„MUTASD MEG, HOGY ANYA VAGY!”

(A Kármel máriás ideáljának megélése)

Miután Jézus Krisztusnak a Kármel nagy szentjei imádságos tapasztalatában betöltött szerepét vizsgáltuk, vegyük most szemügyre a Kármelnek az Ő Édesanyjával kapcsolatos lelki hagyományát, amely nem kevésbé gazdag.

A francia Marie-Eugène atya (1894-1967) – a Notre-Dame de Vie Intézet alapítója – életéből és tanításából hűen sugárzik a Kármel Mária-tisztelete a maga ősi tisztaságában, amely nem külsőségekben, hanem a Rend szemlélődő imatapasztalatában találja meg igazi alapját. Marie-Eugène atya tanításának egyik szívesen ismételgetett témája a Szent Szűz „misztikus felfedezése”. Ennek a lelki élet fejlődésével együtt elmélyülő kegyelemnek az a jelentősége, hogy a Kármel egyik megosztásra váró legértékesebb kincse, de számunkra – magyar kármeliták számára – még azért is fontos lehet, mert ennek egyik legszebb illusztrálása éppen a mi Marcell atyánk élete és a Szépszeretet című vallomása.

A középkortól kezdve elterjedt mondás, hogy a Kármel egészen máriás Rend („Totus marianus est Carmelus”). A Kármelnek van egy egészen különleges máriás jellege. Nem véletlen, hogy a Kármel-hegyén megtelepült első remetéink és utódai előszeretettel hívják magukat a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Testvéreinek, amely megszólítást a pápák a nekik írott hivatalos dokumentumaikba is átveszik. 1374. február 23-án pedig egy a Cambridge-i Egyetemen folytatott nyilvános vita következményeképpen hivatalosan is kimondják az Egyház hittudósai, hogy a Kármelita Rend különleges módon vallhatja magáénak a Boldogságos Szűz Mária nevét hivatalos elnevezésében.

A kármeliták tehát joggal büszkélkedhetnek máriás kiváltságukkal. De a büszkeség fölemelő érzésétől sokkal fontosabb lehet a Kármel máriás jellegének igazi megértése és annak az életükre gyakorolt hatása. A tény ugyanis, hogy a Kármel egészen szorosan kötődik a Boldogságos Szűz Mária személyéhez, nem egyszerűen holmi ájtatoskodás örökségét jelenti a Rend ősi hagyományában, amelyet jámbor kötelességként megőrizve a kármelitáknak másoktól is több Máriához szóló buzgósági gyakorlatokat kellene „elvégezniük” naponta. Mint mindenütt a keresztény lelkiségben, e téren is inkább egy kegyelem felismeréséről van szó, amire az arra meghívást kapott személy szabadon válaszolhat, s aminek következtében meg is tapasztalhatja majd annak igazát, hogy Isten a kegyelmeit nem a velük való hivalkodásra vagy az emberektől „elvárt” kötelességeik szaporítására, hanem arra adja, hogy az üdvösségre és a szentségre önerőből képtelen ember élete termékeny legyen: gyümölcsöt hozzon, méghozzá maradandó gyümölcsöt (vö. Jn 15,16).

A Kármel máriás jellegének gyökerei
Mit jelent a Kármel máriás jellegének kiváltsága és miben gyökerezik? – A Kármel ismerői közül sokan rávágnák erre a kérdésre, hogy a skapuláré és a hozzá tartozó ígéret a titok nyitja, ami Boldog Stock Simonnak egy látomásához kapcsolódik. Csakhogy a Kármel máriás jellegét nem a skapulárénak köszönheti, még ha az jelentősen hozzá is járult mind Kármelita Rend, mind pedig a Mária-tisztelet népszerűsítéséhez az évszázadok folyamán. Annál is inkább így van ez, hiszen már az első Kármel-hegyi remete elődeink azért építhették épp’ a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére első kápolnájukat, mert Jézus Anyját mélyen tisztelték, mert Krisztus követését csak az Ő Édesanyjával való szoros egységben vélték megvalósíthatónak. A Kármel Mária-tiszteletének tehát sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint egy Mária-jelenés vagy egy az Egyház által is elismert és ajánlott szentelmény öröksége!

Tudjuk, hogy az első kármelitákra mély hatást gyakorolt annak az Illés-kútnak a közelsége, de a közeli más emlékhelyek jelenléte is, amely a „próféták atyjának” személyére emlékeztette őket, aki a szerzetesség egyik nagy példaképe volt már a kereszténység első századai óta. A szüntelenül az Úr Törvényén elmélkedő remeték figyelmét különösen is lebilincselhették az Illésről szóló szentírási részek, azok közül is a prófétának azon imája, amelyet a Kármel-hegyén végzett a hosszú szárazság után az életet jelentő esőért. A kármelitákat még a Kármel-hegyi első kolostoruktól való kényszerű száműzetés sem tudja megakadályozni abban, hogy sokat elmélkedjenek az anyakolostoruk helyével kapcsolatos ószövetségi szakaszokról. S bár Illés próféta kétségkívül a Hóreb hegyén találkozik a legmélyebb módon Isten misztériumával (aminek legszebb misztikus magyarázatát később Keresztes Szent János atyánk írja majd meg A szellemi páros énekben), de a kármeliták figyelmét Európába érkezésük után is ösztönösen Illésnek a Kármel-hegyi imája foglalkoztatja leginkább. Az itt imádkozó, és a tenyérnyi felhőcskében az Életet hozó szűzi termékenységet felismerő próféta alakjában vélik ugyanis legmélyebben megtalálni szerzetesi ideáljuk lényegét.

A Kármel ideálja Illés Kármel-hegyi imájának ikonjában
A kármeliták a Kármel ideálja és Illés próféta közötti kapcsolat értelmezését a De Institutione primorum monachorum című kódexben foglalják össze, amely a XIV. századtól kezdve a Kármel szerzetesi képzésének elsőrendű kézikönyvévé válik. A mai olvasó első látásra talán naivnak vélheti azt a módot, ahogyan ezek a középkori kármelita szerzetesek Illés Kármel-hegyi imájának lelki tapasztalatát értelmezik, de a Kármel szerzetesi ideálját illetően mégis fontos igazságokat közöl leírásuk. Leegyszerűsítve a magyarázatot, a kármelita hagyomány szerint Illés – a prófétai előrelátásnak a hitben kiélesedett tekintetével - a tenger felől felemelkedő tenyérnyi felhőben, mely a termékeny eső ígéretét hozza, a messiási ígéreteknek előképét szemléli, vagyis a Szent Szűz termékeny szüzességének jelképét, amely az Életet hozó Megváltót nyújtja a megváltásra vágyóknak. Ezzel a prófétai látomásával Illés azoknak az isteni titkok szemlélésére hivatott szerzeteseknek a példaképe a Kármel hagyományában, akik azért telepednek le a Kármel hegyén, hogy ugyanabból a forrásból igyanak, amelyből Illés kapott, vagyis a szemlélődés élővizéből. Szemlélődésük elsődleges tárgya pedig – mint ahogyan Illés próféta esetében is – Isten misztériuma, mely Krisztus személyében válik megközelíthetővé. A Szentháromság második Személye viszont a Szent Szűztől kapott testet, s e tény által elválaszthatatlanul Anyjához, a legtökéletesebb teremtményéhez akart kötődni. A Katolikus Egyház Katekizmusa írja, hogy az imádságban a Szentlélek az Egyszülött Fiú személyével egyesít minket, s hogy csak általa és benne lép közösségre a mi istengyermeki imádságunk Jézus Anyjával (vö. 2673), de általa és benne Jézus Anyjához kötődünk mi is!

A Kármel eme – Jézus Krisztushoz Mária szemlélésén keresztül vezető - ideálját „kívülről”, azaz értelmi megfontolások útján is meg lehet közelíteni: Ennek egyik kiváló példája a nagy máriás apostol - Grignon Szent Lajos – legközismertebb műve: A tökéletes Mária-tisztelet. A szerző egyházatyákra hivatkozva megérteti benne az olvasóval a Mária-tisztelet fontosságát, amit röviden a következőképpen lehetne összefoglalni: mivel Szűz Mária az út, melyen Jézus Krisztus először jött el hozzánk, ugyancsak Ő az az egyenes és biztos út is, melyen Jézushoz juthatunk, és Őt tökéletesen megtalálhatjuk. Vagyis: Aki megtalálja Szűz Máriát, megtalálja az életet, Jézus Krisztust, aki az út, az igazság és az élet (III. fejezet, 50. p.). Így az olvasó az Egyház hiteles hagyományát tanulmányozva Grignon Szent Lajos könyvében arra az elhatározásra juthat, hogy Máriát ezentúl tudatosan is igyekszik befogadni az életébe.

Ha azonban a Kármel lelkiségének történetét ismerjük, akkor arra az érdekes tényre figyelhetünk fel, hogy a Mária-tiszteletnek Illés imájában megnyilatkozó ikonját Rendünkben nem annyira dogmatikai megfontolások tartották fenn, hanem inkább a Kármelnek az imádságból, a szemlélődésből származó lelki tapasztalata. Értelmi megfontolások keresése, elmélyült tanulmányok helyett Szent Terézia ösztönösen ráérez arra a Szentlélek vezetése alatt, hogy a Kármel imádságos, szemlélődő tapasztalata ad választ leginkább a Szent Szűz ruhájának viselésére. A belső várkastély című művében így ír nővéreinek: … mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk – mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel hegyének a szent remetéitől származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt… (V, 1,2). A Szűzanya ruhájának hordása tehát Szent Terézia számára a Kármel szemlélődő hivatásában gyökerezik. Ez a tény pedig mélységesen meghatározza a Kármel Mária-tiszteletének sajátosságát.

Mária személye és a szemlélődés gyakorlatának kapcsolata a Kármelben
De mit jelent a Szent Szűz és a szemlélődés gyakorlatának kapcsolata? Úgy is megfogalmazhatnánk a kérdést, hogy Mária bensőséges tisztelete milyen módon jelenik meg a Kármel lelkiségét élő lelkek tapasztalatában? Az Illés lelkületét örökségül nyerő lelkek tehát a prófétához hasonlóan valami valóságos vagy legalábbis jelképes máriás látomásra lennének hivatottak, amin keresztül Mária kiváltságos gyermekeiként és testvéreiként betekintést nyerhetnének olyan titkokba, amelyekben más lelkek nem részesülnének?

Úgy tűnik, mintha a legismertebb kármelita szentek élete ebben a véleményben erősítene meg bennünket. Gondolhatunk Boldog Stock Simon látomására a skapulárés Szent Szűzzel; Avilai Szent Teréz Máriával kapcsolatos látomásaira; a mocsárba esett gyermek Keresztes Szent Jánosra, aki felé egy szép hölgy nyújtotta kezét, hogy kimentse; vagy Kis Szent Terézre, akit a Szent Szűz mosolya gyógyított meg, hogy csak néhányat említsünk… E többé-kevésbé látványos kegyelmek ellenére azonban a három kármelita egyházdoktor egyöntetű állítása az, hogy a tökéletesség útjára lépő lelkek nagy tökéletlenségről tesznek tanúságot, ha érezhető lelki élményekre és látomásokra vágyódnak. De akkor mi az igazság?

Talán Avilai Szent Teréz tanítása fel tudja oldani számunkra ezt a látszólagos ellentétet, amikor azt állítja, hogy az Úr ahhoz, hogy egy misztikus belső lakásba elvezessen, sok mindenféle úton tudja gazdagítani a lelket (A belső várkastély V,3,5). Az érzékeinkkel jól felfogható misztikus kegyelmek csak egy rövidebb utat vagy pedig egy meghívást jelentenek a lélek számára, hogy az Istennel egy bensőségesebb és mélyebb kapcsolatra jusson, vagy legalábbis arra vágyódjon. A léleknek nincs föltétlen szüksége arra a rövidebbik útra, amit e misztikus kegyelmek jelentenek. Sőt, ha a lélek erre vágyódik, akkor könnyen lehet, hogy épp’ az ellenkező hatást éri el vele: a hiúságban és az önszeretetben gyarapodik ahelyett, hogy Istent szeretné mindennél jobban. Hogy az Istennel való egyesülésre eljuthassunk – folytatja Szent Terézia -, nem szükséges, hogy az Úr nagy szellemi örömökben részesítsen bennünket: teljesen elég volt, hogy odaadta nekünk Fiát s megmutatta nekünk az utat (BV V,3,7). Hogy Máriával bensőséges kapcsolatba kerülhessünk, nem feltétlenül látványos és érezhető kegyelmek szükségesek tehát: ami lényeges és ami elég ehhez, az Jézusnak a kereszten kinyilvánított s a Szűzanya által elfogadott akarata, s a lélek önátadásban való egyesülése ezzel az akarattal. Úgy is mondhatjuk, hogy a Kármelben a Szent Szűz szerepe nem annyira a szentjeink életének esetleges látványos misztikus kegyelmeiben érthető meg, hanem inkább Mária erényeinek követésében, amelynek mikéntjét a Kármel szentjeinek az Istennel való egyesülésről, s annak a szemlélődés útján történő megvalósulásáról megírt tanításuk részletez és tesz megfoghatóvá minden ember számára.

A Kármel szentjei máriás szentek?
A Kármel három egyházdoktora a kapott máriás misztikus kegyelmeik ellenére is viszonylag kevés alkalommal tesz utalást a Szent Szűzre műveikben. Igaz, hogy például Kis Szent Teréz élete utolsó költeményét is Máriának írja arról, hogy miért szereti őt, de írásaiban (a szent szüleinkhez hasonló módon) mindenekelőtt Istennek a Jézus Krisztusban feltárt és személyesen érinthetővé vált irgalmas szeretetét szemléli. Jól kifejezi ezt az a tény, hogy Kis Teréz a mintegy 1000 oldalt kitevő műveiben összesen 1600 alkalommal idézi Jézus nevét, Mária nevét viszont csak alkalmakként említi.

Ha e három egyháztanító műveit összehasonlítjuk Grignon Szent Lajosnak A tökéletes Mária-tiszteletről írott könyvecskéjével vagy a mi Marcell atyánknak a Szépszeretet című önéletrajzi vallomásával, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a Szűzanya szerepe nem tűnik olyannyira nyilvánvalónak egyházdoktoraink írásaiban, mint ennél az utóbb említett két szerzőnél, akiknél a Boldogságos Szűz személye lelki életük állandó és szinte kizárólagos forrása. Ők ugyanis egy különleges küldetést kaptak: hogy a Boldogságos Szűz Mária tiszteletének nemcsak megélői, hanem apostolai is legyenek (függetlenül attól, hogy kármeliták-e vagy sem). Ezért az ő lelki tapasztalatuk abban csúcsosodik ki, hogy állandóan Máriával élnek, róla beszélnek, őt keresik és ismerik fel életük minden eseménye mögött, mert általa és benne egyesülnek Istennel.

A Kármel három egyházdoktorának viszonylagos visszafogottsága azonban arra utal, hogy bár a Szűzanyával való igazi bensőséges kapcsolat szükségszerűen feltételezi az életszentségre törekvést, a szemlélődő életet, de a Mária-tisztelet és a Szent Szűz tiszteletének apostolsága nem mindig szembetűnő módon van jelen egy szent életében. Sőt, úgy is mondhatnánk: a Kármelben nem feltétlenül a Szűzanyáról szóló beszéd és a Vele való beszélgetés a legfőbb jellegzetessége a Mária-tiszteletnek, hanem inkább az, hogy a Szűzanyát szerető lélek az Ő szemlélődésbeli tapasztalatára vágyik, és abban részesül.

Éppen ezért a Kármel Máriával megélt több évszázados kapcsolata lényeges igazságokat képes megértetni nemcsak saját tagjaival, hanem minden olyan lélekkel, aki korunk Egyházának számos máriás lelkületű intézményéhez, mozgalmához tartozik, de azokkal is, akik esetleg még egyáltalán nem ismerték fel a Szent Szűz szerepét lelki életükben, vagy akik – saját egyházi hagyományuk miatt - kifejezetten tagadják azt. Vannak ugyanis Máriának olyan buzgó tisztelői, akik – máriás olvasmányaik érveitől meggyőzve vagy máriás imádságaik közben a bennük felfakadó érzelmektől hajtva – másokra is igyekeznének „kiróni” saját eljárásmódjukat. Az elméletük, pláne ha az életszentség olyan mély misztikus tapasztalatából fakad, mint például Grignon Szent Lajosé, minden bizonnyal helyes, de eljárásmódjuk talán sokszor nem méltó Mária gyengéd anyai szeretetéhez. Hogyan lehet ezen segíteni? – A Kármel máriás hagyománya az értelmi érvek helyett a tapasztalat-megosztás testvéri gesztusával talán könnyebben képes megértetni és beláttatni azt az igazságot és azt a lelki folyamatot, hogy a Jézussal egyre mélyebb kapcsolatba kerülő lélek feltétlenül találkozik (bár nem mindenképpen látványos kegyelmek által, hanem inkább egy édesanya gyöngédségéhez méltó módon) az Ő Édesanyjával is.

Marcell atya élete tanúsítja: a Kármel Mária-tisztelete mindenekelőtt a kegyelmi élet fejlődéséhez kötődik
Marcell atya Szépszeretet című önéletrajzi vallomásában ír arról, hogy milyen mély hatást gyakorolt rá Avilai Szent Teréz életrajzának olvasása: A Virgo Carmeli ezzel hódított meg a Kármelnek (73. old.). Bővebb magyarázatul Marcell atya következő szavai szolgálhatnak: Az édes Szűzanya megmutatott egy csodálatosan szép birodalmat, országot,… amelyben egészen az az ima az imamód, az eszmény, amely az enyém, - ahol tehát úgy imádkoznak, mint én – ahol a lelkület nagyon is rokon az én lelkületemmel, ahol én olyan nagyon jól tudnám magam érezni… (74. old.). Tehát a Kármelnek - Avilai Szent Teréz alakjában és tanításában tükröződő - szemlélődő lelkülete az, aminek fontosságát Marcell atya felismerte, amikor a Rendbe jelentkezett. Nem azért lépett a Kármelbe, mert azt remélte, hogy korábban megszokott kedvenc máriás imádságainak végzésére ott majd megfelelő légkört talál. Sajnos – vallja be őszintén - a tizenhat éves kihagyása alatt még azt is elfelejtette, hogy miként kell végezni a rózsafüzért vagy az Úrangyalát. Nem a saját maga által végzett vallásos gyakorlatai irányították a Kármel felé, hanem annak felismerése, hogy ha ő hűtlennek is bizonyult imáiban és ragaszkodásában, de égi Édesanyja annál tevékenyebben avatkozott bele életébe. Ezekre a lelki tapasztalataira pedig a Kármel szemlélődő imájáról adott tanításában talált választ és útmutatást.

Marcell atya példája is igazolja, hogy a Kármel egyik legértékesebb kincse az, amit egy különleges műszóval „Mária misztikus felfedezésének” nevezhetnénk. Ennek megélése és továbbadása mélyen a Rend lelkiségében gyökerezik, s leginkább emiatt mondható a Kármel sajátos módon máriás jellegűnek.

A Kármelnek ez a máriás jellege közvetlenül a lelki élet velejárója. A „misztikus” szó nem valami rendkívüliségre - például egy Mária-jelenésben való részesülésre – utal, hanem arra, hogy a lélek vallásossága nem merül ki bizonyos imagyakorlatok végzésében, amelyeket „ő végez”, hanem észreveszi, megtapasztalja azt, amit a „Szűzanya végez” érte. Vallásossága tehát a szeretetre adott válasz és az azzal való együttműködés, nem pusztán emberi jószándék, megszokás eredménye. Ezt jelenti a „misztikus” jelző a Mária-tisztelet mellett. Ennek az előfeltétele viszont az, hogy vallásosságunk megtérésen, s nem pusztán vallásos szokásokon alapuljon. Az egyre teljesebb megtérés pedig a lelki élet igényét hozza magával, az emberi lélek mély belső szomjúságának és nagyságának a megsejtését, vagyis annak felfedezését, hogy mekkora kincsek rejlenek benne, s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik (A belső várkastély I. 1,2). Az ilyen módon megélt vallásos gyakorlatok nem teszik önteltté a lelket (ami miatt, sajnos, Máriának jó néhány mai tisztelője oly büszkén mondogatja: Én ám minden nap egy egész olvasót is elvégzek, és sokat engesztelek; énnékem aztán nincs különösebb bűnöm!). Ha a léleknek Istennel, a Szent Szűzzel való kapcsolata „misztikus”, vallásos élete nem saját cselekedetein alapszik, hanem az Ő kinyilvánított és személyesen felismert jóságukon. Következésképpen a lélek minél jobban válaszol a felismert szeretetre, annál alázatosabbá válik, elismerve, hogy bármi jót teszünk is, az végelemzésben nem tőlünk származik, hanem abból a forrásból fakad, amelybe lelkünk fája ültetve van, s annak a napnak köszönhető, amely éltető melegét árasztja cselekedeteinkre (I, 2, 5).

A lelki életet komolyan élni vágyó lélek előbb-utóbb megtapasztalja önmagán - Keresztes Szent János leírása szerint - a benne világító nap minden evilági okosságot elhomályosító erejét is, amikor a hit sötétjébe kap meghívást a szemlélődés éjjelébe lépve. Ha a Szűzanyát már korábban is tisztelte, utóbb fájdalmasan éli át az Ő érzékelhető jelenléte hiányát. Marcell atya életében is elhomályosulnak a gyermekkori érezhető kegyelmek, de azok emléke és szívére gyakorolt hatása – a „gyökerek” – megmaradnak. Életének példája jól szemlélteti azt az igazságot, hogy a lelki tapasztalatainak értelmezni tudását igénylő felnőtt ennek hiányában könnyen földi gondjainak-örömeinek áldozatává válhat, átmenetileg vagy akár földi egész földi életére is. Itt van a lelki élet fontosságának és a korábban kapott kegyelmek felismerésének, megbecsülésének a szerepe!

Marcell atya élete azonban azt is jól szemlélteti, hogy a lelki tisztulás vagy a hűtlenség megalázó időszaka után – anélkül is, hogy tudatosan törekednénk Mária segítségül hívására – váratlanul a Szűzanya jelenlétének új, a korábbitól még gyengédebb bizonyossága jelentkezhet a lelki szegénnyé vált lélek számára. Ez a tapasztalat inkább sötét, mint világos (ahogyan Keresztes Szent János szerint az igazán tiszta misztikus tapasztalat nem az érzékekre gyakorol hatást, hanem közvetlenül a lélek mélyén idéz elő változásokat). A lélek itt nem annyira érzékekkel felfogható benyomások vagy értelemmel elsajátítható igazságok útján ismeri fel a Szent Szűz jelentkezését, hanem egy belülről fakadó meggyőződés által, ami nem hat rá kényszerítő erővel. Csak egy bizonyosság homályos érzetét tapasztalja magában, aminek az a hihetetlennek tűnő üzenete, hogy van neki egy minden képzeletet felülmúlóan gyengéd Édesanyja! Ezt a szelíd belső meggyőződést a lélek vissza is utasíthatja, nem törődhet vele, ám attól korántsem lesz boldogabb. Viszont magyarázatot is kereshet rá és találhat is: élete múlt eseményeiben, a szentek vallomásait olvasva vagy egy lelki atya tanításában. S így lassan rájöhet arra, hogy ennek a rejtelmes jelenlétnek nevet is lehet adni, amelynek kimondása, de még a gondolata is - érthetetlenül bár, de - felüdíti a lelket: Mária! Anya! Mama!

Lehet, hogy a léleknek korábban csak negatív tapasztalatai voltak egy édesanyával való szeretetkapcsolat megéléséről, mert földi anyja szeretet helyett inkább magához kötni próbálta, vagy esetleg kifejezetten eldobta magától. De mindezen csalódások, a földi anyjával kapcsolatos negatív élmények ellenére (amelyek miatt egy Égi Édesanya tisztelete is érthetetlen volt előtte), most mégis egy igazi édesanya szeretetének visszhangját vélheti felismerni a saját szívében! Ebben a helyzetben meghatározó jellegű lehet számára az a tény, hogy meg tudja-e érteni önmagát: a múltban kapott kegyelmei, a szenteknek a lelki életről írott tapasztalatai, s esetleg egy lelki atyával vagy baráttal való lelki kapcsolat fényében.

A lélek így olyan módon fedezheti fel a Szűzanyát saját életében, mint aki a leggyengédebb édesanyaként hajolt feléje a múltban is (Nem tudtam, hogy Ő az, a „Valaki”, aki simogatott – írja Marcell atya a 21. oldalon), és hajol hozzá a jelenben is, még akkor is, ha a lélek nem törekedett volna korábban tudatosan feléje. Marcell atya mély vallomása beszédesen érteti meg velünk ezt a lelki tapasztalatot: Elfeledtem, egészen elfeledtem a Szűzanyát. De Ő nem felejtett el engem. Járt a tékozló fiú után. Imádkozott érte, sőt imádkozott helyette. Aztán szőtte, fonta sorsát, jövőjét. Nem, Ő nem hagyott el. Ő valóságos, igazi édesanya (19. old.).

Máriának ez az édesanyaként való elfogadása érteti meg, hogy mekkora különbség van azok lelkülete között, akiknek Mária-tisztelete kívülről (vagyis értelmi megfontolásokból vagy érzékelhető benyomásokból) vagy akiknek belülről, saját belső lelki életük elmélyüléséből fakad. Az a lélek, amely csak az olvasmányaiból merített értelmi megfontolások vagy az imádságai közben érezhető kegyelmei révén győződött meg Máriának a lelki életében betöltött szerepéről, Isten Anyjában mindenekelőtt a legnagyobb hatalmú közvetítőt tiszteli, akit Isten maga adott nekünk, hogy nagyobb bizalommal merjünk Feléje fordulni, azt az utat használva, amelyet maga Isten Fia választott felénk. Az ilyen lélek Máriához „menekül”, mert az Ő oltalmában reménykedve érzi úgy, hogy Istentől nem kell félnie, hisz’ gyarlóságai ellenére is ilyen hatalmas pártfogó védelmezését élvezheti.

Az olyan lélek azonban, amelyet közvetlenül a kegyelmi élete, vagyis maga a benne élő Szentlélek ösztönöz a Szűzanya felé, Őbenne nem annyira egy „előírt közvetítőt” szemlél, ahogy azt néha protestáns testvéreink gondolják a sok helyütt felszínesen megnyilvánuló katolikus vallásoskodás miatt. A szemlélődő lélek Máriában a legszeretőbb édesanyát látja meg és keresi, akit Isten nem azért adott nekünk, hogy mindig csak Mária közvetítésével merjünk Felé fordulni, Őt mintegy „befolyásolni próbálni”, hanem mert Isten annyira jó, hogy semmi jótól nem akar megfosztani minket: a legjobb teremtményétől, Fia édesanyjától sem! Ez a hiteles katolikus lelkület sugárzik Marcell atya szavaiból, de ezt érthetjük meg Lisieux-i Szent Terézt soraiból is, aki a párizsi a Győzelmes Nagyboldogasszony templomában kapott kegyelme elmesélése által érteti meg, hogy mit is jelentett számára a „Szűzanya misztikus felfedezése”: annak a bizonyosságnak a felismerését, hogy életében mindig jelen volt és van Mária, s hogy a leggyengédebb édesanyaként szerette és szereti őt. – A Szent Szűz megéreztette velem, hogy valóban ő mosolygott rám és ő gyógyított meg. Megértettem, hogy őrködik felettem, hogy az ő gyermeke vagyok, nem is tudtam másként szólítani, mint „Mama”, mert ezt még gyöngédebbnek éreztem, mint az Anya nevet…” (Önéletrajz, 146. old.).

Mária jelenléte a lélekre gyakorolt hatékonyságában érhető tetten leginkább: a lélek megtanul bízni benne, gyermekként ráhagyatkozni; a szenvedést meg nem szüntető, de a fájdalmat mégis megédesítő csendes jelenlétét felismerni. - Marcell atya önéletrajzában e lelki átalakulásról is sokat sejtetően vall például a következő mondataival: A bizalmam teljes lett, hiánytalan, határtalan, korlátlan, abszolút a Szűzanyában. Ezentúl mindent rábízok, de teljes bizalommal, a Szűzanyára: testemet, lelkemet, sorsomat, jövőmet, minden, de minden kis és nagy ügyemet. Másokat is! (111. old.)

A Szűzanya iránti gyermeki bizalom alapjául azonban nem látomások vagy egyéb érzékelhető kegyelmek szolgálnak, hanem a hit sötétségével együtt járó bizonyosság, hogy a Szent Szűz ott van, ott kell lennie, hisz’ éppen a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetek eseményeiben hagyna el a legjobb Édesanya?! - Amikor nincsen emberi remény: éppen akkor fedezhető fel a leginkább igazi hajnalcsillagként! Marcell atya így vall arról, hogy miként tapasztalta meg Mária jelenlétét lelke éjszakájában: Teljes éjszaka volt... Semmi sem ment: Semmiféle imádság!… Gyakran mentem azonban a Szűzanyához… Magam sem tudtam, mi visz Hozzá!… Mi vitt oda? – A szívem? – Dobogott, és nem – érzett… Hát akkor mi? – Ő! Ő maga! Az anyai Szíve!… - Látott engem. Szeretett engem. Vezetett… (79-80. old.)

Mária minden szemlélődővel megosztja titkait, de mindenkivel személyes és egyedi módon
A Keresztes Szent János által leírt leghitelesebb és legmélyebb misztikus tapasztalat nem annyira világos természetfölötti közlésekből, mint inkább a hitnek az emberi értelemre sötétségként ható megtapasztalásából áll. Ennek ellenére a lelki életnek szemlélődő szakaszában Isten gyakran értet meg a lélekkel egy-egy misztériumot. A lelket e misztérium által kapcsolja mélyebben magához, illetve ezzel a misztériummal kapcsolatosan bíz rá egy küldetést. Mi lehet ez a misztérium? – Az egyik lélek számára például Krisztus szenvedése, a másiknak az Egyház misztériuma, a harmadiknak Isten egy attribútuma. Kis Szent Teréz például Isten irgalmát kapta.

Ez az örökség nagy természetfeletti világossággal párosul, amely a lelket egy bizonyos lelki magatartásra képesíti, s gyakorta egy – a lélek mélyéről kiinduló – külső áhítat megélésének vágyával és gyakorlatával is együtt jár. A szemlélődő - tehát a Kármel ideálját élő - lelkek között így vannak olyanok, akiknek Mária jut osztályrészül, ahogy például az apostolok közül ez Jánossal is megtörtént. Ezek a lelkek azt a sajátos kegyelmet kapják, hogy a Máriának való tökéletes önátadás szellemében éljék lelki életüket, sőt küldetésüket is. Ezek közé a lelkek közé tartozik a mi Marcell atyánk is. Ő így vall saját misztériumának megsejtéséről, s annak az Istennel való kapcsolatában betöltött fontosságáról, amit a Balaton végtelenségétől megérintve már gyermekkorában homályosan előre megérzett: Átitatott valami édes sejtés: ez a boldog, végtelen Valóság lesz az én örökrészem, a jó Isten; de mát itt a földön megtestesül számomra ez a boldogság, s azt nekem Valakiben meg kell találnom. Ha ezt a Valakit megtalálom, megtalálom amazt is (8. old.).

Marcell atya tehát különleges módon kapta a Szűzanyát, hogy szemlélődő életét sajátosan Vele és Benne élje, sőt küldetése is az Ő dicséretéről szóljon. Nem minden szemlélődő kapja ugyanezt a hivatást még a Kármelben sem: láthatjuk ezt a három egyházdoktorunk példáján. De minden szemlélődő lélek – akár a Kármelben él, akár azon kívül – öntudatlanul is belép Mária „iskolájába”, vagyis az Ő erényeinek követésébe. Ez azt jelenti, hogy az imádság, a szemlélődés útján az Ő belső magatartását felismerve és szívébe fogadva feltétlenül „találkozik” Vele a lélek. Találkozik Vele a Szűzanya erényeiben, amelyeket - Krisztust egyre jobban szeretve és hiteles lelki életet élve - önkéntelenül is elsajátít.

De találkozik Vele Mária egy újfajta jelenlétének megtapasztalása által is, még abban az esetben is, ha általában nem a Szent Szüzet szólítja meg imájában. Időnként ugyanis az a meggyőződés támadhat benne, hogy Isten Anyja személyesen szereti őt, s néha az evangélium egy-egy Máriával kapcsolatos jelenete különös módon megvilágosul előtte: Mária magatartásában és reakcióiban önmagára ismerve, vagy az Ő követése után vágyódva. A lélek így kezdi el igazán szeretni a Szűzanyát. Erre nem saját elhatározásai vagy „fogadott imái” adnak immár alapot, hanem mert megszégyenülve ismeri fel: Mária sokkal közelebb van hozzá, mint valaha is gondolta! Megdöbbenve érti meg a lélek, hogy a Szűzanya örömei-fájdalmai bizalmas megosztásába szeretné belevonni. Mindezt pedig azért teszi, mert - ahogyan Kis Szent Teréz szavai utalnak is erre a lelki tapasztalatra a Miért szeretlek, ó Mária című versében - csak úgy szeretheti anyját a gyermek, ha az vele sír és fájdalmát megosztja...

Ilyen módon a lélek meglepve látja be, hogy saját életének eseményei szolgálhatnak neki alkalmul, hogy Mária életének titkaiba behatoljon, s Vele egyre mélyebb kapcsolatra jusson. Így, amikor Máriához fordul imáiban, már nem azért teszi, hogy pusztán valami kötelességnek tegyen vele eleget (megszokott vagy „felvállalt” imádságait elvégezve), hanem mert belülről fakadó szükségét érzi, hogy Máriához fohászkodjon, hisz ilyenkor a kegyelem mindig újabb hatását gyakorolja magán. Következésképp’ egyre nagyobb bizalomra ébred égi Édesanyja iránt, s idővel le sem tagadhatja, hogy Mária illatát hordozza magán. Égi Édesanyja ugyanis a saját erényeiben részesíti, és azok gyakorlására ösztönzi őt. Nem más ez, mint a Szent Terézia által említett szeretet, lemondás és alázatosság gyakorlása, amelyre feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép (A tökéletesség útja, 4,3). De mivel a lélek ezt nem saját elhatározásából és jóakaratából teszi, hanem egy számára élő személlyel való kapcsolata ösztönzi rá, nem kell már félnie „sikertelenségtől”, hisz a szeretet mindenből tud hasznot húzni. Egyébként is – Marcell atya szavaival – a gyakorlat, a megvalósítás – a Szűzanya gondja! (76. old.) Marcell atyát is Ő tanította, a Virgo Carmeli (…) kitűnően, a legszemléltetőbb módon, tapasztalatilag, a mindenről való lemondásra (78. old.), Jézus és a lelkek egyre mélyebb szeretetére: Felkarolt, oktatgatott, ó, de milyen szépen, mily bölcsességgel, mily nagy okossággal. A szemem könnybelábad, ha rágondolok; igazán úgy őrizett, úgy óvott, mint a szemefényét… Ment, haladt, szép sorjában rávezetett mindenre… (75. old.)

„Mária misztikus felfedezése” nem feltétlenül rendkívüli misztikus kegyelmekkel járó, de mindig szentté, Isten gyermekévé formáló kapcsolat
Az igazi szemlélődő életet élő, a Jézus Krisztussal egyre mélyebb kapcsolatba kerülő lélek az Ő Anyját is egyre jobban megismeri. Nem véletlen hát, hogy az első kármeliták szemlélődés utáni vágyát legnagyszerűbben Illés prófétának a Kármel-hegyén megélt imája szemlélteti egy élő ikonként. Krisztus és az Ő Szent Anyja közötti mély kegyelmi kapcsolat szemlélése, annak belső, tapasztalati megismerése a szemlélődésben: ez a Kármel legmélyebb ideálja és célja. Ebbe hatoltak be a Kármel szentjei, ezáltal ismerték meg az Istennel való egyesülés titkait későbbi korok kármelita szerzetesei is. Lehet, hogy nem voltak rendkívüli misztikus élményeik; lehet, hogy a Boldogságos Szűz Máriáról nem feltétlenül beszéltek vagy írtak sokat; de Jézus iránti szeretetük mélységéből megsejthetővé válik, hogy milyen mélyen azonosultak a Szűzanya gondolataival és érzéseivel.

Közülük egyesek olyan küldetést is kaptak (s némi büszkeséggel állapíthatjuk meg: a mi Marcell atyánk is hozzájuk tartozik!), hogy Máriának ezt a titokzatos anyai gondoskodását felfedjék a többi lélek számára. A Szűzanya saját magát akarja adni a lelkeknek, hogy Krisztust az Ő szemével láthassák, és az Ő szívével szerethessék. Így teljesíti a Szent Szűz édesanyai küldetését a kegyelmi életben, amit Szent Fiától végakaratként kapott.

Ennek az igazságnak a felismeréséhez és megéléséhez nem szükséges kármelitának lenni, hiszen ez minden embernek szánt ingyenes ajándék. Talán ezért is történhetett meg az, hogy nem egy kármelita írta A tökéletes Mária-tiszteletről szóló tanítást. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy ez a mindenki számára létező valóság csak a lelki élet fejlődésével együtt válik megtapasztalhatóvá és igazán megbecsülhetővé az egyén számára. És a Kármel éppen erre az igényre válaszolhat több évszázados, sőt, immár egy több évezredre is visszanyúló hagyományával.

Mindezt teszi nem a mindenáron meggyőzni akarással, nem az érvelések szintjén, hanem a Kármel szentjei máriás életének tanúságtételével. Ez a tanúságtétel minden szent esetében egyedi, de ugyanakkor mindig szemlélődő imádságból, misztikus életből fakad. A Kármelnek a Szűzanyával megélt kapcsolata a Mennyei Atya minden gyermekének és Jézus minden fogadott testvérének felkínált kegyelem. Tehát mindenki magára ismerhet benne valamilyen módon, hiszen alapvetően nem más, mint istengyermekségünk megélésének teljessége. Arra szolgál, hogy a lélek az Anyám! felkiáltásból fakadó még nagyobb bizonyossággal tudja azt is kiáltani a Lélekben, hogy Abba, Atya! - Ahogyan ebbe a misztériumba mélyen behatoló Marcell atyánk is írja (113. old.), mindannyiunkkal megosztva és mindannyiunk számára kérve ezt a kegyelmet: Lennénk – gyermekek, Isten fiai, akiknek a szájába úgy odaillenék a szó: Abba! Pater! Atyám! – És édessé tenné a siralomvölgy életét a legdrágább, leggyengédebb földi szó: ANYÁM!