Szerápion testvér

„A szív bőségéből szól a száj” (Mt 12,34)

Szerápion testvérünk – világi nevén Lukácsi Pál – 2001 őszén hunyt el gyenesdiási házában, ahol a születésétől kezdve beteg testvérével élt. Bármennyire is szerette a testvéri közösséget, de - hogy rá szoruló testvérét ápolhassa - kinntartózkodási engedélyt kért és kapott a rendi elöljáróktól. Minden nap a keszthelyi Kármelbe járt a reggel 7 órai szentmisére, amíg a rajta elhatalmasodó betegség megengedte. Nagyon szerette a rendi növendékeket, és nagy örömére volt, ha felkerestük őt a rendháztól két kilométerre fekvő otthonában. Egyszerűsége, a sok szenvedés ellenére is örökre derűs lelke felejthetetlen emléket hagyott mindazok szívében, akik Isten kegyelméből ismerhették őt. Öreg kora ellenére is állandóan azt sugározta egész lénye, hogy milyen öröm a Szűzanya választott gyermekeként a Kármel családjához tartozni! Halála előtt két évvel készült vele ez a szívhez szóló beszélgetés.

- Szerápion testvér, hogyan került a Kármellel kapcsolatba?

- Hát, ugye, kiskoromtól kezdve szerettem volna mindenképpen pap lenni. Szüleimmel együtt Tényőn laktunk. De nem volt nekik pénzük a taníttatásomra. Hát aztán így erről a vágyamról le kellett tennem. Fiatalemberként Győrbe kerültem, szabó mellé segédnek, hogy kitanuljam a szabómesterséget. Aztán hát, győri tartózkodásom alatt minden nap a Kármelbe jártam szentmisére. Grácián atyánál szoktam gyónni.

- Hogyan érlelődött meg a kármelita hivatása?

- Tizenkilenc éves voltam, amikor Grácián atyától a győri külső sekrestyében megkaptam a Kármelhegyi Szűzanya skapuláréját. Még ma is emlékszem rája, hogy február 2-a volt. Nagyon örültem neki, mert gyerekkoromtól fogva nagyon szerettem a Szűzanyát. És aztán már akkor gondoltam arra, hogy barát legyek. Főleg, amikor megtudtam, hogy a kármelitáknál vannak olyanok, akiket nem szentelnek pappá.

- Mit szóltak a szülei ahhoz, hogy legyen?

- Hát ugye, nem nagyon örültek neki. A nyár elején mentem haza, még a skapuláré felvételének az évében, amikor már megérlelődött bennem az elhatározás, hogy a barátokhoz megyek. Édesanyám attól félt, amikor meghallotta, hogy édesapám mit fog majd szólni hozzá. Ő ugyanis nem ellenezte volna különösebben az egészet, mivel már születésemkor a Jó Istennek ajánlott fel. (Ezt Marcell atyának mesélte el egyszer az édesanyám, s a magiszter atya mondta el nekem.) De édesapám hallani sem akart róla: inkább azt akarta, hogy a beteg Imre öcsém mellett maradjak, hogy őt ápoljam inkább, mert beteg volt már akkor is a lábával.

- Szerápion testvér mit szólt ehhez az elgondoláshoz?

- Nem nagyon szóltam semmit. Azt gondoltam magamban, hogy megtilthatják, de akkor majd kivárom huszonegyedik életévemet, s akkor már nem lesz szükségem szülői beleegyezésre.

- Várnia kellett tehát a huszonegyedik éve betöltéséig?

- Nem, mert még a nyár folyamán kaptam egy képeslapot Grácián atyától. Édesapámra, ugye, ez nagy hatást gyakorolt, azt mondta, hogy „hát teveled meg leveleznek a ?!”. Aztán meg a falubeliek is hatottak rája rábeszéléssel. Meg a Brokárd atyától megtudta, hogy nem kell ám fizetni semmit a Rend részére, ha belépek. Ugyanis ettől is félt. „Nem kell nekünk semmi – mondta neki a jó Brokárd atya –, csak a fia!” Így aztán megadta a beleegyezését, és augusztus 22-én már indulhattam is a Kármelbe.

- Nem volt nehéz a Kármelben megszokni?

- Nem, hisz’ ez volt minden vágyam, hogy a Kármelbe mehessek. Szívesen voltam én a kolostorban, és örömmel dolgoztam mindég. A szabóműhelyt mindjárt rám is bízták.

- Milyen volt a novíciátus?

