Isten tenyerén élni

(Szent Edith Stein szerint – a szerk.)*

Francisco Javier Sancho Fermin OCD írása

Fordította: Szepesi Edit

Isten tenyerén élni: ebben ragadhatjuk meg azt a dinamikát, mely Edith Stein spirituális átélését jellemzi. Az Isten tenyerén hordozottság állapota áthatja egész életét, sőt végső soron lételméletében is kifejezésre jut. Kijelenthetjük, hogy ez a spirituális dinamika felöleli gondolkodásának az emberrel kapcsolatos, teológiai és spirituális oldalait is, majd mindezeket a gyakorlatban is megéli. Itt most ennek legjellemzőbb elemeit részletezzük.

A létezés tudatosítása 

Az Edith Stein-i spiritualitás gyakorlati megnyilvánulásai teljes egészében antropológiai és teológiai víziójában gyökereznek. Az emberi személy mibenlétének ismerete minden önátadás és bizalom alapja. A lélek útjának nélkülözhetetlen kiindulópontja, miként Szent Teréznél és Keresztes Szent Jánosnál is, saját kicsinységünk, végességünk, korlátozottságunk tudatosítása. Edith Stein mindezt inkább az egzisztenciális antropológia szemszögéből vizsgálja: az emberi létező, mely rádöbben saját semmisségére, ürességére, és megérti, hogy élete nem önmagából származik, hanem Isten adja számára szüntelenül.[2]

Isten jelentőségének felfedezése saját életünkben 

A végesség felfedezésével szükségszerűen együtt jár az önmagában üres létező őt fenntartó Létre utaltságának tapasztalata, mely fennmaradását és érzékeinek meglétét is biztosítja. Mindez egy ,,megtartó”, vigyázó, erős kéz jelenlétének érzékelése. Annak tudatosítása, hogy a hit mennyire jelenik meg a szemünk előtt.[3]

Így életünk következetesen hitünk ,,világosságával” összhangban folyik: felfedezzük Isten jelentőségét saját életünkre nézve, s hogy nélküle nem érhetjük el létünk teljességét. Hitünk tartalma megváltozik, s megnyitja magát Isten barátságára, kegyelmére. Istent irgalmas Atyaként fedezzük fel, aki csakis boldogságunkat kívánja. Edith Stein szerint, amíg az ember nem döbben rá, és nem tapasztalja, hogy Isten mindenekelőtt szeretet, aligha indulhat el lelki útján.

Isten akarata szerint élni 

Hogy teljesen átadhassuk magunkat Istennek, és életünket kezébe tegyük le, bele kell helyezkednünk saját kicsinységünkbe és Isten jóságába. Másképp szólva meg kell értenünk, hogy a teljesség felé vezető utunk az Istennel való egyesüléssel azonos. Az Ővele való egység megéléséhez magunkat Isten akaratához kell formálnunk: ,,az Istenbe vetett bizalom csak akkor válhat tökéletesen szilárddá, ha képessé válunk az Atya kezéből elfogadni bármit”, mivel ,,Ő ismeri valódi szükségleteinket.”[4] Krisztus és a Szent Szűz hiteles követése az a tett, mely az életet teljes egészében az Úr akaratával tölti meg.

A készség, mely elfogadja és betölti Isten akaratát, mintegy létének vezérfonalaként meg kell határozza a keresztény ember életét. Fokozatosan fedezzük fel, mennyit is kér tőlünk Isten, mit remél Isten mindannyiunktól: ,,Legyen meg a Te akaratod: tegyük ezt a keresztény élet egészét meghatározó vezérfonallá! Vezérelje ez napunkat reggeltől estéig, az évek sorát, teljes életünket! Attól kezdve ez lesz a keresztény ember egyetlen gondja.”[5]

A megtartottság bizonyossága 

Edith Stein szerint aki életét Isten akaratához igazítja, teljes valóját a mélységes rábízás szellemében éli. E hit révén azt tapasztalja, hogy Isten egész életét tenyerén hordozza: ,,Megtartottnak tudom magam, és ez a támasz megnyugvást és biztonságot ad. Ez bizonyosan nem annak az embernek önmagába vetett bizalma, aki saját erejéből marad állva szilárd talajon, hanem egy erős karokban pihenő gyermek puha és örömteli biztonsága, mely elfogulatlanul tekintve nem kevésbé észszerű. A gyermek, aki szüntelen aggodalomban élne, hogy édesanyja leejti, észszerű lenne?”[6]

A védettség tudata, ahogyan Edith Stein is írja, nem emberi bizonyosság gyümölcse, hanem Isten szerelmes megtapasztalásáé. Nem bizonyos normák megtartásának, és nem is elnyert és felhalmozott érdemeknek az eredménye. Nem kimondott szóban, dogmában vagy ígéretben mutatkozik meg. Ez Isten ajándéka annak, aki egyszerűen és alázattal fogadja be Őt. Edith Stein szilárd meggyőződéssel éli azt a spiritualitást, mely Lisieux-i Szent Teréz benső életének is lényege. A szerető Isten egyszeri felismerése is eloszlat bennünk minden léte és irgalma iránti kétséget. Ettől a pillanattól kezdve minden az isteni gondviselés tervének fényében tűnik fel előttünk. Egész életünkre az isteni terv részeként tekintünk: ,,Amit nem én terveztem, azt Isten tervezte meg. Minél gyakrabban történik velem hasonló, annál élénkebben hiszem, hogy véletlen – Isten szemében – nem létezik, hogy egész életem, a legapróbb részletekig az isteni gondviselés tervében már jelen van, melynek részei Isten szemében tökéletesen értelmes módon összetartoznak. Mindez azonban nem csupán az egyén életére vonatkozik, hanem az emberiség életére, sőt, a létezés egészére.”[7]

Aki átadja magát Istennek, az tudja, hogy ,,hosszan tűrő és irgalomban gazdag”. Ezért az oltalmazottság, ami az Őbelé vetett bizalomból származik, további elmélyedésre ösztönöz minket ebben az önátadásban. Ha megízleltük Isten kezének gyengédségét, mind jobban át akarjuk adni magunkat neki. Felismerjük, hogy a lemondás az egyetlen Istenhez vezető út, szabadságunk legszabadabb cselekedete. Csakis a szeretet Istene adhat biztonságot.

A mindennapok megélése 

Az Istenben átélt biztonság nem egy alkalmi érzelem. Olyan dinamika ez, mely minden pillanatban és minden helyzetben áthatja az élet teljességét. Minden egyes nap és minden percben másképp érzékeljük ezt, megszüntetve az élet ,,egyhangúságát”. Isten óvó tenyerén érezzük magunkat. Életünket Isten kezébe helyezzük, és az Isten által mutatott utunkat járjuk. Rábízásunk magával vonja Isten művének elfogadását.[8]

Aki Isten kezébe helyezi önmagát, elfogadja a misztériumot is, és szüntelenül törekszik Isten megváltó akaratának átélésére minden körülmények között. Isten keze által védve lenni tehát nem passzív állapot. Isten megváltó művével való együttműködést is jelent, egész napirendünk az Úrnak tett felajánlássá válik. Egyszerű és gyakorlati utat jelent: napunkat az Úrral való beszélgetéssel kezdjük, lehetőleg az Eucharisztián keresztül, hogy kezébe ajánljuk napunkat, és erőt merítsünk, hogy azt minden értelemben akarata szerint végezhessük.[9]

[1] * A cikk megjelent a FRANCISCO JAVIER SANCHO FERMÍN által írt 100 fichas sobre Edith Stein, Editorial, Monte Carmelo, Burgos, 2005. című könyvben, 218-219. o.

[2] Vö.: EDITH STEIN: Ser finito y ser eterno. Ensayo de una ascensión al sentido del ser, Fondo de Cultura Económica, México D. F. 1994., 72.

[3] Vö.: Uo. 131.

[4] EDITH STEIN: Obras Completas. Monte Carmelo – EDE – El Carmen, Burgos – Madrid – Vitoria, Vol IV, Escritos antropologicos y pedagógicos, 2003., 238.

[5] Uo. 239.

[6] EDITH STEIN: Ser finito y ser eterno. i.m, 75.

[7] Uo. 130

[8] EDITH STEIN: 941. levél

[9] EDITH STEIN: 809-810. levél