen próbára tette az embert. Sokféle gondolat megkísértette: legfőképpen az, hogy érdemes-e kitartani ilyen körülmények között? Hisz az ember – együttműködve az állami hatóságokkal – olyan plébániát kaphatott volna, ahol „szabadon” és nyilvánosan paposkodhat tovább. De ezt nem akartam.
            - Nem gondoltál-e arra, hogy eleve nem jól tetted, amikor papnak mentél?

- Nem ilyenre soha nem gondoltam.

- Mi segített abban, hogy ilyen körülmények között mégis hűségesen megmaradj a papságodban?

- Mindenekelőtt az a tudat, hogy pap vagyok, s az a meggyőződés, hogy nekem ezt a sorsot vállalnom kell.
            - Az imádságból tudtál-e sok erőt meríteni?

- Az igazat megvallva, hétköznap, amikor az ember dolgozott reggeltől estig, az ember örült, ha – úgymond – „eldarálta” az imáját. Sokszor csak késő este értem haza, pláne amikor tanfolyamokat végeztem. De azért akármilyen fáradt voltam, az imádságot mindig bevasaltam magamon. A zsolozsmához pedig különösen is ragaszkodtam. S azt hiszem, ezekből a kötelességszerűen elvégzett imádságokból mégis csak sok erőt merítettem: ilyen módon éltam meg, hogy minden nap a Jó Istenbe akarok „kapaszkodni”.
            - Másoktól kaptál-e segítséget ahhoz, hogy kitarts?

- Nézd, másokra az ember nemigen számíthatott. Az segített a leginkább, hogy voltak rendtársaim, akikkel később összekerültem a munkahelyemen.
            - Munkás éveid-évtizedeid alatt miséztél-e?

- Otthon, a szobámban. Engedélyt kaptam rá. Minket ugyanis nem szívesen láttak az egyházmegyés papok. Mindenki félt, hogy ha bennünket – szerzeteseket – befogadnak a templomukba misézni, akkor bajuk lehet belőle. Egyébként meg, hogy a mise mellett a zsolozsmát is el tudjam végezni, ez volt a legjobb megoldás, hogy otthon miséztem. Hisz utána munkába kellett menni...
            - És mikortól gyakorolhattad ismét nyilvánosan a papságodat?

- 1980-ban lettem nyugdíjas. S akkor valami plébánián kerestem munkát, hogy templom közelében lehessek. Végül egy templomban adott a Jó Isten egy megfelelő helyet, ahol miséznem meg gyóntatnom kellett.
            - Milyen hatást gyakorolt rád, hogy ismét az oltár közelében szolgálhattál, mint pap?

- Óriási élmény volt: hisz az ember ki volt éhezve a papi munkára.

- És az mit jelentett számodra, hogy 1989-ben a Kármelbe is visszajöhettél?

- Ez bizony még nagyobb élmény volt: hiszen az ember végre hazajött. Persze, meglehetősen nagy meglepetést is okozott, mert olyan hirtelen jött, hogy egyik napról a másikra alig tudtam elintézni, hogy mit csináljak a házammal, ahol laktam. Aztán egy fiatal házaspárt fogadtam oda hamarjában.

- Visszajőve a Kármelbe, sikerült-e valamit megértened abból, hogy vajon a Jó Isten miért engedte meg számodra a feloszlatás nehéz évtizedeit?

- Igen. Lassanként megvilágosodott, hogy a Jó Isten nem véletlenül engedte meg azt, ami történt, hogy szükségem volt erre a tapasztalatra, főként arra, hogy megtapasztaljam: hogyan élnek a világiak. Erre a felismerésre már a gyóntatásaim idején kezdtem rájönni. Ugyanis a hívek maguk megjegyezték, hogy nem úgy foglalkozom velük, mint aki nem ismeri a problémáikat. Többen meg megkérdezték tőlem, hogy „maga biztosan civilben dolgozott, ugye?”. Mert a saját élettapasztalatom fényében egészen másképpen kezdtem látni a hozzám fordulók nehézségeit. Mélyen átéltem azt, hogy a világiak nem arra valók, hogy hajlongjanak a pap előtt, hisz hogy nekik is komoly áldozataik vannak. Hisz egyesektől például még az is, hogy eljöjjenek a templomba, komoly áldozatot igényel. S azt is megértettem, hogy éppen ezért milyen fontos az, hogy a pap becsületesen készüljön a prédikációjára, s ne csak össze-vissza mondjon valamit a híveknek. Munkás-életet élve, magam is eljártam vasárnaponként misét hallgatni különböző templomokba, és néha olyan rosszul éreztem magam, mikor azt kellett hallanom, hogy olykor egyik-másik pap maga sem tudta, hogy miről is beszéljen. Összefoglalva tehát azt mondhatom, hogy nem tudnék ma úgy gyóntatni, ahogyan gyóntatok, ha nem éltem volna magam is a világiak munkás életét. Egészen más szemmel látom azóta őket, gondjaikat, nehézségeiket.
            - Tehát a világi hívőktől sokat tanultál?

- Hát persze. Hiszen láthattam, hogy minden nap, amikor beérkeztünk a munkahelyre, az első dolguk az volt, hogy hazaszóltak a gyerekeknek, hogy minden rendben van-e. Tehát a munkájuk mellett nekik még ott volt a családnak a gondja is. Ebből megtanultam, hogy én a magam élete nehézségei miatt nem panaszkodhatom, hisz nekem nincs is sok gondom: csak magammal kell törődnöm. És azt is megtanultam, hogy ők is meg én is egyformán emberek vagyunk. Vagyis hogy felszenteltségem miatt nem tarthatom magamat különbnek náluknál.
            - Végezetül még egy kérdés, ami kármelita hivatásoddal kapcsolatos: szerinted mi a legfontosabb a kármelita lelkiségben?

- Szerintem a legfontosabb az imádságos lelkület, hogy az ember lélekben mindig az Úr Jézus közelében lehessen, és ott is érezze magát. Még az apostoli tevékenység végzésében is fontos ez. Mi még úgy tanultuk Marcell atyától meg a többiektől annak idején, hogy a mi életünk elsősorban passzív apostolkodás. Ez azt jelenti, hogy mi – kármeliták – leginkább azzal lehetünk a lelkek javára, ha buzgón imádkozunk, és ha éljük kármelita életünket. Vagyis olyan módon, hogy közvetlenül nem is látjuk az eredményét annak, amit teszünk. Ezért hangsúlyozták annyira a mi számunkra, hogy az imádságos lelkület a lényege a kármelita életnek: vagyis az Isten-közelség és az Isten-kapcsolat megélése.

- Én úgy mondanám ezt, hogy ami a kármelita lelkiségben a legalapvetőbb, az nem az, hogy mit teszünk, hanem inkább az, hogy kik vagyunk: hogy Istennel kapcsolatban éljük-e életünket, hogy az Ő kegyelme nyilvánul-e meg bennünk-rajtunk.

Az életedet hallgatva úgy éreztem, mintha Szent Pál apostol szavai elevenedtek volna meg előttem, amikor az apostol ezt írja: „Minden körülmény közt, mindenhez hozzászoktam. (…) Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,12-13) Köszönjük Istennek, hogy jelen volt mindig életedben. És Neked is, hogy ezt mindig hitted, és most meg is vallottad.

Kategória: