A kármeliták „Eredeti Szabálya” és annak szelleme

„NÉZD, ELÉD TÁRTAM MA AZ ÉLETET ÉS A JÓT…” (Deut 30,15)

Minden szerzetesrend életében alapvető szerepet játszik a Regula, hiszen az a Rend önazonosságát adó életnek a foglalata. A Kármelben az ún. „Eredeti Szabály” jelenti a Rend Reguláját. Ennek előírásait azonban – rendhagyó módon – a Kármelben nem a Rend alapítója adta, mint ahogyan az más szerzetesrendek történetében megfigyelhető. Ehelyett egy többé-kevésbé már összekovácsolódott közösség életformájának jóváhagyásául íródott, amely – fokozatosan szerzetesrenddé válva – az utána következő évtizedek, majd évszázadok folyamán is sokat változott. A Kármel Reguláját tehát nem valami zárt előírás-gyűjteményként kell olvasni és megélni, amely a teljesség igényével pontosan rögzíteni akarná a szerzetes kötelességeit és jogait. Az „Eredeti Szabály” rendi történetünknek és karizmánknak egy olyan életet közvetítő dokumentuma, amely a Kármel történetének kezdeteit hűen visszatükrözi, s Rendünk eredeti szellemét közvetíti olyan módon, hogy a rendi karizma további fejlődésére, gazdagodására is szolgáló biztos alapot jelent.

Az „Eredeti Szabály” szövege a Kármelita Rend kezdetei történelmének lenyomata

A XI. századtól kezdődően az Egyházban laikusok köréből bontakozik ki egy vallási megújulás. Az isteni Mester hangja soha nem szűnik meg követésére hívni a lelkeket. Ez a hívás azonban mindig egy adott kor eltérő társadalmi-vallási problémái között élő embereit szólítja meg. Az új vallási megmozdulás elsősorban a szegénység, a bűnbánat, a zarándoklatok végzése és az útközben végzett igehirdetés által akar a Mester nyomdokaiba lépni. Ez a XI. században elkezdődött folyamat a XII-XIII. században torkollik az ún. kolduló rendek létrejöttébe, mely főként egy demokratikusabb közösségi életforma és a javakról való radikális lemondás választásával különböznek az addigi hagyományos szerzetesi közösségektől.

Ezzel együtt a lelki életnek a nagy monasztériumokban meghonosodott erősen intézményes formájával szemben a remetéskedés indul virágzásnak: vagyis egy olyan megszentelődésre irányuló alternatíva jelenik meg, amelyben a vallásos életet személyre szabottabb formában, a szegénységet radikálisabb életstílusban lehet megélni. E remeték összefogásából esetenként új szerzetesi intézmények is születnek, máskor viszont – mint Amiens-i Remete Péter, a keresztes háborúk nagy prédikátora esetében – a remeték megtartják individuális függetlenségüket.

A keresztes háborúkkal együtt sokan indulnak Jézus Krisztus szülőföldjére. Nem csak azért, hogy fegyverekkel újra birtokba vegyék a muzulmánok által elfoglalt területeket, hanem azért is, hogy a Szentírásban olvasott nagy üdvtörténeti események és misztériumok helyszínén, a legszentebb zarándokhelyeken ünnepelhessék és imádhassák megváltásunk titkait valamint annak szerzőjét.

A remeték megjelenése nem számít új keletű eseménynek Palesztina területén. Hiszen már a kereszténység első századaiban is sokan élték ezt az életformát nem csak a Szentföldön, hanem Szíria vagy Egyiptom területén is. Közülük egyesek az Illés próféta személyéhez kötődő ősi bibliai hagyományt követve a Kármel-hegy barlangjaiban, odúiban telepednek le. A XIII. század elején az ún. Illés-forrás mellett spontánul jön létre szerveződésüknek első formája. Nem kifejezetten szerzetesi életre törekszenek: buzgó laikusokként afféle „bűnbánó életet” akarnak élni, vagyis az imádságnak és az aszkézisnek szentelt élet gyakorlatai által szándékoznak a megszentelődés útján járni azon a földön, melyet az isteni Mester földi életével szentelt meg. Valamikor 1206 és 1214 között – pontosan nem ismerjük ennek időpontját – azzal a kéréssel fordulnak Szent Albert jeruzsálemi pátriárkához, hogy foglalja számukra írásba a közöttük már többé-kevésbé kialakult szokásokat, az Egyház részéről hivatalosan is tudomásul véve létüket. Szent Albert – a kor szokásainak megfelelve – egy levéllel válaszol kérésükre, amely a későbbi módosításokkal együtt az „Eredeti Szabály” nevet kapja. A levél eredetije nem maradt ránk, csupán egy XIV. századi kármelita írás közli szövegét.

A Szabályzat szerint a remeték különálló cellákban vagy odúkban élnek imádkozó életet, éjjel-nappal Isten igéjéből táplálkozva. A bűnbánatnak, a böjtnek és az imádságnak hasonló formáit alkalmazzák, mint a hozzájuk hasonló jellegű közösségek. Minden nap összegyűlnek szentmisére (a kezdetekben valószínűleg csak hetente egyszer jönnek össze szentmisére és az elöljáró buzdításának meghallgatására). Minden valószínűség szerint kezdetben az Egyház hivatalos imáját, a zsolozsmát sem végzik a remeték: ehelyett egyszerűen zsoltárokat mormolva virrasztanak az imában. Az imádságon kívül a remete élet egyéb feltételeire vonatkozó előírások is olvashatók a Szabályzatban, melyek a szegénység megélésére illetve a megélhetést biztosító munkára buzdítanak. Szerzetesi ruhára vonatkozó előírást nem találunk a Regulában. A tagok egy általuk választott elöljárónak tartoznak engedelmeskedni, de a közöttük fennálló kapcsolat részleteiről sem találunk előírásokat. A Szent Albert által adott levél már úgy tekint a csoportba verődött remetékre, mint az Egyház által jóváhagyott közösségre. Különösen kitűnik ez a Szabályzatnak abból a pontjából, mely előírja, hogy kápolna épüljön a „cellák” között. Egy néhány évvel a Szabályzat megadása utáni feljegyzés arról számol be, hogy a kápolnát a Szent Szűz tiszteletére szentelik, s róla kapják majd hivatalos elnevezésükként a „Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Testvérei” megszólítást.

Ez az ún. „Eredeti Szabály” azonban nem számít egy az egyetemes Egyház által elfogadott Regulának. Csupán a helyi püspök jóváhagyását jelenti egy a területén élő közösség számára. Ezért a kármeliták a pápákhoz fordulnak, hogy egyetemes megerősítést nyerjenek. III. Honoriusz és IX. Gergely pápától is sikerül elnyerni pápai jóváhagyásukat. De még ez sem elég, mert az 1215-ben összeült IV. Lateráni Zsinat határozata értelmében nem sokszorozódhatnak tovább új szerzetesi közösségek, hanem a létrejövő új csoportoknak a már meglévőkbe kell integrálódniuk, azoknak szabályzatait átvéve. A kármeliták különösen akkor ismerik fel e határozatnak az ő létükre is vonatkozó fontosságát, amikor terjeszkedésük folytán nekik is be kell illeszkedniük az európai Egyház életébe, s még inkább akkor, amikor a muzulmánok támadásaitól kényszerítve kénytelenek lesznek mindannyian Európába visszatérni, a Szentföldön időközben kiépült első kolostoraikat elhagyva.

Az európai Egyházba való beilleszkedés és az ezzel együtt járó identitás keresése és annak elmélyítése ismét a Szentszékhez való fordulásra készteti a kármelitákat. Az 1247-ben tartott káptalanuk alkalmával két testvért küldenek a pápához azzal a kéréssel, hogy Szabályzatuk megfelelhessen a megváltozott körülményeiknek. A pápa – IV. Ince – két domonkos szerzetest bíz meg a szöveg felülvizsgálatának és módosításának elvégzésével, akik egy hónap alatt végeznek munkájukkal. Az eredményt az 1247. október 1-én közzétett apostoli levélben küldi el a pápa a Rend legfőbb elöljárójának. Ezt a felülvizsgált és módosított szöveget nevezik a kármeliták jelenleg is „Eredeti Szabályuknak” az 1432-ben bevezetett újabb módosításokat, enyhítéseket tartalmazó dokumentummal szemben.

