"Megtaláltam, akit szeret az én lelkem... " (Én 3,4)

 

Megtaláltam, akit szeret az én lelkem…” (Én 3,4)

(A Szűzanya szeretete Marcell atya hivatásának történetében)

Az Énekek énekének eme sorában lehetne összefoglalni Marcell atya Szépszeretet című önéletrajzi vallomását[1], amelyben elöljárói parancsra próbálja szavakba önteni a Szűzanya iránti „hol lohadó, hol égő, hol meg kialvó, aztán, egyszer s mindenkorra lángoló”[2] szeretetének történetét. Az emberi szívben megjelenő szeretet mindig a hála érzésével jelentkezik. Hálánk pedig úgy fejlődhet tovább, ha a másik iránti szeretetünk hiányát, annak létrejöttét, elmélyülését szemlélni merjük életünk eseményeiben, és további döntéseket ennek ismeretében akarunk tenni.

Szeretetünk fejlődését akkor ismerhetjük fel, ha képesek vagyunk őszintén belátni: mennyire eltérő módon viszonyultunk a Másikhoz az elmúlt idő során. (Feltételezzük persze, hogy a Másik szeretete is fokozatosan mélyül, ha két földi személy közti kapcsolatról van szó. De nem ez a helyzet Isten és a mennybéliek szeretetével: ugyanis nem az ő szeretetük növekszik irántunk, hanem mi leszünk képesek azt egyre jobban felismerni, elfogadni és viszonozni.)

Szeretetünk kialakulásának, fejlődésének kezdetén először még csak a Másik szeret minket, még mielőtt léteznénk. (Ezt éli meg a születendő gyermek is szüleivel szemben, ha azok szeretik annyira őt, hogy életet adnak neki.) Aztán az következhet, amikor már érezhetően örülni tudtunk a Másik szeretetének, de arra nem is gondoltunk, hogy a kapott szeretet bennünket is kötelezhet valamire, vagyis hogy nekünk is válaszolni kellene rá. Majd az is megtörténhet, hogy a kapott szeretetet - annak ingyenessége miatt, mivel semmit sem kellett érte tennünk - nem becsüljük sokra, s talán nem is vagyunk hálásak miatta. Később, a bennünket ért csalódások és belső kielégületlenségünk folytán rádöbbenhetünk, hogy mégiscsak fontos az, sőt életünknek valójában más nem is tud igazi értelmet adni; s elkezdjük keresni, a szeretetet mindennél fontosabbnak tartani, érte mindenről lemondani. Végül esetleg olyan felismerésre is szert tehetünk, hogy belátjuk: a Másik sokkal jobban keresett minket, mint mi Őt, de nem akarta magát ránk erőszakolni, illetve - mivel a szeretet örömére minket is meg akart tanítani -, látszólag minket keresésünkben, a szeretet gyakorlásában, hogy végre megtalálva Őt most már szeretetet adva-kapva, vagyis igazán szeretve élhessünk mi is…

A szeretetnek az emberi lélekre való hatásáról, annak átalakulásáról, megnyílásáról legcsodálatosabban a Szentírás – Isten Igéje – mesél. De a szentek tanúságtétele is fontos annak igazolására, hogy Isten láthatatlan szeretete minden korban képes az embert megragadni, lefoglalni és alkalmassá tenni arra, hogy már itt a földön Vele egységben éljen. S aki elfogadja Isten Fiának tanúságát, az megtapasztalja, hogy Isten igazmondó (vö. Jn 3,33), és magára ismerhet Isten szavában, ahogy Marcell atya is vall erről: „Kármelita koromban egészen – ha lehet mondani - az Énekek énekét és a Bölcsesség könyvét”[3]. Az ilyen ember úgy érzi, hogy ő maga is az Evangélium szereplőjévé válik hite mértékében, hogy ő is ott áll például Jézus megváltó keresztje alatt, s ő is magáénak érzi Jézusnak a tanítvány részére mondott szavait: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,27). Marcell atya az evangélium eme mondatában ismerte fel leginkább önmagát: egyrészt Jézus felénk áradó határtalan szeretetét és egyben végakaratát, amivel még a kereszten is rólunk akart gondoskodni, mindent – még édesanyját is – nekünk adva; másrészt a mi emberi törékenységünket, ami feltétlenül szükségessé teszi egy evangéliumi édesanya létét ahhoz, hogy evangéliumi gyermek lehessünk – „Hogy az ember az evangélium életét élje, nem kell sok! Gyermeknek kell lenni!… A gyermek pedig mindent rábíz édesanyjára. Éppen azért – gyermek.”[4]

Marcell atya úgy érezte, hogy számára Isten üdvözítő akarata Jézus végakaratával cseng egybe: „Átitatott valami édes sejtés: ez a boldog, végtelen Valóság lesz az én örökrészem, a jó Isten; de már itt a földön megtestesül számomra ez a boldogság, s azt nekem Valakiben meg kell találnom. Ha ezt a Valakit megtalálom, megtalálom amazt is.”[5] A Szűzanya személyének s az ő szeretetének felismerése, életébe befogadása Marcell atya számára egyet jelent a megtérés útján való járás vállalásával. Egyáltalán nem kell attól félni, hogy emiatt a lélek eltávolodik Jézustól, sőt! Ahogyan a Szépszeretetben olvassuk: "„Aki egyszer végleg megtalálja a Szűzanyát, annak mindene lesz - Jézus... Amikor Máriát szeretem, akkor Jézust, tehát az Atyát dicsőítem. Hiszen Isten akaratát szeretem. Mert Őt Isten akarja. Lehet-e életszentség - igazi! – abban, aki Isten Anyját, sőt mint saját Édesanyját nem hajlandó nagyon szeretni, attól való félelmében, hogy: talán megrövidül – Jézus?! Mit szólna ehhez – Jézus?”[6]

Mária tisztelete azonban nem mindenekelőtt külső áhítatgyakorlatok végzését jelenti, különben nem is lehetne oly mértékben hatása szívünk belsejére, ahol minden igazi megtérés történik. A Szűzanya lelki életünkben betöltött szerepének felismerése a Kármel mély lelkiségében gyökerezik, és nem bizonyos imádságok mondogatásában merül ki. Ez azt jelenti, hogy a kármelita szentek műveinek olvasása készíti elő Marcell atyát arra, hogy az igazi Mária-tiszteletet, annak fontosságát és megélésének módját megismerje: „S akkor egyszerre jött – a Kis Teréz!”[7] … „Utána pár esztendőre jött – a Kis Teréz után a – Nagy Teréz, a Nagy Szent Teréz után pedig – mindörökre az, Aki áldott az asszonyok között: a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária.”[8] Nem mintha a kármelita szentek nélkül valaki nem tisztelhetné a Szűzanyát, de az Ő igazi tiszteletét a lélek nem alakíthatja a saját jámbor elgondolásai szerint. Máriát igazán tisztelni ugyanis nem mást jelent, mint az Ő életének követését: az Isten igéjén való szüntelen elmélkedést, annak életre váltását, és a Jézussal való mély kapcsolatot. S ehhez nyújtanak nélkülözhetetlen segítséget olyan szentek (illetve írásaik), akik Máriával egyesülten éltek, és megtanulták Tőle: hogyan lehet Jézust mindennél jobban szeretni. Ők valóban felfedezték, hogy a Boldogságos Szűz személye a legbiztosabb Jézushoz kapcsoló erő és példakép: „Amióta Ő, ez a legutóbbi, írja az én szegény életemnek, vagyis inkább az én igen-igen boldog lelkemnek történetét, - ez a - Mária, ez az igazi Író beleírja a lelkembe az Isten Igéjét tűzzel és anyai csókkal. Az Ige pedig megtestesül és bennünk lakozik, s úgy hívják: Jézus. Eddig van! – A lépcsőfokokat azonban jól jegyezzük meg: Kis Szent Teréz – Nagy Szent Teréz – Mária – Jézus!”[9]

Marcell atya nem sok imával magának a Szűzanya különleges szeretetét, amit nagyon mélyen megtapasztal életében, hanem azzal a gyermeki bizalommal, amellyel komolyan meri venni az evangélium szavait Isten irgalmáról: „Mit akar velem a jó Isten? – Tervét keresztül akarta vinni, hiszen , - reám ömlött, belém szakadt, elmerített – Jóságába.”[10]. Marcell atya meri elhinni, hogy ha egyszer Jézus Máriát égi édesanyánkul adta, akkor Ő minden földi édesanyától gyengédebb és hűségesebb szeretettel kell, hogy érezzen minden gyermeke iránt, hiszen Isten ingyenes szeretetével szereti őket: „Ostoba volnék, ha azt mondanám: nem törődött velem, mert a halálos bűn állapotában voltam. Sőt! Most törődött csak igazán szegény, bűnös gyermekével!… Lehetne-e különben – Édesanya?! Hozzá a Mennyei, a Legtökéletesebb, az Igazi Édesanya?! – Isten Anyja?!”[11]

Aki az evangélium szerinti gyermekké szeretne válni, annak az első dolga, hogy megtanulja a szeretetet a bizalom megélésében gyakorolni: „Bízom a Szűzanyában! Folyton köszöntöm. Mindent elvégez, elintéz, csak a bizalom legyen határtalan. Tehát – csak bízni kell!”[12]  A gyermek ugyanis nem szerezheti meg szülei szeretetét, legfeljebb elfogadhatja, felismerheti. Nem lehet igazi lelki életet élni, a szívbeli megtérésben előre lépni, amíg nincsen helyes fogalmunk Isten és az ember szeretetéről, s míg meg nem születik a szívünkben a hála érzése és ennek következtében fel nem támad bennünk a viszontszeretet vágya. Ahogyan János apostol is írja: „A szeretet ebben mutatkozik meg: Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,9)

A gyermeki bizalom azonban nem semmittevést jelent! Jelenti a kapott szeretet hálás felismerését, és egyúttal a hálából fakadó tetteket is, melyekre azért van szüksége a léleknek, hogy mindig megmaradhasson, sőt fejlődhessen a kapott-adott szeretet örömében: „Hogy én azt tökéletesen, véglegesen megkaphassam, ne csak egy félesztendőre, pár hónapra, vagy órára, ahhoz először el kellett távolítani a Titokzatos Asszonynak e Kincs ellenségeit: szenvedélyeimet.”[13]  Azonban még az elengedhetetlen aszkézis sem a lélek saját feladata: „Lehetséges tehát az – önnevelés? A krisztusi ember – Christianus – eszménye csak ez lehet: nevel a Szűzanya! Ha nem Ő, akkor ki? Könyvek, emberek, eszmék, saját magam?!… Mi lesz az eredmény?”[14] A keresztény aszkézis legfőbb célja ugyanis nem valaminek a megszerzése, elérése, hanem az önmagunkról való lemondás és a teljes Isten előtti megnyílás. S ebben is a Szent Szűz tudta eredményesen nevelni Marcell atyát: „Mindenre az én Édesanyám tanított. A Szűzanya! Földi, természetes viszonylatban is csak az édesanyák tudnak helyesen, igazán jól, eredménnyel tanítani, nevelni… Az én nevelőm megtérésem óta kizárólag – Mária volt. Ezért nincs és nem is lehet szerepe lelkiéletemben az Én-nek. Legfeljebb annyiban, hogy fokról-fokra mindjobban el kell tűnnie…”[15] Mária személye, példája és az Ő közbenjárásának tudatos elfogadása készteti arra Marcell atyát, hogy ne csak művelje, hanem meg is szeresse az aszkézist, s mindeközben a legfontosabb erényben, az alázatban is elmélyüljön: „Tehát nem Én, - hanem a Szűzanya! Roppant alázatos dolog a – máriás élet. Egy csapásra szilárd alapot vet a lelkiéletnek. Ez az alap, a fundamentum az – alázatosság. Nem <Én>, hanem a Szűzanya!”[16] „A Virgo Carmeli tanított – kitűnően, a legszemléltetőbb módon, - tapasztalatilag a mindenről való lemondásra.”[17]

Marcell atya élete egyértelműen tanúskodik arról, hogy kereszténynek lenni nem elsősorban azt jelenti, hogy elsajátítunk bizonyos magatartásmódot, meghatározott erkölcsi normák szerint élünk illetve a vallási igazságokat megismerjük és elfogadjuk. Ezekkel is együtt jár ugyan a keresztény hitélete, de az mégis leginkább egy élő személyes kapcsolat Istennel és mindazokkal, akik Isten szeretetét közvetítik számunkra, amely fokozatosan átalakítja a hívő lelkét: krisztusivá, azaz valóban kereszténnyé teszi.

Mária személye nem lehet mellékes a bennünket Istenhez kapcsoló kötelékek között. „Ő – írja II. János Pál pápa – aki Krisztus misztériumában anyaként jelenik meg – a Fiú akaratából és a Szentlélek hatására –, így van jelen az Egyház misztériumában is.[18] A hagyományt követve, a zsinat nem habozik Máriát nevezni. És joggal, mert <Ádám törzsökében minden üdvözítésre váró emberrel> kapcsolatban van.”[19] Marcell atya megértette az evangélium Máriáról szóló üzenetét, és megtapasztalta annak igazságát: „Semmit sem csodálkozom rajta: A Keresztről hallottuk a szót: <Íme, a te Anyád!> <Íme, a te fiad!>”.[20]

Életrajza csodálatosan őszinte vallomás arról, hogy az evangélium szavait milyen nehéz gyermek módjára magunkba fogadni. Ehhez ugyanis kicsivé kell lenni, ez ellen pedig minden tiltakozik bennünk is és a minket körülvevő világ mentalitásában is: „Ó, tudom, ez voltam valaha: gyermek… De rám aggatták, rám mázolták ezt a hypokrita, képmutató, hazug európai 'műveltség'-et, úgy érzem most, mintha páncélba volnék beszorítva: a kevélységbe, amely nem mer, nem tud, nem akar meghajolni, még a gondolatától is irtózik: gyermekké lenni! Pedig ez az evangélium alapgondolata…”[21] De Mária személye éppen ebben segíthet nekünk, hisz „Ő az első ama között, kikről Jézus később ezt mondja: (Mt 11,25).”[22] Marcell atya idősebb testvérként telepszik mellénk írásában, hibáit, bűneit, de mérhetetlen háláját sem takargatva a Szűzanya iránt. Bennünket is arra szeretne bíztatni: lehetséges felnőttként is gyermekké válni (lehetséges újjászületni),[23] de ehhez előbb nekünk is fel kell ismernünk, hogy Isten megelőző szeretetéből egy Égi Édesanya láthatatlan, de gondoskodó jelenlétében éltünk-élünk anélkül is, hogy azt esetleg észrevettük volna.

Isten Mária által adta nekünk egyszülött Fiát, hogy velünk élő Isten – Emmánuel – lehessen. Mi is ugyanezt az utat járva – vagyis Mária által - tudunk leginkább közeledni Őhozzá.


[1] 96. old.
[2] 4. old.
[3] 11. old.
[4] 112. old.
[5] 8. old.
[6] 62. old.
[7] 43. old.
[8] 44. old.
[9] uo.
[10] 52. old.
[11] 22. old.
[12] 86. old.
[13] 52. old.
[14] 91. old.
[15] 90. old.
[16] 91. old.
[17] 78. old.
[18] Redemptoris Mater, 24
[19] uo. 23
[20] 95. old.
[21] 43. old.
[22] Redemptoris Mater, 17
[23] vö. Jn 3,4:„Hogyan születhetik újjá valaki, mikor már öreg?”

 

at: nI�pa��`: at; ">[23] de ehhez előbb nekünk is fel kell ismernünk, hogy Isten megelőző szeretetéből egy Égi Édesanya láthatatlan, de gondoskodó jelenlétében éltünk-élünk anélkül is, hogy azt esetleg észrevettük volna.

 

Isten Mária által adta nekünk egyszülött Fiát, hogy velünk élő Isten – Emmánuel – lehessen. Mi is ugyanezt az utat járva – vagyis Mária által - tudunk leginkább közeledni Őhozzá.


[1] 96. old.
[2] 4. old.
[3] 11. old.
[4] 112. old.
[5] 8. old.
[6] 62. old.
[7] 43. old.
[8] 44. old.
[9] uo.
[10] 52. old.
[11] 22. old.
[12] 86. old.
[13] 52. old.
[14] 91. old.
[15] 90. old.
[16] 91. old.
[17] 78. old.
[18] Redemptoris Mater, 24
[19] uo. 23
[20] 95. old.
[21] 43. old.
[22] Redemptoris Mater, 17
[23] vö. Jn 3,4:„Hogyan születhetik újjá valaki, mikor már öreg?”

 

Kategória: