Keresztes Szent János felfedezése

A testvér, akit testvére támogat, olyan, mint a megerősített város” (Péld 18,19)

Máig is emlékszem arra, amikor életemben először vehettem kézbe Keresztes Szent János írásait. Még szeminarista voltam, a Kármelbe lépésem előtt, amikor egyik buzgó kispaptársam kezembe adta: fénymásolt lapok voltak A Kármelhegy útja című műből. Nagyon megörültem neki. Úgy éreztem, hogy a szentség útján való haladásomhoz szükséges világosságot lelem majd meg benne. És nem is tévedtem. De ahogyan az Istennel való élményeinkben szokott történni: egészen másképp fedeztem fel a természetfeletti bölcsességet, mint ahogyan én azt elgondoltam…

Tanáraink gondoskodtak bőségesen arról, hogy legyen mit olvasnunk a tanév folyamán. Ezért János atya írásaira nem sok idő maradt. Talán nem is baj. Mindenesetre, olyan kép élt bennünk - kispapokban - ezzel a Szenttel kapcsolatban, hogy azt gondoltuk, hogy az ő ismerete nélkül nem is lehetünk igazán szentek, ugyanakkor anélkül, hogy ezt akkor még észrevettük volna: mégis nagyon távol volt tőlünk az ő személye. Úgy hittük: nagyon mély titkokba vezethet el bennünket, hisz’ - amint mások mondták - ez a szent nagyon közel került Istenhez földi élete folyamán, és ennek tapasztalatait, tanulságait írásba is tudta önteni – méghozzá egyházdoktori szinten! - mások számára. De ennek ellenére olyan valaki maradt számunkra, akire csak felnézni mertünk, mert Isten-élményeinek gazdagsága és közismert aszkézisének állítólagos szigorúsága elérhetetlen színben tüntette őt fel előttünk.

Az biztos, hogy Keresztes Szent János írásainak nem sok köze volt ahhoz, hogy a Kármelbe vágyódjak, legfeljebb annyiban, hogy növelte tiszteletemet azon Rend lelkisége iránt, amelynek ilyen csodálandó, de szentjei vannak.

Aztán novíciátusban alkalmam lett vele jobban is megismerkedni az írásait olvasva, azt jegyzetelgetve. Mi fiatalok, különösebben nem tanultunk róla (leginkább a Szentanyával foglalkoztunk), s egyénileg olvasgattuk. A novíciátus végén mondta is az egyik közismert – nem kármelita – atya, hogy jobb lett volna, ha kezembe sem veszem a könyveit, mert . Volt ebben valami igazság: bizony, én még azt hittem, hogy az életszentség valami az emberen, és nem mindenekelőtt Isten ajándéka annak számára, aki megnyílik kegyelmei előtt. De azért az is igaz, hogy már akkor megértettem valamit János atyából (és csoda-e ez, ha már egyszer kármelitának hívott meg Isten?!), ami mélyen megragadott: hogy Isten nem szégyell beavatkozni életünkbe akár szenvedésekkel is azért, hogy magához kapcsoljon minket. Aztán azt is megsejtettem egy kicsit János atya könyveit olvasva, hogy a nyomorúságom sokkal nagyobb, mint ahogyan azt én gondoltam: a bűnök, gyarlóságok részletes leírásaiban bizony sokszor magamra ismertem. Igaz, akkor még azt merészeltem gondolni, hogy a Rendben élve majd egy kicsit , és lesz még ez az önmagamról mutatott kép jobb is!

Római tanulmányaim közben több hónapot Spanyolországban tölthettem. Különösen is belém vésődött egy közel kéthetes gyalogos zarándoklat emléke, amelyen spanyol egyetemistákkal és kármelita testvérekkel együtt vehettem részt, s amelynek az volt a célja, hogy a rekkenő nyári melegben végigjártuk Kasztília azon városait, amelyek különösen is megjelölték a Szent életét. Akkor még nem sejtettem, hogy János atya közel kezd férkőzni a szívemhez. Pusztán azáltal, hogy az általa taposott utakat jártam, hogy magamba szívtam annak a földnek az illatát, melyet ő annyira szeretett, s hogy éjjelente hanyatt feküdve nézhettem a csillagok ezreitől ragyogó égboltot, mely annak idején őt is sokszor hatalmas sátortetőként borította be. Akkor még nem tudtam, hogy ezek által vele is találkozom. De amikor Segoviába érkeztünk, ahol földi maradványai nyugszanak, valami arra késztetett, hogy délután ne menjek a többi fiatallal városnézőbe, hanem ott maradjak egyedül a János atya sírját rejtő oltár alatt. Ott gubbasztottam szótlanul, különösebb vallásos buzgóság érzése nélkül, és mégis mintegy valami láthatatlan kötelékkel odaláncoltan. Nem tudtam magam sem, miért is imádkozom, csak azt éreztem, hogy ott kell lennem, hogy a bizalomnak ez a puszta kifejezése elég ahhoz, hogy imádkozhassak, és hogy János atya közbenjárására megnyílhassak. Akkor még nem értettem, hogy a hit imáját gyakoroltam, amiről oly sokat írt János atya. Csak mostanság kezdek megdöbbenni azon, hogy a szentek olyan közel jöhetnek hozzánk, annyira benső módon érinthetnek meg bennünket, hogy észre sem vesszük őket, s egyszercsak azt tapasztaljuk, hogy egyik vagy másik megértésük, lelki felfedezésük most már a mi számunkra is érthető tapasztalattá vált. - Tehát akkor minket is szeret az Isten?! Látomások nélkül sem lennénk hát , akik csak másoktól hallanak Istenről beszélni, de ők maguk képtelenek lennének Vele bármiféle közvetlen kapcsolatra?! Ehhez nem különlegesen hősies tettekre vagy benyomásokra lenne szükség, hanem mindenekelőtt figyelemre és bizalomra? – fakadhatnak fel bennünk a kérdések…

Aztán arra is emlékszem, hogy az esti tábortüzek alkalmával a kármelita atyák vezetésével elbeszélgettünk arról, hogy kinek melyik szó vagy fogalom fejezi ki leginkább Keresztes Szent János tanításának eredetiségét. Meglepett - de olyan jóleső érzéssel lepett meg! -, hogy a hozzám hasonló korú fiatalok többsége az ingyenesség, a szeretet ingyenessége – ajándék jellege mellett foglalt állást. Én ugyanis a korábban magyarul olvasott életrajzok hatása alatt egyáltalán nem mertem volna gondolni efféle megközelítésre…

Majd János atya tanáraim tanítása által folytatta jelenlétét életemben Avilában, és később Rómában. Keresztes Szent János halálának négyszázadik évfordulója évében egy nagy nemzetközi kongresszuson is részt vehettem, ahol meg az gyakorolt rám mély hatást, hogy annyiféle foglalkozású-mentalitású ember érdeklődött az ő tanítása után annyira, hogy akár földrészeket is átrepülve komoly anyagi áldozatokat hozott, csakhogy ezt az általam eléggé ismeretlennek vélt Szentet jobban megismerhesse.

Persze, János atyát nem az iskolapadokban, konferenciákon ülve lehet igazán megismerni, hanem a hit, remény és szeretet tapasztalatát élve, és a műveibe foglalt tanítását életünkkel ütköztetve. De azért nem voltak hiábavalók ezek az értelmi erőfeszítések: sok téves elgondolástól, hozzáállástól szabadítottak meg. Például attól kísértéstől, amibe az ember a Szentírást forgatva is könnyen beleeshetik: hogy egy adott szövegrészt a többitől függetlenül próbál olvasni, megérteni és – főként – alkalmazni. Megértettem azt is, hogy nem lehet egy könyvben leírtakat helyesen megérteni, ha annak szerzőjéről nem él bennem egy igazán hitelesnek mondható kép, amely nem mint csodálatra méltó személyt mutatja be az írás szerzőjét, hanem mint követhető és velünk együtt érző embert, aki idősebb testvérként nem tanácsokat akar nekünk osztogatni, hanem felesleges szenvedésektől akar bennünket megkímélni a gyötrelmektől amúgy sem mentes lelki élet ösvényein.

A legfontosabbra azonban maga az élet valósága tanítgatott: az emberi nyomorúságunkkal, kicsiségünkkel való egyre őszintébb szembesülés által a hitünk által bemutatott Szeretet-Isten fényében . Arról a lelkiéletbeli tapasztalatról van szó, ami szerint semmiféle lelki tanácsot nem érthetek meg addig helyesen (vagyis a Lélek szerint, akiben íródott), amíg a keresztény ember legfontosabb alaptapasztalatát valamennyire meg nem élem. Konkrétan ez az, amit a zsoltáros így fogalmaz meg: „Szememet hozzád emelem… Amint a szolga szeme gazdája kezére figyel, s a szolgáló szeme úrnője kezére, mi úgy tekintünk Urunkra, Istenünkre, amíg csak meg nem könyörül rajtunk” (122. zsolt.). Ugyanis, ahogyan annak idején a spanyol fiatalok helyesen megfogalmazták előttem, a keresztény lelki életben való előrehaladás nem valaminek a megszerzése, hanem mindenekelőtt Valaki előtt való egyre mélyebb megnyílás a bizalom és az alázat révén. Egy olyan élmény tehát, amelyben a lélek egyre mélyebben fedezi fel Istenre való utaltságát, önmaga szegénységét, de ezzel együtt Isten szeretetének irgalmas, vagyis önnön jóságából ingyenesen kiáradni vágyó és befogadást kereső voltát.

Ezt az általam legfontosabbnak tartott leckét már csak olyan tanítók képesek megérteni és írásaikba, előadásaikba belefoglalni, akik Keresztes Szent Jánosnak nemcsak a szavait és könyveit ismerik, hanem akikben János atyához hasonlóan a Szentlélek szabadon működik, vagyis akikben tapasztalattá lesz a Szent által is többször idézett mondata Szent Pál apostolnak, amely a lelki élet csúcsát a következő egyszerű szavakkal fejezi ki: „akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14). Lisieux-i Szent Teréz mellett egy ilyen tanítóvá vált számomra a XX. század egyik nagy kármelita lelki mestere - a francia Marie-Eugène atya -, aki így vallott Keresztes Szent Jánossal való lelki kapcsolatáról: „Lelkem mélyén Keresztes Szent Jánossal élek[1]… Ő a legjobb barátom, s azt hiszem, hogy nagyon szeret engem[2]”. Igaz, mondani sokmindent lehet. De amikor valaki János atyát olvasva olyasmire is képessé válik, hogy még saját gyengeségeit is fel tudja használni az Istenhez vezető úton, akkor az már minden bizonnyal mély belátásra tett szert a Szentháromságos Isten szeretet-titkába, amelybe Keresztes Szent János olyannyira behatolt: „A nyomorúságunk nem akadály, a nyomorúságunk eszköz: a szegénységre ugyanis szükségünk van. Használjuk ki, amink van, amit magunkon hordozunk: az általunk hordozott sebek – ahogy Keresztes Szent János mondja -, nyomorúságaink a fény forrásaivá válnak, mihelyt Isten világossága alá helyezzük azokat”[3].

Marie-Eugène atyától olvastam azt a mondatot is, amely – azt hiszem – kulcsfontosságú lehet Keresztes Szent János személyének és műveinek megértésében: „…Keresztes Szent János nemcsak a a Doktora, illetve az éjszakáé; ő mindenekelőtt a szeretet Doktora, a Szentlélek és a szeretet Doktora. Vagy méginkább: csak annyiban az éjszaka Doktora, amennyiben a Szentlélek Doktora, és amennyiben a Szentlélek követeli meg ezt az .”[4]

Ebből a nézőpontból látva Keresztes Szent János már egyáltalán nem tűnt számomra olyan – a földi élettől elrugaszkodott – személynek, ahogyan első olvasásra néhány mondatából arra következtetne a felületes olvasó. Költeményei, a bennük kifejezett szenvedélyes hit és szeretet lángolásával, önmaguktól beszélnek. A néhány megmaradt levele által egy Istennel és az emberekkel mély szeretetkapcsolatban élő embert ismerhettem meg. Ami pedig a híres nagy költői-prózai kettős műveit illeti: nos, egyre jobban fel kellett ismernem, hogy milyen mély vallomások ezek szerzőjük Isten és emberek felé megélt szeretetéről!

E hosszabb alkotások ugyanis kizárólagosan János atyának lelki gyermekei, testvérei kérésére íródtak. Nem afféle tanítani vágyásból jöttek létre, hanem – sok-sok mindenféle sürgető tennivaló intézése közepette – az irántuk érzett szeretet fáradságot nem kímélő együttérzéséből íródtak, hogy segítsék azokat, akik mellett nem állhatott mindig ott a Mester személyes példája vagy szavai - erőt és világosságot közvetítő jelenlétével.

Ha e művek belső tartalmát kezdtem fontolgatni, az előbb említett nézőpontból kiindulva könnyen megtalálhattam a megértés kulcsát: János atya egész életét és műveit a s z e r e t e t hatja át. Be kellett és egyre jobban be kell látnom, hogy ez adja meg az én életemnek is az értelmét, boldogságát, ez sarkall állandó vágyakozásra és erőfeszítésre, arra is, hogy időnként még bizonyos szenvedéseket, tisztulásokat is el tudjak fogadni: mert „minden a szeretet hatása alatt és a szeretetben történik”, ami jó csak végbemegy bennünk vagy általunk (A szellemi páros ének 28,8). Ha nem akarnék erről tudomást venni, s valami mást állítanék életem középpontjába (ahogy, sajnos, meg is teszem), akkor a boldogtalanságot – hívő lélekkel mondva: az Isten-nélküliséget – választanám akaratlanul is. De hát én boldog akarok lenni!

János atya aztán azt is megértette velem, hogy a szeretet nem valami, hanem Valaki: „a szeretetnek ez a lángja bennünk nem más, mint a Szentlélek” (Az élő szeretetláng 1,3). Szeretni tehát nem annyit jelent, mint bizonyos cselekedeteket gyakorolni, hanem magával Istennel egyre mélyebb kapcsolatba kerülni. Szentté lenni vagyis szeretni csak Istennel-Istenben lehetséges: „a léleknek be kell látnia, hogy ebben a dologban Isten a főmozgató és vezető” (Az élő szeretetláng 3,29). De hogy magamat vezettetni engedjem, arra kell törekednem, hogy , vagyis hogy lemondjak mindarról, ami gátol abban, hogy szabad legyek a szeretetre. Ez viszont nem hiú gazdagodást, hanem kicsiségem, szegénységem egyre teljesebb belátását várja tőlem – érteti meg velem A Kármelhegy útja . - János atya már készen is van ellenvetésemre, melyet tennék, ha nem olvastam volna A lélek sötét éjszakáját is, mondván: dehisz én képtelen vagyok arra, hogy pusztán a megértés világosságából erőt merítve le tudjak mondani mindarról, ami akadályozna előre haladásomban, hogy egyszer majd én is „az édes és élvezetes szeretet életét” élhessem (A lélek sötét éjszakája 1,1)! Nos - válaszolja János atya ezzel a művével ellenvetésemre - Isten az Ő irgalmas jóságában maga kezd el gondoskodni arról, hogy meg tudjak szabadulni, tisztulni a saját önnön rabságomban tartó vágyaktól, sőt talán már meg is kezdte eme gondoskodását életemben külső és belső történések által a lelkemben!

Keresztes Szent János olvasása nem túlságosan kedvez a hiúságomnak. Egyetlen lelkitükör sem képes olyannyira szemem elé állítani nyomorúságomat, bűneimet, megtisztulásra szorultságomat, mint ahogyan azt az ő szavai teszik! Őt olvasva megsejtem, hogy bűnöknek nevezett cselekedeteim mögött olyan mély sötétség rejlik, ami még szinte jó is, hogy időnként megnyilvánul gondolatokban vagy tettekben, mert így legalább Istenhez fordulhatok igazi gyógyulást remélve! Hiszen – ahogyan János atya írja – „a léleknek egészsége nem egyéb, mint Istennek szeretete” (A szellemi páros ének 11,11), s ennek hiánya az én igazi bajom, és nem annyira az, hogy nem tudok mindig lenni magam vagy mások szemében!

Be kell vallanom, hogy időnként nagyon fáj, amit János atyától olvasok, mert művei olyan kegyelemet közvetítenek, amely szívbe markoló, vagyis amely sebez: mindig beláttatja velem, hogy milyen messze vagyok még a Szeretettől! De ugyanakkor mégis nagyon jó vele együtt haladni Isten felé, mert annak ellenére, hogy Istenhez nagyon közel került, tőlünk sem távolodott el a Szent: sőt éppen így vált igazi segíteni tudó testvérré mindannyiunk számára. Tőlünk nem távolodott el, s ráadásul még Istent is közelebb hozta hozzánk! Legbelsőbb érzéseit, melyeket a mennyben magában hordhat, s amelyek miatt velünk együtt érezni képes testvérként imádkozik (s amelyekért én most már valóban nagy szentként tisztelem őt), némiképp megértethetik a következő szavai: „A lélek, midőn végiggondolja mindezeket az Istentől kapott irgalmas jótéteményeket, s ott látja magát akkora méltóságban Jegyese oldalán: kimondhatatlanul örül, szeret és boldogan hálálkodik. Nagyban növeli ezen érzelmeit annak emléke, hogy azelőtt olyan alacsony sorsban volt és olyan rút, hogy nem érdemelte meg, hogy Isten rátekintsen… Belátja tehát, hogy a maga részéről semmi érdemet sem mutathat fel arra nézve, hogy Isten rátekintsen és naggyá tegye, hanem hogy ezt az Úr kizárólag a saját kegyelméből és jószántából teszi.” (A szellemi páros ének 33,2)

fr. Rafael

_____________________________________________________________

[1] Carmel, 1968 – numéro special, p. 10.

[2] Levele 1927. 07. 27.

[3] Lelkigyakorlata bevezető szavai a Lisieux-i kármelita nővéreknek

[4] 1965 júliusában mondott konferenciájából