Az „Eredeti Szabálynak” 1247-ben kialakult végleges, ma is ismert szövege jól tükrözi a kármeliták életében időközben végbement mély változásokat. Most már nem csak pusztaságokban lehet kolostorokat alapítaniuk, hanem bárhol, ahová meghívták őket. Az étkezéseket már nem a cellájukban, hanem a közös ebédlőben kell, hogy fogyasszák a közösségek tagjai. Imaéletükben helyet kap az Egyház hivatalos imájának, a zsolozsmának a rendszeres és közös végzése. Módosul a csend megtartására és a hústól való megtartóztatásra vonatkozó előírás is. A kezdeti individuális remete-élet közösségi szerzetesi életté formálódása egyre inkább meghatározó jelleget ölt. Az elöljáró felé való engedelmesség mellett pedig az új szövegben megjelenő két másik fogadalom – a tisztaság és a szegénység – említése egyértelműen a kármeliták szerzetesekké válásának legbeszédesebb tanújele. Eme változásokhoz hozzá kell még tennünk annak az 1247. július 26-án kelt pápai bullának a megadását, amely néhány hónappal a Regula módosítása előtt – a kármeliták előzetes kérésére – lehetőséget biztosít nekik a világi klérus mellett a lelkipásztori munkára. Ez a tény a Renden belüli klerikusok számának növekedésére utal, amely a Kármel kezdeti laikus jellegének megváltozását mutatja.

A Rend életstílusában történő változások elemei – ha sokszor csak egy-két szó erejéig terjedő betoldások mértékében is – jól követhetők az ún. „Eredeti Szabályban”, melyben visszatükröződik a Kármel karizmájának fokozatos kiteljesedése, az egymással ellentétesnek tűnő életstílusokon való felülemelkedés képessége. A Kármel karizmája így három fázisban gazdagszik, amely során az először különálló remetékből közösség szerveződik, s e közösség – az európai Egyházzal élő kapcsolatba kerülve – kolduló renddé válva őrzi és adja tovább kezdeti aszkétikus-bűnbánó jellegét, hogy továbbfejlődve a misztikus élet tanúja és tanítója lehessen saját tagjainak megszentelődése valamint az egyetemes Egyház javára. 

A Szentírást Isten, a kármeliták „Eredeti Szabályát” pedig a Szentírás sugalmazta 

Miután röviden áttekintettük a Kármel „Eredeti Szabálya” kialakulásának történelmét, most a szavaiban kifejezett ősi kármelita szellem vizsgálatának szenteljük magunkat.

Egyetlen szerzetesrend regulája sem foglalhatja el Isten igéjének a szerzetes életében betöltött szerepét és fontosságát, amely minden életformában élő keresztény életének legfőbb normája. Az egyes szerzetesrendek szabályzata maga is gyakran támaszkodik a Szentírásra: részben vagy akár teljesen is abból meríti a közösségi és egyéni élet szabályait; s többet vagy kevesebbet idézve belőle, bizonyos szentírási részeket, mondatokat külön is kihangsúlyoz illetve kommentál. Különösképpen nagy jelentősége van a Szentírásnak a természetüknél fogva kontemplatív jellegű közösségek életében. A Kármel „Eredeti Szabálya” rendkívüli módon magán viseli az Isten igéjéből fakadó inspiráltság tényét. Ez jelentkezik abban, hogy oly fontos szerepet tulajdonít a Szentírásnak a szerzetes életében, de abban is megnyilvánul, hogy szentírási idézetek vagy utalások egész sora rejlik a Regula szavai mögött.

A kármelita élet kezdetektől fogva a Szabályzat azon pontjában találja meg legalapvetőbb sajátosságát, amelyben arról esik szó, hogy a szerzetes éjjel-nappal elmélkedjen az Úr törvényéről és virrasszon az imában. Maga a felszólítás is két bibliai helyről ered: Józsue könyvéből (1,8) illetve az első zsoltárból (Zsolt 1,2). Annyira fontosnak számít Isten igéjének szerepe a kármelita lelki életében, hogy az egyébként szűkszavú Szabály még egyszer visszatér ennek kihangsúlyozására: a lélek pallosa pedig, vagyis az Isten igéje (vö. Ef 6,17; Zsid 4,12) bőségesen lakozzék (vö. Kol 3,16) szájatokban és szívetekben (vö. Deut 30,14). A Kolosszeiekhez írott levélre való közbeeső utalás a lakozni igével azt a Szent János evangélistának kedves témát is feleleveníti, amellyel a negyedik evangélista Krisztus igéjének a tanítványokban való maradásáról szól (vö. Jn 5,38; 15,7; 1Jn 2,14.24). A kármelita eme legalapvetőbb „tevékenységére” vonatkozó második emlékeztetés befejezése ismét a Kolosszeiekhez írott levél szavait idézi, de kissé módosítva azt. Szent Pál apostol szavai – mindent az Úr Jézus nevében tegyetek (Kol 3,17) – ekképpen visszhangoznak a Regulában: mindent az Úr igéjében tegyetek! A kármelita tehát, aki – más szerzeteshez hasonlóan – az Úr Jézus kötelékében való életre határozza el magát, a Vele való ismeretség és kapcsolat gyakorlásának sajátos módját az Isten igéjében való különleges és állandó megmaradásban találja meg. Ennek modelljéül a Regulában Pál apostol neve szerepel, akit a Szabály a munkára való buzdítás során említ példaképül, de ugyanakkor a következő – az Isten igéjével kapcsolatos – jellemzést is adja róla: akinek szájából Krisztus szólt (vö. 2Kor 13,3), s akit Isten a hit és az igazság tekintetében a nemzetek apostolává és tanítójává tett. Szent Pál – nemcsak mint a szorgos munkában megélt élet példaképe, hanem mint Isten igéjének is az embere, tanításával és életével egyaránt példaképül szolgál a kármeliták számára.

A Szentírás azonban nem pusztán Isten által sugallt igék olvasását jelenti, hanem Annak megismerését és azzal a Valakivel való kapcsolatba kerülést is, aki Isten élő Igéje. A kereszténység Isten „Igéjének” vallása: egy olyan Igéjé, amely nem írott és néma szó, hanem „megtestesült és élő Ige” (Katolikus Egyház Katekizmusa 108). Az Isten igéjével való foglalatosság tehát nem öncélú tevékenység, hanem a Krisztussal való élő kapcsolat egyik feltétele. Erre utal a Regula ama buzdítása, mely a kármelitát arra ösztönzi, hogy hőn szeretett Krisztusának hangját nem csak a Szentírás szavaiban, hanem az elöljáró személyén keresztül is felismerje, benne nem csak az elöljáró saját személyét látva meg, hanem inkább magát Krisztust, aki őt fölétek helyezte. Az Isten Igéjének hallgatására, befogadására meghívott kármelita az isteni Mester hangját véli felismerni mind a Szentírás szavaival való foglalatosság, mind pedig az elöljáró iránti engedelmesség gyakorlásában.

A Regula az Isten igéjével való kapcsolatra – a kifejezetten erre vonatkozó előírásain túl – a Szentírás gyakori idézésével is buzdít. Ennek legnyilvánvalóbb példája a Szabály harmadik részében olvasható, ahol a lelki harcra való készenlétről, a munkavégzésről és a csend gyakorlásáról esik szó. Szentírási idézetek vagy abból inspirált mondatok, kifejezések rendben összeszerkesztett egész sora igazolja, hogy a Regula írója – mielőtt másoknak tanácsolta volna – önmaga már mélységesen behatolt Isten igéjének ismeretébe, s személyes meggyőződéssel ír annak az istenkereső lélek számára szükséges voltáról. Az „Eredeti Szabály” egészére rányomja bélyegét a Szentírástól való ihletettség. Már az első szavainak mondatszerkezete is Pál apostol leveleinek bevezetésére emlékezteti az olvasót. Az előszó pedig nyilvánvalóan a Zsidókhoz írt levél első versére utal. Ószövetségi próféták helyett viszont a szerzetesi és monasztikus élet alapítóiról beszél, akik életükkel és tanításukkal mindig a Jézus Krisztusban feltárulkozó isteni kinyilatkoztatásra kívántak figyelni, hogy az arra adandó választ megéljék, s hogy azt tanítsák követőiknek is. A Regula befejezésében is Isten igéje visszhangzik: néhány bibliai levél befejező bátorítása (Zsid 13,22; 1Pt 5,12) illetve Szent Pál apostolnak a Filemon nemeslelkűségébe vetett meggyőződését kifejező szavai: Tudom, hogy többet is teszel annál, amit mondok (21). Ami pedig a Szabály egyéb rendelkezéseit illeti – amikor a javak közösségéről, a közös étkezésről, Isten igéjének hallgatásáról, az imádságról és a közösségi szentmiséről esik szó -, minden bizonnyal ezek mögött is az Apostolok cselekedeteiben lefestett első keresztény közösség képe elevenedik meg, modellül szolgálva a kármeliták közösségi életének.

Az Eredeti Szabály a maga egyszerűségével, lényegre irányultságával nem részletes előírások sokasága révén biztosítja a tökéletesség felé vezető utat, hanem inkább úgy kívánja segíteni a kármelita szerzetest, hogy az igazán lényegesre tanítja őt: hogy Istenre figyeljen, mert a legfontosabbra csak Ő tudja megtanítani az embert. Konkrét parancsok és jótanácsok bőbeszédűsége helyett bevonni igyekszik őt abba a lelki magatartásba, amelyből a Regula szövege maga is megszületett: Isten Igéjének – hallgatása és megtétele által történő – gyümölcsöző befogadására. Mindezt abban a meggyőződésben teszi, amelyre maga Isten igéje ösztönzi a hallgatásra és együttműködésre megnyíló embert: Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem (Iz 55,10-11).

Az „Eredeti Szabály” értelmezése – a betűtől a szellemig

Mivel a Regula által a kármelita elé festett cél – hogy a ti Uratokat, Isteneteket teljes szívetekből, teljes lelketekből és minden erőtökből szeressétek – olyannyira felülmúlja az ember képességeit: egyedül Isten tudja a lelket erre megtanítani, a saját „fegyverzetébe” öltöztetve őt. Csak az Isten igéjébe rejtett bölcsesség tudja megadni az ide vezető lelki út megjárásához szükséges világosságot. Csak az Isten Igéjének hatalma teheti képessé a lelket e cél elérésére, az Ő erejét és védelmét közvetítő teologális erények – a hit, a remény és a szeretet – fegyverzetébe öltözve. Lehetetlenség eljutni az Istennel való kölcsönös szeretet tökéletes fokára anélkül, hogy a lélek igazában magára öltse ennek a három erénynek jelmezét. (…) Ezek nemcsak az ő kedvesének kegyelmét és szeretetét szerzik meg neki, hanem megvédik és nagy biztonságba helyezik három ellenségével szemben is – teszi nyilvánvalóbbá Keresztes Szent János néhány évszázaddal később az Eredeti Szabálynak Isten igéjéből sugallt buzdításait, melyek irányt szabnak a kármelita életének (A lélek sötét éjszakája II, 21,12 ill. 3). A kármelita élet ideálja alapvetően misztikus. Nem elégszik meg holmi jámborkodással, hanem Isten bennünk való működésének erejében remélve a Vele való állandó kapcsolatra, az egyesülésre irányul. Ezért sok konkrét „tennivaló” sorolgatása helyett mindenekelőtt az Istennel szembeni tanulékonyság megszerzésére késztet, hogy az egyszerűségben és csendben a lélek minél teljesebben tudjon alkalmazkodni Isten bennünk való működéséhez.

Az Eredeti Szabály eme alapvetően misztikus távlatai nélkül nem lehet helyesen érteni a kevés konkrét előírásban rögzített aszkétikus felszólításait sem. Ugyanis a betűkhöz való hűség nem feltétlenül hozza magával a betűket sugalló Lélekhez való hűséget is. Szent Pál apostol szavai nemcsak az általa adott tanítás helyes megértésére, hanem minden bizonnyal az „Eredeti Szabály” értelmezésére is alkalmazhatók: Az érzéki ember nem fogja fel, ami Isten Lelkéből ered. Oktalanságnak tűnik fel neki, s nem képes megérteni, hogy lelkileg kell azt elbírálni (1Kor 2,14). Hogy mit jelent a Regula szelleméhez való igazi hűség, s hogy mekkora szabadságra és kreativitásra nyújthat lehetőséget, ezt leginkább Avilai Szent Teréznek az „Eredeti Szabályhoz” való viszonyulásából érthetjük meg.

Őt ugyan nem az „Eredeti Szabály” felfedezése indította el arra, hogy az általa újjáalapított Kármel anyja legyen, hanem saját személyes megtérése és misztikus élményei, de első kolostora alapításától kezdve előszeretettel hangsúlyozza, hogy míg a Megtestesülés kolostorban az enyhített szabályt követik, addig az általa alapított Szent Józsefben (és a többi kolostorukban is) az Eredeti Szabály szigora szerint élnek a nővérek. Az „Eredeti Szabályra” hivatkozva kéri és nyeri el az első kolostora alapításához szükséges pápai brévét, mely lehetővé teszi, hogy az evangéliumi szegénységet teljesen a Gondviselésre hagyatkozva, biztos évi jövedelem nélkül élhessék. Az általa szerkesztett Konstitúciók elé helyezi a Regula szövegét, anélkül hogy a legkisebb változtatást eszközölné rajta – akár olyan módon is, hogy például a perjel helyett perjelnőt írt volna az „Eredeti Szabály” szövegébe. Viszont a Konstitúcióiban aggályoskodás nélkül megváltoztatja a Regula egyes előírásait a Szent József kolostorban meghonosított életformához adaptálva azt: például, amikor a napirendbe beiktatja a napi közös rekreációkat, vagy amikor módosítja az esti szilencium kezdetét. Az sem zavarja a szentanyát, hogy az általa büszkén hangsúlyozott „Eredeti Szabály” nem is eredeti a szó szoros értelmében, hiszen ez az 1247-ben módosított szöveg. Az általa alapított Terézi Kármelnek az Istennel és a nővérekkel való közösségben megélt kettős tapasztalata adja a szentanya által meghonosított életstílus kettős támpillérét, amely jobban nyilvánvaló a IV. Ignác pápa idején módosított szövegben, mint az eredeti Szent Alberttől kapott Regula szövegében. Az 1432-ben enyhített Szabályt viszont elveti, minden bizonnyal a vele járó illetve hozzá csatolt egyéb adaptációk és szokások miatt. De még a „teljes szegénységhez” vagy az „Eredeti Szabályban” nyilvánvaló hústilalomhoz sem ragaszkodik feltétlenül. Nyilvánvaló bizonyítékául szolgál ennek a harmadik – a malagoni – kolostorának alapítása. Ennek a kolostorának a fenntartásához ugyanis elfogadja a biztos évi járadékot az ottani sajátos körülmények miatt, húst pedig – az enyhített Szabályt, s nem az Eredeti Szabályt követve – hetente csak három napon nem ettek a nővérek. Ennek ellenére soha nem tartja a malagoni Kármelt „másodosztályú” kolostornak, s ebben a meggyőződésben az alapítás után mintha maga az Úr is megerősítené őt: Az egyik napon a szentáldozás után, belső imába lévén merülve, magától a mi Urunktól hallottam, hogy abban a házban híven fognak neki szolgálni (Az alapítások könyve 9,5).

A szentanya a Regulához való hűséget nem az egyes előírásokhoz való betű szerinti hűségként értelmezte, hanem az abban kapott szellemi örökséget sajátította el mély hivatástudattal. Az „Eredeti Szabály” által közvetített lelkületből különösen is a Jézus Krisztus kötelékében való életet, a szegénység megélését, az állandó imádságot valamint az azzal járó külső feltételek biztosítását, a munka értékét, s a teológiai és egyéb erények gyakorlásának fontosságát hangsúlyozta ki. De legkreatívabb módon a Regula 1247-es módosításában megnyilvánuló kettős – remete és közösségi – irányultságának egységét használta fel a saját maga által meghonosított terézi életstílus szentesítésére.

Egyén és közösség, imádság és tevékenység, helyhez vagy személyekhez kötöttség viszonya a Regulában

Hogy az „Eredeti Szabály” szellemét még inkább megismerjük, érdemes lehet még a benne fellelhető, egymással ellentétesnek tűnő irányultságai egységét megvizsgálnunk. Erre utal például a remete és közösségi irányultság egymással való viszonya. Tudjuk, e két irányultság kialakulásának a Rend fejlődésével szorosan összefüggő okai vannak. A Regula szellemének közösségi jellege különösen az 1247-ben történő átdolgozásban domborodik ki, az európai viszonyokhoz való alkalmazkodási folyamat részeként. De ugyanakkor már a Kármel-hegyén élők esetében is megfigyelhető, ahogy a különálló remeték laza közössége egyre inkább szerzetesi közösség jelleget vesz magára, s ugyanakkor megőrzi kezdeti remete irányultságának azon elemeit, amelyek a Rend karizmájához való hűségben alapvetően fontosak. A külső csend ápolása, az egyesek elkülönített cellái, az állandó imádság előírásának kihangsúlyozása a remete-élet ősi jegyeit hordozza magán, de a Kármel imádságon alapuló hivatásának mindenkori elengedhetetlen feltétele is. Az individuális remete-élet feladása, s a közösségbe tömörülés annak az alapvető igazságnak a megértésére és megélésére utal a Kármel fejlődésében, hogy a közösségi élet – az egyén és a közösség közötti helyes egyensúly megtalálása függvényében – ahelyett, hogy akadályozná az egyén összeszedettségét, Istenhez fordulását, inkább hitelesíti és elmélyíti azt. Ennek az igazságnak a felismerése és alkalmazása majd a Kármel Avilai Szent Teréz által történő megújulásában tölt be alapvetően fontos szerepet. Ám már a Regula formálódásában jól megfigyelhető a megtalált és egyre elmélyülő egyensúly a remete és a közösségi élet irányultsága között.

A Kármel életében nem kevésbé jelentős, bár az „Eredeti Szabályban” kevésbé feltűnő kettős irányultság tanújele még a kontemplatív és apostoli lelkület egysége. Az Isten igéjének a szerzetes életében betöltött központi szerepe, a csend, a cellamagány ápolása, az állandó imádság gyakorlata egyértelműen a kontempláció alapvető fontosságára utal a kármelita hivatásban. Az Eredeti Szabályban csak egyetlen utalást találunk az apostoli lelkületre vonatkozóan, ami szerint a testvérek a káptalanon többek között a lelkek üdvére vonatkozó kérdésekről is szót ejtenek. A kármelita hivatás apostoli irányultsága különösen akkor lesz időszerű, amikor a kármeliták már Európában élnek. De még ekkor is évszázadokon keresztül a kontempláció kiemelt fontosságának lesz alárendelve. A Rend legfőbb elöljárói olykor kemény szavakkal is ostorozzák alárendeltjeiket attól félve, hogy a rendi karizma kontemplatív irányultságát valamiféle oktalan aktivizmussal próbálják helyettesíteni. Az apostoli munka felvállalása valóban nem hozhatja magával az elvonultság, a belső ima nehézségeitől való megfutamodás lehetőségét. Mindmáig érvényesek lehetnek Boldog Soreth Jánosnak azon szavai, melyeket a Regulához fűzött kommentárjában írt, kevéssel annak 1432-ben bekövetkező enyhítése után, mely lehetővé tette a szerzetesek számára, hogy a celláik helyett napközben a templomban vagy a kolostoruk kertjében is tartózkodhassanak: A külső cella ajtaja a belső cellának jeleként szolgál. (…) Szeressétek tehát belső cellátokat, és szeressétek külső cellátokat is.

Maga Szent Terézia is aláhúzza az imádságnak az „Eredeti Szabályban” betöltött abszolút fontosságát: A mi ősi szabályunk azt köti szívünkre, hogy szünet nélkül imádkozzunk. Az erre vonatkozó előírást a legfontosabbnak minősíti az „Eredeti Szabály” pontjai közül (A tökéletesség útja 4,2). A szentanya ugyanakkor azt is állítja, hogy az Istennel való legmélyebb misztikus kapcsolat, az ún. lelki házasság kifejezetten arra irányul, hogy cselekedetek, s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle (A belső várkastély VII, 4,6). Ilyen módon Szent Terézia lelkiségében az imádság és a tevékenység nem egymással szemben, hanem egymással egységben van. Annál is inkább, mert az apostolkodás nem feltétlenül látványos külső tevékenykedések összességét jelenti, hanem mindenekelőtt egy a dolgokhoz való belső hozzáállást. Ennek révén az ember mindent annak tudatában végezhet, hogy imájával és minden tevékenységével kihat mások üdvösségére. Ilyen hitből fakadó belső meggyőződés, ahelyett hogy csökkentené a lélek imádságos buzgóságát, inkább növeli azt. Az apostolkodás tehát elméletileg nincs ellentétben a Regula imádságos szellemével.

A gyakorlatba való átültetés esetében viszont joggal jut eszébe a kármelitának az „Eredeti Szabály” ama fontos felszólítása, amely az állandó imádság megélésének a cellában való maradást szabja feltételül. Az apostoli lelkületet a kármelita tehát csak a szobájában vagy a klauzúrában végzett tevékenykedései során gyakorolhatja? – Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János eléggé hiteles értelmezői a kármelita hivatásnak ahhoz, hogy e kérdésre megnyugtató választ adhassanak. Mindkettőjük életéből nyilvánvaló, hogy az „Eredeti Szabály” eme pontját nem szó szerinti értelemben vették és élték. Mindkettőjük legfőbb vágya volt egyedül lenni Ővele (vagyis Istennel – Avilai Szent Teréz Önéletrajza 36,29), de az Istennel való együttlétet nem kizárólag a cellához kötődve tudták elképzelni. Ahogyan Keresztes Szent János írja: az igazi lelki ember sohasem köti magát ahhoz, hogy ilyen vagy olyan helyen imádkozzék, mert hiszen az ilyesmi az érzékiséghez való kötöttséget jelentene, hanem megfeledkezve erről is, arról is, csak a belső összeszedettségre törekszik (A Kármelhegy útja III, 39,3). Illőbb és megfelelőbb hely Isten számára az emberi lélek minden anyagi helynél (uo. III, 42,4). Erre a belső összeszedettségre való eljutás (amelyhez, persze, nélkülözhetetlen a mindennapi imádságos elvonultság megélése) mindkettőjüket felszabadította a legfőbb törvény – a szeretet megélésére. Hiszen – állítja Avilai Szent Teréz – csupán a szeretet ad értéket mindennek, s a legfontosabb dolog az, hogy ez a szeretet igen nagy legyen: akkora, hogy semmi se tudja azt csökkenteni ( A lélek fohászai, 5).

Ebben a belső összeszedettségben a lélek nem annyira egy külső helyhez ragaszkodik, hanem a saját magában felismert élő Istenhez. Életét mindenekelőtt nem külső szabályok vagy bizonyos tevékenységek határozzák meg, hanem az a vágy, hogy amit tesz – legyen az imádság vagy valamilyen külső aktivitás -, azt minél inkább maga Isten tegye benne és általa. A hit és a szeretet által megvalósuló belső összeszedettségben ugyanis Isten birtokába veszi a lélek képességeit, s ő maga mozgatja és igazgatja őket isteni befolyásával, Szentlelkével és akaratával. Ekkor már cselekvései nem önállók, hanem azt, amit a lélek tesz, Isten teszi (A Kármelhegy útja III, 2,8). Ez a Kármel nagy mesterei által leírt misztikus cél a Kármel legfőbb ideálja, melyben a lélek Jézus Krisztus kötelékében él, s a Szent Szűzhöz hasonlóan ő maga is Krisztus-hordozóvá válik, akinek minden cselekvését a Szentlélek irányítja. Így lesz állandó imává az élete, így válik termővé benne Isten igéje, és így zárkózik be a lélek abba a belső „cellába”, melyben szívének szűk abroncsai a Végtelenre nyílnak meg. A Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet ennek a belső „cellának” nevet is adott: azt egy olyan szeretetközösségbe lépéssel azonosította, amely felé kell, hogy irányuljon a lélek minden törekvése, s amelyet – oda bejutva – soha többé nem szabad elhagynia. – A Szentháromság, ez a mi lakásunk, a mi „otthonunk”, az atyai ház, ahonnan sohasem kell kijönnünk (Le Ciel dans la foi 2.).