- Először, ugye, Győrben voltam én kandidátus. Aztán meg, az első novíciátusi évemet a keszthelyi rendházban töltöttem, a másodikat meg ismét Győrben, a Marcell atya magisztersége alatt. Nagyon szerettük őt. Marcell atya nagyon elmélyítette a Szűzanya tiszteletét bennünk, jóllehet már gyerekkorom óta tiszteltem én Őt. De, ugye, Marcell atya tanított meg minket állandóan a Szűzanya jelenlétében élni; és hát állandó szokásom akkor lett ez nekem, mert élő mintakép volt előttem a Marcell atyának a személye. Ő ugyanis nem csak tanította ezt, hanem gyakorolta is. És hát így a Szűzanya lett nékem az édesanyám, és Ő lett a mindenem nékem is.

- A novíciátus után hová helyezték?

- Hát, egy ideig Győrben voltam sekrestyés és szabó. Aztán meg a pesti rendházba kerültem két hónapra. Utána meg Miskolcon voltam két esztendeig. Ott lettem örökfogadalmas is.

- Nem gondolt közben arra, hogy inkább papnak kellett volna mennie, ahogyan a gyerekkorában is vágyott arra?

- Ugye, még a novíciátus alatt próbára is tettek emiatt. Úgy volt, hogy a tényői bencés plébánosunk eljött Keszthelyre, mert egy felénkvaló gazdag özvegyasszony szívesen vállalta volna, hogy a kitaníttatás költségeit vállalja egy kispapnak a részére. Aztán, a bencés atya meg eljött, hogy megtudja, hogy nem akarok-e bencés lenni. De én, ugye, nem akartam, hisz’ nékem az volt a vágyam, hogy kármelita legyek. De hát úgy a testvér, mint a pap – az Isten szolgája. S ha valakinek van igazi hivatása, akkor nem válogat. Szívesen csináltam mindég, amit csak rám bíztak. És hát emiatt soha nem volt semmiféle kisebbségi érzésem. Hisz’ egy család vagyunk! Így érezzük igazán otthon magunkat! S én ugyanúgy szolgálom az Istent a magam módján, mint a pap. A munkám a szolgálatom.

- Melyik rendházban érte a szétszóratás Szerápion testvért?

- Akkor én Keszthelyen voltam, mert az ottani testvérek közül hármat behívtak katonának, engem meg Keszthelyre helyeztek.

- Nehéz volt otthagyni a kolostort?

- Hát bizony, fájdalmas egy dolog volt az. Én meg nem akartam messzire kerülni a rendháztól, de aztán úgy adódott, hogy Gyenesdiáson meghúzódhattam egy néninek a nyaralójában a mostani Fábián atyánkkal együtt.

- És milyen most a kolostor falain kívül élni?

- Hát, ezt az áldozatot sem volt könnyű meghozni, hogy az újrakezdés után ne menjek vissza a rendházba. De hát mit csinálhattam? Úgy éreztem, hogy szívtelenség lenne, hogyha az öcsémet otthagynám, mert hát negyven esztendőt élt le mellettem. Az édesanyám meg még a halála előtt bízta őt rám, hogy ápoljam, és hogy legyek mellette a betegsége miatt. Így aztán kinntartózkodási engedélyt kértem és kaptam.

- Szerápion testvér, mondja meg őszintén, ennyi minden után nem bánta meg, hogy kármelita szerzetes lett?

- Dehogy bántam meg, hisz’ mindig erre vágytam én! Senki nem kényszerített engem ide, ahogy mondtam, inkább lebeszélni akartak róla az otthoniak annak idején. Hát akkor meg hogyne örülnék annak, hogy kármelita lehetek, a drága jó Szűzanya ruháját, skapuláréját hordhatom, ami soha nem hiányzott nékem a nyakamból!

- Végezetül azt szeretném megkérdezni Szerápion testvértől, hogy mit tudna mondani idős testvérként az olyan fiataloknak, akik a hivatásukat keresik vagy szerzetesi életüknek még csak a kezdeteit élik?

- Azt, hogy ha valaki úgy érzi a szívében, hogy elhivatottsága van, akkor azt néki követnie kell. Mert, ugye, egyedül ott találja meg az igazi boldogságát. Én is itt találtam meg. Amíg nem voltam még a Kármelben, addig mindég csak vágyakoztam, de aztán amikor a Kármelbe jöhettem, úgy éreztem, hogy végre o t t h o n vagyok, hogy ez az én mindenem! Aztán meg még azt is mondanám, hogy a Szűzanyát meg nagyon szeressék, mert Ő nagyon oltalmaz minket. És hát tegyenek meg mindent a fiatalok szívvel-lélekkel, amit csak tenniük kell, mert csak így találják meg az igazi b o l d o g s á g o t!

- Köszönöm szépen a beszélgetést, Szerápion testvér, ezeket a szívből jövő szavait.

Kategória: