Rendtörténet

A Kármel bibliai, földrajzi és lelki jelentése

A „termékeny föld” fogalmat a Szentírás héberül a „kármel” szóval fejezi ki. Ezzel a kifejezéssel találkozhatunk például Jeremiás könyvében, amikor az Úr így szól népéhez a próféta által: Én vezettelek el benneteket a termékeny földre, hogy gyümölcsét és bőséges javait élvezzétek (Jer 2,7).

A Kármel azonban nem csak egy fogalmat, hanem egy földrajzi helyet is jelöl a Bibliában. Fejed, mint a Kármel – fordul az Énekek énekének vőlegénye a menyasszonyhoz, annak szépségét ekképpen magasztalva. A Szentírásban a tengerbe nyúló, mediterrán növényzet borította Kármel-hegység a szépség és a termékenység jelképe. Erre utal például Izajás próféta könyvének egyik verse, mely a félelmektől való szabadulásra, megújuló bizalomra biztatja a babiloni fogságban elreménytelenedett választott nép fiait: Örüljön a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon! (…) Mert övé a Libanon dicsősége, a Kármel és a Száron pompája… (Iz 35, 1-2b).

A Kármel szent hegység ősidőktől fogva. Oltár emeltek rajta Izrael Istenének, Baálnak, Zeusznak… Az évezredek folyamán az istenek kultuszának helye volt. De a zsidók és a keresztények számára azt az emlékezetes helyet jelenti, ahol Illés próféta az egyetlen igaz Isten kultuszát helyreállította (vö. 1 Kir 18). A Kármel Szent Illés prófétai cselekedetének természetes amfiteátrumául szolgált, ahol kinyilvánult a választott nép előtt, hogy a próféta istene az egyetlen és igaz Isten, szemben a bálványok üres semmiségével.

De a Kármel a Boldogságos Szűz Máriára utaló képet is jelent. A Kármel szépségéről, termékenységéről szóló szentírási részek – az egyházatyák és egyházi írók értelmezése szerint – az Isten Anyjának szépségének magasztalására is szolgálnak a neki adott kegyelem egyedülálló mértéke miatt, amely őt valamennyi teremtmény fölé emeli Isten megelőző szeretetéből.

Amikor a XII. század végén, a keresztes háborúk idején, latin szertartású remeték telepedtek le a Kármel-hegység egyik völgyének odúiban, a hely magányán és szépségén túl ebben a két bibliai személyben találtak életük számára olyan – a hely szelleméből fakadó – közös ideált, amely az Isten utáni vágyukat táplálta és fenntartotta. Ezek a remeték voltak a mai kármeliták elődei. Első kolostoruk a nagy prófétára emlékeztető ún. „Illés kútja” nevű forrás mellett épült. Kápolnájukat, ahol minden nap közös szentmisére gyűltek össze, a Szent Szűz tiszteletére emelték. Ez a Kármel-hegyén (helyesebben mondva: a Kármel-hegység egyik völgyében) kialakult közösség – melynek Szent Albert akkori jeruzsálemi pátriárka adott szabályzatot a XIII. század elején – volt az első Kármel. Ettől kezdve a Kármel szó jelentése még tovább gazdagodott: már nem csak egy bibliai hegyet illetve hegységet jelentett, ami jelképül is szolgált, hanem a kialakuló kármelita szerzetesi közösségeket is jelezte.

A Kármel-hegyén megtelepült első kármeliták közösségi remeteéletet éltek. A nap nagy részét magányban töltötték, de minden nap összejöttek közös szentmisére, később pedig az étkezést és az Egyház hivatalos imáját – a zsolozsmát – is közösen végezték. Közösségi ún. káptalani gyűléseket is rendszeresen tartottak, ahol a közösség ügyeit megbeszélték, s ahol a hivatásukhoz való hűségre buzdították egymást.

A „termékeny föld” határai megnőnek

Nem sokáig maradhattak azonban zavartalanul a Kármel-hegyén. A keresztesek kezén maradt területek egyre jobban fogytak, s végül a Kármel-hegy is a muzulmánok kezére került. A kármelitáknak vissza kellett jönniük oda – most már egy közösség tagjaként -, ahonnan annak idején útnak indultak a Szentföldre: Európába. Több európai országban is megtelepültek, származásuk eredeti helyétől függően: Dél-Itáliában, Dél-Franciaországban és Angliában, de később más európai országokba is eljutottak. Az egyetemes Egyház püspökei és a már létező szerzetesrendek azonban némi gyanakvással néztek e keletről jövő furcsa szerzetre. Végül, évtizedekig elhúzódó viták után a Lyon-i zsinat egyik ülésén nyert végleges elfogadást a Kármelita Rend, amit a kármeliták a pártfogójukként tisztelt Kármelhegyi Boldogasszony csodás közbelépésének tulajdonítottak.

Viszont gyökeresen új helyzetbe kerülve találták magukat a korábbi remeték: az Egyház a kolduló rendek közé sorolta rendjüket. Kolostoraik – ennek megfelelően – már nem csak pusztában épültek, hanem egyre inkább a megélhetést biztosító nagyvárosokban jöttek létre. Mindezzel együtt a szerzetesek életformája is megváltozott: a szemlélődés mellett az apostoli munka is egyre nagyobb szerepet kapott életükben. Egyetemi tanulmányokat is egyre többen végeztek közülük. Mindez nem ment komoly nehézségek nélkül. A Rend legfőbb elöljárói több-kevesebb sikerrel buzdították a rendtagokat az isteni titkok szemlélésére, az Istennel való misztikus egyesülésre irányuló ősi identitásuk megőrzésére. Különösen Illés próféta alakjának ébrentartása szolgált a kontemplatív szellem megőrzésére. Ehhez társult az ugyancsak a Kármel-hegyéről magukkal hozott és hűségesen őrzött Mária-tiszteletük, amelyet az Egyház olyan módon is elismert, hogy hivatalosan is a Szent Szűz kiváltságos Rendjének, a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Testvéreinek ismerte el őket.

A szerzetesek Mária-tisztelete és apostoli munkája révén a Kármel egyre ismertebbé vált Európában. S bár a lanyhulás jeleit is magán hordozta a Rend története, de karizmája életszerűségét igazolja az a tény, hogy a pápa 1452-ben Boldog Soreth Jánosnak, a Rend akkori generálisának engedélyt adott arra, hogy kármelita nővérek számára is alapíthasson kolostorokat, és a Kármelhez kapcsolódó világi hívek közösségét, az ún. kármelita harmadrendet is létrehozhassa. Mindezzel a Kármelnek mind a női, mind pedig a laikus ága megszületett. Az idáig vezető lelki zarándokúton a Rend meglehetősen sok változáson, megpróbáltatáson ment át. Eközben – bár voltak olyan idők és olyan szerzetesek, amelyek és akik a kármelita hivatástudat hanyatlását mutatták, de – számos olyan kármelita szerzetes is akadt, akit ma szentként vagy boldogként tisztel az Egyház. Közülük jó néhányan a sok-sok munkát és felelősséget jelentő elöljárói vagy püspöki tisztség terheit viselték, de annak ellenére, hogy nem élhettek a Kármel eredeti pusztájában, mégis meg tudták őrizni és meg tudták élni az örökségbe kapott misztikus hivatást, az ún. „Eredeti Szabály” által előírt állandó ima szellemét.

A Kármel tehát nem veszítette el termékenységét a megváltozott életkörülményei között. Sőt, a XVI. században – a nyugati egyházszakadás nagy krízisének idején – a megújulásnak és az életszentségnek oly gazdag gyümölcseit termi meg, amelynek jelentősége az egész egyetemes Egyházra napjainkig kiterjed.

A „termékeny földet” égből jött víz öntözi, és kert nyílik benne (vö. 1Kir 18,41-46 ill. Avilai Szent Teréz Önéletrajza 11,7 és 18,9)

A Kármel már Avilai Szent Teréz előtt is gazdag misztikus hagyománnyal rendelkezett. Azonban a szentanya személyisége, kegyelmei, eljárásmódja, személyes karizmája olyan mély nyomot gyakorolt az általa alapított női és férfi kolostorokra, hogy azok – bár mindennél hűségesebben őrizték az ősi Kármel lelki örökségét – egyben egy megújult Kármelnek lettek első hajtásai. A Kármelnek ezt az új ágát a „sarutlan” jelzővel azonosították a „sarus” – értsd: meg nem reformált – ággal szemben. Ilyen módon a Kármel kifejezés két jelzővel gazdagodott, amely a XVI. század végétől két jogilag egymástól független szerzetesrendet kezdett jelenteni: az eredeti – az ún. „Sarus” Kármelt – és a „Sarutlan” Kármelt, amelyet Szent Teréziáról Terézi Kármelnek is neveznek napjainkban. A különválás oka az adott történelmi szituációból következett: helytelen lenne tehát azt pusztán a sarusok „lazaságának” tulajdonítani. Inkább arról van szó, hogy a szentanya személye alapvetően új és mély hatást hagyott az általa alapított közösségek arculatán és lelkiségén egyaránt.

Volt Generális atyánk – Camilo Maccise atya – így jellemzi egyik írásában a terézi alapítás kezdeteit: … Szegénységben és egyszerűségben születtünk meg: nővéreink 1562. augusztus 24-én az avilai városfalon kívüli egyik szögletben, egy félénk hangú harangocska hangjára; mi pedig 1568. november 28-án Duruelo alázatos „hangzatos magányában”. Sok évszázaddal korábban, de ugyancsak csendben, Isten is egy betlehemi elhagyatott jászolyba születve jött közénk. Ilyen az Ő „stílusa”, és ilyen a miénk is. Ahogyan Szent Terézia anyánk mondta: „Tizenhárom ágrólszakadt nőcskének bármilyen szöglet megteszi”{C}[1] (A tökéletesség útja, 2,9 – idézve az eredeti spanyol szövegből).

Szent Teréziát saját megtérésének tapasztalata, misztikus kegyelmei és a környező világ eseményei – az Egyház egységének megszűnése, a kitört vallásháborúk – egyaránt befolyásolják első alapításában. Teréz belső és külső világa egyaránt kiveszi részét abban, hogy a szentanya ilyen vállalkozásba kezd. Az örökségbe kapott szemlélődő hivatás zavartalan megélését és az ehhez szükséges elvonultságot a szigorú klauzúra biztosítja, mely ahhoz is segítséget nyújt, hogy a nővérek igazi – a világias lelkülettől, annak befolyásától mentes – evangéliumi testvériséget élhessenek meg a közösségben egymással. A Terézi Kármel közösségeit azóta is egy maradandóan sajátos életstílus jellemzi, amelyben a testvéri életet az egyszerű, családias lelkület örömteli derűje táplálja; elmélyül a személyi méltóság és a nemeslelkűség tudata; a nevelésnek, a tanulásnak különleges értéket tulajdonítanak; az önmegtagadás és a közösség aszkétikus gyakorlatai teológiai életnek és apostoli szolgálatnak vannak alárendelve; s a rendházak és a személyek között evangéliumi barátság szolgálhatja az egységet (vö. Rendelkezések 10).

Szent Terézia mégsem pusztán elvonulni akar: nem a pusztában alapít új kolostorokat, mint a Kármel kezdeteinek szent elődei. Városokban építi fel kolostorait. Elvonult, imádságos életükkel nem a világból akar kivonulni, hanem csak a világias lelkülettől óhajt megszabadulni, mely az Egyház szolgálatában leginkább akadályozza a magukat vallásosnak vélő embereket. És mindenekelőtt cselekedni akar: az Egyházát ért bajok ellen akar harcolni minden módon, ahogyan azt kora mentalitása egy gyenge és tudatlan nőnek megengedi. Az imádság erejével akar küzdeni az Egyházáért: a megtérés, a megszentelődés valamint a másokért való közbenjárás által. Rendje hivatásának misztikus öröksége így kap hiteles apostoli jelleget.

De nem tud megelégedni az imádság és az önmegtagadás kínálta lehetőségekkel. Ahogyan egyik művében írja: a lelki házasság – az Istennel való mély egyesülés misztikus állapota – arra szolgál, hogy cselekedetek, s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle (A belső várkastély VII, 4,6). Újabb kolostorokat alapít, sőt férfi kolostorok alapításába is kezd, hogy Rendje a testvérek által az imádság hiteles gyakorlásából fakadó hatékony apostoli buzgósággal is szolgálhassa az Egyházat. Sőt, a missziók távoli földje is magára vonja figyelmét: Krisztusért és a lelkekért érzett lángoló szeretete az evangelizálásra váró ott élő lelkekkel szemben sem hagyja közömbösen. Imái és a szerzetestestvérei által Krisztusnak és az Egyháznak akarja megnyerni azokat a távolban élő lelkeket is.

Hogy a szentanya ideálja a Kármel férfi ágában is megvalósulhasson, az Isteni Gondviselés Keresztes Szent Jánost adja mellé. A szentanya meglátja János atyában azt a személyt, akit – hozzá hasonlóan – az Istennel való egyesülés utáni mély vágy tölt el. Őt is megnyeri tehát az általa megkezdett isteni műnek, bevezetve őt az általa alapított kolostorokban megélt sajátos életstílusba, hogy azt a testvérekre is alkalmazni tudja. János atya igen jó tanítványnak bizonyul, olyannyira, hogy Szent Terézia „lelke atyjának” nevezi őt; Keresztes Szent János viszont Terézt tiszteli anyjaként, a rendalapítók Istentől kapott karizmáját tulajdonítva neki (Az élő szeretetláng II, 12). – Ebben a két szentben Isten mérhetetlenül sokat adott a Kármelnek: rendi szüleinket tiszteljük bennük, akiknek hatása – műveik révén – messze túlnő a Rend határain, amit látványosan igazol az a tény, amikor a XX. században az egyetemes Egyház mindkettőjüket az egyházdoktorok közé sorolja. A kármeliták azonban a szentanyában mindenekelőtt a kármelita élet ragyogó mesternőjét és modelljét tisztelik, a szentatyában pedig a hiteles kármelita élő képét szemlélik (Rendelkezések 12). Annál is inkább jelentőségteljes ajándék, amit a Kármel személyükben kap Istentől, mert egy Rend szelleméhez való hűséghez akkor van meg az igazi garancia, ha nem pusztán betűkkel rögzített szabályokhoz, nem is azok koroktól függően változó értelmezéséhez, hanem olyan személyekhez kötődhetnek tagjai, akik – életük és tanításuk egységének fényében – félreérthetetlenül megérthetők és követhetők, s ugyanakkor továbbra is élő közbenjárói az általuk megszületett család tagjainak.

A Terézi Kármel életképességét igazolja, hogy rendi szüleink életét és tanítását követve egy olyan életforma megélésére nyílik lehetőség, melyben a szemlélődés és az apostoli buzgóság – ahelyett, hogy szemben állnának egymással – gazdagíthatják és elmélyíthetik egymást, az egész Egyház javát is szolgálva. Ennek gyümölcsei a napjainkig eltelt évszázadok folyamán váltak és válnak egyre jobban tapasztalhatóvá.

A „kertben” forrás tör fel, mely új földeket tesz termékennyé

A Szent Terézia és Keresztes Szent János által megújult Kármel 1581-ben válik önálló tartománnyá a Renden belül, s egy néhány éves függetlenedési folyamat után 1593-ban lesz önálló szerzetesi intézménnyé az ún. sarus kármeliták mellett. A Terézi Kármel történelmének első felében Európában 32 tartományra terjed ki a XVIII. századig bezárólag. A Nagy Francia Forradalom és annak az európai országokra való hatása következtében azonban sorra feloszlatják a szerzetesrendek jó részét. Ez történik a Kármellel is: a XIX. században elérkezik egy olyan időszak, amikor a Terézi Kármelnek mindössze csak három tartománya marad: mintegy 300 szerzetes taggal. Azonban még ezek a nehéz idők is kegyelemmé tudnak válni a Rend történetében: az időközben – az eltérő mentalitás miatt – 3 kongregációvá oszlott Terézi Kármel egységesülhet, és a tartományok restaurálása is újból megindul, aminek következtében a terézi kármeliták olyan országokban is megtelepülnek, ahol a feloszlatások előtt nem is léteztek.

A Rend azonban nem csak Európában terjed el. A Szent Teréziától örökölt missziós lelkületre jellemző, hogy már a szentanya életében elindul a misszionáriusaink első csoportja az afrikai Kongóba. 1588-ban pedig már az amerikai földrészen fekvő Mexikó is önálló tartománnyá válik. A Rend itáliai kongregációja tevékeny részt vállal az egyetemes Egyház XVII. századi missziós küldetésében is: fontos szerepet töltve be a Hit terjedéséért felelős Propaganda Fidei római kongregáció megalakulásában. 1620-ban a Terézi Kármel Goa-ban alapítja első indiai missziós házát. De a Közel-Keleten is újra megtelepülnek Szent Terézia fiai: 1631-től kezdődően az első Kármel-hegyi kolostor romjaitól néhány kilométerre, a tengerbe nyúló hegyfokon kezdik építeni a mai Stella Maris kolostor elődjét. Libanonban 1642-től kezdődően települnek meg Szent Terézia fiai.

A Terézi Kármel missziós buzgósága és elterjedése azonban leginkább a XX. században nyilvánul meg a leglátványosabb módon, aminek következtében nem csak új missziós házak születnek, hanem új kolostorok és rendtartományok egész sora jön létre a világ valamennyi kontinensén: Közép- és Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Indiában, a Fülöp-szigeteken, Japánban, Koreában, Taiwanban, Indonéziában, Japánban, Afrika különböző országaiban és Madagaszkáron.

A megöntözött „termékeny földbe” hullott mag harmincszoros, hatvanszoros és százszoros termést hoz (vö. Mk 4,20)

A Terézi Kármel azonban nemcsak földrajzilag növekedett az elmúlt évszázadok során. A Szent Terézia által a Terézi Kármelnek juttatott karizma mérhetetlen gazdagsága is egyre jobban láthatóvá vált. A Kármel jelenlétének hagyományos módját jelentő szerzetesi közösségek mellett a Rendben remeteségek és missziós házak is vannak. Rendelkezéseink a remeteségekkel kapcsolatban azt írják elő, hogy őrizzék meg, és amennyiben lehetséges, mozdítsák elő a – teljesen a kontemplatív életre szentelt – remete házakat, hogy azok a szerzetesek, akik a Szentlélek különleges sugallatára a „pusztaság” után vágyódnak, teljes lehetőséget találjanak arra, hogy egyedül Isten felé forduljanak az egész Egyház javára. Az ő életük a mi családunk imádságos lelkületének gazdagítását szolgálja (71). Ezzel együtt azonban a missziós lelkület sem kevésbé a terézi karizma sajátja: ugyanis mindenekelőtt ebben nyeri el szent Terézia apostoli lelkülete a maga teljes megnyilvánulását (Rendelkezések 7). Még él a szentanya, amikor 1581-ben a függetlenné vált provincia egyik káptalani határozata előírja, hogy a mi atyáink induljanak a népek megtérítésére. A mai napig is irányadó lehet az az atyai levél, amellyel a szentanya legkedvesebbnek tartott „gyermeke” – Grácián atya – bocsátotta útnak az első kármelita misszionáriusokat, amelyben többek között ezt írja: Menjetek. Ami pedig a rendi kötelékből fakadó kötelességeket illeti – a szerzetesi ruhát, a táplálkozást és Rendelkezéseink többi előírását -, feleljenek meg az idő és azon hely követelményeinek, ahol éppen tartózkodtok, s mindenekelőtt az ottani lelkek megtérését szolgálják.

A kármelita szerzetesek döntő többsége azonban nem remeteségekben vagy missziókban él, ennek ellenére minden kármelitának – jegyzi meg Generális atyánk – önmagában kell hordoznia a szemlélődő és a missziós ideált. Ebből pedig az következik, hogy a hiteles kármelita lelkületet legalapvetőbben nem a külső környezet vagy tevékenységi forma jellemzi, hanem a belülről fakadó imádságos lelkület. Szent Terézia ugyanis – olvashatjuk Rendelkezéseinkben – a Regulához való teljes hűségben, úgy mutatja be az imaéletet, mint azt a célt, amely felé karizmánk meghatározó elemei mutatnak, illetve amelyből azok erednek. Ezért az Egyház különleges módon az imádság gyakorlásának szentelt családként ismer el bennünket (53). A kármelita lelkiségben azonban az imádság nem egy – a tevékenységgel szemben álló – kizárólagos alternatívát jelent. Mivel imádságon – a szentanya szerint – az Istennel való barátság ápolását értjük, az – eltérő módon ugyan, de – mindenhol megélhető. Kétségkívül azonban, a Kármelhez tartozó világban élő vagy szerzetes apostoli munkájának is van egy sajátos kármelita jellege. Erről így vall Rendelkezéseink egyik pontja: Alapítóink életükkel és tanításukkal olyan mesterekké váltak, és az Egyház úgy ismeri el őket, mint akik az Istennel való bensőséges egyesülésre vezető utakat tanítják. Mindez bennünket is arra ösztönöz, hogy az Egyház üdvözítő küldetésébe mindenekelőtt olyan apostolság révén kapcsolódjunk bele, amely a lelki életet mozdítja elő. Ilyen módon Rendünk karizmájának hűen válunk az Egyház javára (100).

A terézi karizma gazdagsága nem csak imádságos életünkben, illetve az ebből fakadó vagy ezzel kapcsolatos tevékenységünkben látható meg, hanem a Terézi Kármel családjának rendkívüli színességében is, amelyhez szerzetes testvérek, nővérek, világban élők egyaránt tartoznak. Generális atyánk szavai szerint: Úgy a szemlélődő nővéreinknek, mint a világban élő kármelitáknak, de a hozzánk kötődő szerzetesi intézményeknek és egyesületek tagjainak is testvérei vagyunk. Mindnyájan ugyanahhoz a családhoz tartozunk, mely szent szüleink lelkületével akar élni.

Szemlélődő nővéreinkkel való összetartozásunkat illetően Generális atyánk a következőket írja: Nővéreinknek és nekünk is egyugyanazon Anyánk van. Isten úgy akarta, hogy az ő imádságos tapasztalatából szülessenek imádkozó női közösségek. (…) A „testvériességnek és az együttlétnek” ezt a stílusát Keresztes Szent Jánossal , „lelkének atyjával” is megosztotta. Innen származnak ők, és innen származunk mi is. A közös származás azonban nem egyformaságot jelent a Kármel nagy családján belül, amelyben minden közösségnek megvan a maga sajátos szerepe.

A csendben és az imádságban elmerült kármelita nővérek minden hívőt, különösen pedig az apostoli aktivitásban elmerült testvéreket, Isten primátusára emlékeztetik (II. János Pál pápa Levele a Kármelita nővérek megalakulásának 550. évfordulójára, 2002. okt. 2.). Szemlélődő nővéreink tehát leginkább arra hivatottak, hogy „legyenek”, s méghozzá állandóan és látható módon is Isten színe előtt legyenek, hogy puszta létükkel tanúskodhassanak Isten létének élő jeleiként a világ előtt, szünet nélkül közbenjárva – mint a kitárt karokkal imádkozó Mózes – a világért (vö. Kiv 17,11-12). Ehhez a hivatáshoz valóban hiteles, mély missziós lelkületre és élő hitre van szükség, amelynek hatásköre az egész világot át akarja ölelni, s amely a földi életet – a nővérekkel való testvéri együttlét imádságot hitelesítő voltán túl – mindenekelőtt a Krisztussal való egyedüllétre (vö. Avilai Szent Teréz Önéletrajza 36,29) akarja pazarolni Krisztus szeretetéért, és az Ő megszentelő művébe bekapcsolódva – a világért.

A Világban Élő Kármel közösségének tagjai viszont a világot azáltal akarják megszentelni, hogy benne élnek. A világban élve, de nem a világ lelkületében osztozva akarnak az élő Isten jelévé válni. Erre a kármelita lelki mesterek mély és egyetemes tanítása adja meg a lehetőséget, amely minden életformában megélhető. Hiszen – Szent Terézia szerint – a tökéletesség, amelyre minden ember meghívást kapott, nem valami különleges élethivatás vagy különleges hely függvénye: Csupán a szeretet ad értéket mindennek, s a legfontosabb dolog az, hogy ez a szeretet igen nagy legyen: akkora, hogy semmi ne tudja azt csökkenteni (Fohászok 5). A mai modern szekularizált társadalomban nagyobb szükség van, mint valaha, olyan emberekre, akik az élő Isten jelenlétének világban elszórt hordozóivá akarnak válni imádságos életükkel és mindennapi tevékenységükkel. Bizony, nélkülük, az ő – az embereket a munkahelyen vagy a lakásukban is felkeresni-megszólítani képes – tanúságtételük nélkül aligha lenne teljes a Kármel küldetése és termékenysége a világ felé.

A Kármel nagy családja azonban még ennél is sokkal nagyobb. A teljesen elvonult életet élő nővérek és a világban élő laikusok között számtalan árnyalatot megjelenítő kármelita közösségek vannak még az Egyházban, amelyek többnyire a szemlélődés és a tevékenység egységén alapuló életformában élik a maguk – kifejezetten kármelita lelkiségből fakadó – hivatását. Eme szerzetesi vagy laikus intézmények képviselői (szám szerint 69 kongregációról, világi intézményről vagy egyéb a Kármelből származó társulatról van szó!) először 1995-ben Rómában tartották meg első nemzetközi találkozójukat a Terézi Kármel Legfőbb Elöljáróival.

A Kármel-hegy termékeny földjén összegyűlt remetékből megszületett lelki Kármel így vált sok évszázados történelme folyamán – nevéhez hűen – a hit melegágyául szolgáló „termékeny földdé”. E termékenység feltétele az élő Istenhez való hűség volt, amelynek megélését Illés próféta élete látványosan illusztrálja. Ez a hűség – és a vele együtt járó elszakadás – még azt is megkövetelte, hogy a Rend magáról a Kármel-hegyén létesült első kolostorról, s a pusztaságban való megtelepedés kizárólagosságáról is képes legyen lemondani a fennmaradásáért vívott harcban. A belé ültetett isteni mag azonban a lelki és fizikai elhalás sötét periódusain túljutva mindig új életre fakadt, és százszoros termést hozott. A kezdeteiben remeteközösséget jelentő Kármel (az azzal járó szemlélődő irányultságához való hűséget nem feledve) így vált egy sokarcú, a világ minden földrészén jelen lévő nagy családdá, amelyet látható sokfélesége ellenére ugyanaz a Lélektől kapott legmélyebb ösztönzés éltet – saját tagjai és az egész Egyház lelki javát szolgálva. Generális atyánk szavaival: Mi, testvérek, nővérek, világban élők valamennyien egy nagy családnak érezzük magunkat. Egy olyan családnak, amely szorosan kötődik elődeihez. Közülük többeket egyetemes hírnév övez, mint az élet és az Isten-tapasztalat mestereit. Lelki jelenlétük és írásaik ösztönzést és barátságot kínálnak életutunkhoz. Semmiféle hely nem köt bennünket: úgy a csendes magányban, mint a városok zajában vagy missziós állomáshelyeken ott voltunk és ott vagyunk. Isten irántunk való szeretete mindenhol eltölt minket, amit másokkal is közölni akarunk. Mivel, ahogyan Szent Terézia írta egy helyütt: „Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, s mindig Kedvesére gondol” (Az alapítások könyve, 5,16).

{C}[1] Carmelitani teresiani, Tra due centenari 1991-1997, Roma, 1997