Egy imádságban megélt rendkívül tevékeny élet:

a Gyermek Jézusról nevezett Boldog Marie-Eugène atya

Bakos Rafael írása

 Az alábbiakban Marcell atya egyik legkiválóbb kortársa kerül bemutatásra, aki hozzá hasonlóan részt vett az első világháborúban, s aztán a Kármelbe lépve annak későbbi elöljárójává, majd pedig halála után boldoggá avatott tagjává válik. 

„Hívtál, Uram, itt vagyok!” (Vö. 1 Sám 3,8)

Henri Grialou – szerzetesi nevén a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène atya – 1894. december 2-án született Franciaországban egy Aveyron megyében élő falusi családban. Az ötgyermekes családban ő a harmadik gyermek. Már kisgyermekként megismeri a megpróbáltatást. Kilenc és fél éves korában elveszíti édesapját, aki tüdőgyulladásban hal meg. Édesanyja özvegyen marad öt gyermekével. Robusztus hitével reagál, és keményen munkához lát, hogy felnevelje őket. A szegénységben, ami mindennapos vendég náluk, Henrinek csak egyetlen kincse van: édesanyja igényes és gyengédséggel teli szeretete. Fivére, nővére és húgai között ő édesanyja kedvence.

A gyermek nagyon korán meghallja a papságra szóló hivatást. A plébános biztatja őt, hogy iratkozzon be a kisszemináriumba. Henri azonban nem akar még nagyobb terhet rakni édesanyjára. Nem sokkal ezután, a spiritánus atyák meghívására elhatározza, hogy Olaszországba megy, és belép az általuk működtetett kisszemináriumba, ahol az oktatás ingyenes. Tizenegy évesen, elhagyva családját három évre külföldre megy, hogy válaszoljon a papságra szólító belső hívásra. A három év elmúltával azonban megérti, hogy ez a kongregáció nem neki való. Vissza akar térni. Nem engedik el egykönnyen, mivel nagyon értékes diáknak tartják, ő azonban határozottnak mutatkozik. Visszatér hát Franciaországba, hogy tanulmányait Graves kisszemináriumában folytassa. Édesanyja magára vállalja a bentlakás költségeinek súlyos áldozatát. Tanulmányai végeztével egy barátjának válaszolva így ír: Belépek a szemináriumba, azután majd úgy lesz, ahogy Isten akarja. (…) Kérlek, imádkozz értem, hogy valóban hűséges legyek azokhoz a parancsokhoz és vágyakhoz, melyeket Ő majd feltár előttem; hogy szent akaratát mindig megtegyem.[1] Tizenhét évesen belép Rodez szemináriumába. A háború azonban megszakítja, vagy inkább kiegészíti tanulmányait: 1914-ben, 20 évesen, a frontra küldik. Hat éven át marad katonai szolgálatban. Részt vesz a nagy csatákban: az argonne-i, verduni, flandriai csatában. A szenvedés és a halál közvetlen közelében él. Alapvető hozzáállása azonban változatlan: mindig Istenre bízza magát. 1917. március 6-án ezt írja egyik barátjának: Teljesen a Gondviselésre hagyatkozom: ez lelkem általános magatartása.[2] E háborún keresztül érlelődik férfivá. A megpróbáltatások és a parancsnoklás által megérlelődve tér vissza a szemináriumba. Helytartói kinevezésével több ajánlatot is kap, hogy a világban maradva ragyogó karriert fusson be, de ő hű akar maradni a papságra szóló hivatásához.

1920. december 8-án Rodez szemináriumában szubdiákonussá avatják: papi útjának döntő lépése ez. Az avatásra előkészítő lelkigyakorlat során, a december 13-áról 14-ére virradó éjszakán „valami” arra kényszeríti őt, hogy olvasson el egy rövid Keresztes Szent János életrajzot, ami a villámcsapás fényével hat rá: teljes bizonyosságot ébreszt benne, hogy Isten kármelitának akarja őt. Magában ezt mondja: Éppen ez az!,[3] és azt hiszi, megőrül. A kármelitákról valójában semmit nem tud, még azt sem, hogy vannak-e Franciaországban; azt sem fogja fel, hogy ez a december 13-áról 14-ére virradó éjszaka a szent halálának évfordulója. Egyetlen gondolat foglalkoztatja: a sugallat parancsoló, abszolút erővel hat rá. Ennek a döbbenetes erejű kegyelemnek azonban nagy lesz az ára: erőteljes ellenállásokba ütközik majd püspöke, lelki vezetője részéről, aki erről hónapokon keresztül hallani sem akar, különösen pedig édesanyja szolgál akadályul, akiben már csak egyetlen vágy lobog: hogy pap fiát szolgálhassa. Henri legdrágább kincse édesanyjának érte eddig minden áldozatot vállaló szeretete. Most azonban ettől a kincstől is meg kell fosztania magát. Ezzel kapcsolatban később ezt írja Berthe húgának: Azelőtt, a szenvedés iránti vágyamban, anyát mindig fenntartottam magamnak; úgy tűnt, mintha a Jóistennek minden más területen lenne joga megérintenie engem, kivéve itt. Jézus viszont itt akart megérinteni, mert ez volt a legérzékenyebb pont a számomra. Ezzel összevetve, az összes többi mintha semmibe sem került volna nekem.[4]

Ebben a fájdalmas légkörben szentelik pappá 1922. február 4-én. Elmélkedésében, amelyet leírt, és szentelésének estéjén társai előtt felolvasott, kifejezi örömét, hogy „mindörökre” pap lehet, és megújítja Istennek való tökéletes és feltétel nélküli odaadottságát: Felajánlom magam Neked mindarra, amit csak kívánsz; úgy a békére, örömre, mint a sötétségre és a szenvedésre.[5] A fiatal pap fenntartás nélkül átadja magát hivatásának: elhagyja övéit anélkül, hogy bármit is mondana, hogy az édesanyjától való elszakadás drámáját ne tegye még nehezebbé, és 1922. február 24-én belép a kármeliták Fontainebleau mellett lévő noviciátusába. Érkezése után néhány nappal, amikor egy este belép cellájába, felüti a Bibliát, és erre a szakaszra akad: „Menj ki földedről, atyád házából, (…) megsokasítom ivadékodat, mint a tengerpart fövenyét.”[6]

A Kármelben a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène testvér nevet veszi fel. Átitatják őt a Kármel szentjeinek tanításai, melyekből sokat merít. Felfedezi azt az életkeretet, melyet Avilai Teréz hozott létre, hogy segítse a lélek Istennel való egyesülésének lépéseit. Éli a Jóistennel való állandó együttlétet. Ezt írja egy barátjának szóló levélben: A belső ima valamiképpen a nap összes elfoglaltságának napkorongja és középpontja. Minden este az a benyomásunk támad, hogy mindabban, amit tettünk, szinte ez volt az egyetlen fontos.[7] A Kármel mestereinek tanulmányozása során feltűnik neki, hogy a Gyermek Jézusról nevezett Teréz valamint Keresztes Szent János tanítása – aki az Éjszakák, az Élő Szeretetláng doktora – szervesen kapcsolódik egymáshoz. Megérti, hogy az Istennel való kapcsolathoz mennyire fontos a hit. Marie-Eugène atya ebben a noviciátusi időszakban egy pünkösdi élményben is részesül. Erről később ezt mondja: Szerzetesi életem kezdetén és több alkalommal, (…) azt hiszem, a Szentlélek erőteljesen, teljes bizonyossággal megragadott – sőt, egy napon egészen azt hittem, hogy meg fogok halni.[8] Noviciátusának egy adott pillanatában a Róm 8,35-39 ige csodálatos módon megvilágosodik számára. A kapott sugallat fényében megérti, hogy Krisztus szeretete ragadta meg őt, ami Istennek irántunk Jézus Krisztusban feltáruló, irgalmas szeretete. Elfogja őt annak bizonyossága, hogy él az Isten, aki előtt áll, és hogy ennek az élő Istennek, akit ismer, öröme telik abban, hogy önmagát adja, ingyenesen kiárassza szeretetét Saját természetének megfelelően, mivel Ő irgalmas Szeretet. A fiatal kármelitát az a meggyőződés hatja át, hogy küldetést kell betöltenie, ugyanazt, mint ami „gyermekkori barátnője,” a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz küldetése volt: az a küldetése, hogy kiárassza az irgalmasságot,[9] vagyis hogy az isteni Szeretet fáradhatatlan tanúja legyen.

„Az Úr reám helyezte a kezét, és elvitt engem…” (Vö. Ez 40,1)

1924-ben, tanulmányai végeztével Marie-Eugène atyát a lille-i rendházba küldik. A fiatal, buzgósággal telt szerzetes rendkívül aktív apostoli tevékenységbe kezd: előadásokat tart a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézről, szentmiséket mond a szentté avatásáért; Keresztes Szent Jánosról beszél, akit egyházdoktorrá avattak; lelkigyakorlatokat, prédikációkat tart, kármeliták, harmadrendiek sőt a plébániai hívek lelki vezetését végzi. A Kármel lelkiségét a Carmel c. folyóirat cikkeiben ismerteti meg, melynek irányítását és terjesztését őrá bízzák. Intenzív és gyümölcsöző apostoli tevékenységet folytat. A rendházban megforduló teológusokkal és gondolkodókkal való találkozások révén Marie-Eugène atya reflexiója elmélyül. Néhány évvel később azonban a pusztába vágyódik, hogy az élő Isten teljesen birtokába vehesse őt. 1928-ban engedélyt kap, hogy egy évre remeteségbe vonuljon. Ekkor történik vele azon „ellentmondások” egyike, amit a Szentlélek egy váratlan esemény által küld számára: a Generális atya kívánságának megfelelően őt bízzák meg a Petit Castelet irányításával, ami egy Dél-Franciaországban lévő kollégium, tizenkét diákkal. Az első pillanatban így reagál az eseményre: A Jóisten adott eme akaratának megnyilvánulása számomra oly dédelgetett vonzalmakat tör meg vagy tűnik megtörni. A Jóisten legyen áldott mindenért; Ő, aki úgy épít, mintha rombolna![10] Isten azonban tudja, hova vezeti őt, és életének egy új korszaka kezdődik.

Az ima és a tevékenység egységét az engedelmességből adódó külső feladatai, a Kármel lelkiségét megismerni és megélni kívánó, világban élő személyekkel való érintkezései valamint az imára való saját szomjúsága által éli meg. Ebben az időben jelentkezik és kezd megszerveződni egy olyan személyekből álló kis csoport, akik teljes Istennek szenteltségüket a világban kívánják megélni. Az alapítás célja az volt, hogy megmaradva a világban, szorosan összekapcsolják a szemlélődő és apostoli életet, és minden apostoli tevékenységet belső imával itassanak át, hogy szavukkal és életükkel az élő Isten tanúi legyenek.[11] A terv egészen 1932-ig érlelődik benne, addig az időpontig, amikor Marie-Eugène atyát a kármeliták Agenben lévő új noviciátusának perjelévé nevezik ki. Ugyanebben az évben felajánlják neki a Notre-Dame de Vie birtokot, ami Venasque község lábánál fekszik. Marie-Eugène atya vágya az, hogy ezen a helyen mély lelki képzést kínáljon azoknak, akik elsőként ajánlkoznak e terv megvalósítására, ami egy év magányt is magában foglal: hogy a későbbiekben fokozatosan az élő Isten tanúivá válva úgy folytassák tanúságtételüket, hogy eközben a világban élve végzik saját foglalkozásukat.

Öt évvel később azonban újabb fordulat következik: ami látszólag katasztrófát jelent az általa összekovácsolt kis csoport számára, miközben az már virágzásnak indult és a hivatalos elismerés első fázisába lép. Ugyanazon a napon, amikor Avignon érseke az új alapítás jóváhagyását aláírja, Marie-Eugène atya táviratban értesül arról, hogy a Kármelita Rend központi kormányzásának tagjai közé választották, amely Rómában székel. Emiatt sürgősen Olaszországba kell mennie, és ezzel távol kerül alapításától. Mi lesz ezzel az oly fiatal alapítással? Talán el kell hagynia, és másokra kell bíznia? Három napos gondolkodást követően a Legfőbb Elöljáró ezt a választ adja Marie-Eugène atya kérdéseire: Nemcsak hogy folytathatja, hanem kötelessége, hogy folytassa; ez Isten műve.[12]

1937-től Marie-Eugène atyának többnyire Rómában kell tartózkodnia. Harmadik definitornak választották. Rómában egészen kézzelfoghatóvá válik számára az Egyház egyetemes dimenziója. Az a lehetőség, hogy itt élhet, tovább növeli az Egyház iránti szeretetét, és buzgósággal tölti el lelkét. Római tartózkodása azonban lerövidül az 1939-es háború miatt, ami Franciaországba szólítja: egy alpesi gyalogsági ezred parancsnokhelyetteseként mozgósítják. 1940-ben a francia hadsereget legyőzik, és az teljesen szétesik. Marie-Eugène atyát leszerelik, de nem tud visszatérni Rómába. Így hát, a bombázások közepette, a megszállt Franciaországban rekedve folytatja tovább apostoli tevékenységét a Kármelekben, hirdeti a tanítást és számos lerombolt vagy menekültté vált rendháznak visz anyagi és lelki támogatást, segítséget.

Csak 1946 januárjában tudja újból elfoglalni posztját Rómában, mint általános definitor. 1955-ig gigantikus tevékenységet folytat: 1947-ben a Rend első definitora lesz, majd 1954-ben, a Generális atya halálát követően a Legfőbb Elöljáró feladatát tölti be. De továbbra is atyai gonddal őrködik alapítása sorsa felett, mely intézménnyé válik, mivel 1947-ben a Szentatya az Istennek szentelt élet új formáját hozza létre: a világi intézményekét. E Rómában töltött évek alatt Marie-Eugène atya apostoli tekintete minden kontinenst felölel. A feladata által rárótt utazások lehetővé teszik számára, hogy másféle civilizációkkal is kapcsolatba lépjen, és világszerte kibontakoztassa művét. Ezzel párhuzamosan egy ideje fő művén, a Je veux voir Dieu c. könyvön dolgozik, ami 1949-ben jelenik meg. A lelki életről való gazdag értekezés ez: a Kármel mestereinek és Marie-Eugène atya saját tapasztalatának fényében.

Mindezen feladatok ellenére hűséges marad a belső imának szentelt időhöz. Sok munkájához pedig valóban a belső imából merít erőt. Tanításaiban gyakran tanúskodik erről az igazságról: A belső imát nem kiegészítő gyakorlatnak kell tekintenünk; úgy kell azt elhelyeznünk életünkben, mint nagyra becsült tevékenységet, amely – ha nem is olyan létfontosságú, mint az alvás vagy a pihenés – legalábbis nagyon hasznos gyakorlat. (…) A belső imában elveszettnek tűnt időt megtaláljuk annak a munkának intenzitásában, amit végeznünk kell.[13]

„Szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni” (Iz 49,3)

1955-ben, a Kármeliták Általános Káptalanját követően Marie-Eugène atya újból egyszerű szerzetes lesz. Ugyanebben az évben a Petit Castelet perjelévé választják. A Notre-Dame de Vie Intézmény tagjaiból ez nagy örömet vált ki. Alapítója ott volt a kezdeteknél, és most újra ott őrködhet műve felett, mely kiterjed Franciaországon túlra is, és egyetemes dimenziót ölt. A hivatások valóban több országból érkeznek. 1957-ben tartományfőnökké választják. Bőven van feladata, ennek ellenére számos előadást tart, különféle hallgatóságnak. Mindamellett, egészsége már jelzi, hogy a sok munka kimerítette. Ezt így fejezi ki: „Már nem vasból vagyok, csak alumíniumból.”[14]

Az 1960-ban tartott tartományi káptalanon végre felmentik megbízatása alól. Ezt az eseményt tréfálkozva kommentálja: Most már pihenhetek; végre megpróbálkozom azzal, hogy szentté váljak![15] Érzi, hogy nagy fáradtság tör rá: Szükségünk van a gyengeségnek, szegénységnek, fizikai tehetetlenségnek erre az érzésére, ami erkölcsi szinten is megjelenik. (…) Ezzel az erőtlenséggel rátalálok az irgalmasságra. Jó, ha átéljük gyengeségünket, hogy az irgalmassághoz folyamodjunk![16] A munkát mégsem akarja abbahagyni. Mivel már nem tartományfőnök, engedélyt kér arra, hogy a Notre-Dame de Vie-ben tartózkodjon. Végső erőit műve növekedésének kívánja szentelni. A Generális atya 1961-től megadja ezt az engedélyt. De az 1963-as tartományi káptalanon – mikor erre már egyáltalán nem számít – újból tartományfőnökké választják. Erről így ír: Nem számítottam arra, hogy megválasztanak. Szinte összetörtem. Éreztem, hogy nem utasíthatom vissza, hogy ezt a Szentlélek akarja, elfogadtam tehát. Megrendülést éreztem.[17] Fizikai szenvedései ellenére sem vonul vissza. Látogatja a tartományt, számos építkezést irányít, mindenekelőtt pedig sok lelkigyakorlatot és szentbeszédet tart. Érdeklődéssel követi korának eseményeit. A II. Vatikáni Zsinat hírei nagy örömmel töltik el.

Az 1966-os év, ami élete utolsó éve, rendkívül zsúfolt. Nincs olyan hónap, hogy ne utazna valahová, gyakran többször is. Áprilisban, 71 éves korában újraválasztják mint tartományfőnököt. Annak ellenére, hogy egészsége egyre törékenyebb, még lelkigyakorlatokat, előadásokat tart. Tanításai mély hatást gyakorolnak hallgatóságára: erősen érzik rajta az élő Isten megtapasztalását, akiből szavait meríti. A Notre-Dame de Vie világi intézmény tagjai különösen is szívükben őrzik utolsó lelkigyakorlatát, melyet 1966 augusztusában tart nekik a „prófétai lelkületről”. Még 1965-ben, amikor egészsége megroppant és azt hitte, meghal, lelki végrendeletét az Intézményben lévő fiaira hagyta: Íme, a végrendeletem, amit önökre hagyok: a Szentlélek kegyelme szálljon önökre. …[18] Maga is elismeri, hogy megragadta őt Isten, hogy a rábízott műben eszköze legyen: Én magam csak a megvilágosodás szegény áldozata vagyok, annak a tervnek áldozata, melytől próbáltam meghátrálni. Magamat teljesen az Intézményért áldozva semmit nem tettem: csak egy megvilágosodás, Isten tervének áldozata vagyok. Igazat mondok, amikor azt mondom, hogy semmit nem tettem. Ez a garanciája annak, hogy ez Isten műve.[19]

Első alkalommal december végén kerül kórházba. De erőinek végső határáig dolgozni akar. Februárban, miután megoperálták, a tartományi tanácsot a klinikán fogadja. Utolsó napjai 1967 Nagyhetére esnek, amikor együtt lépked a szenvedő Krisztussal, aki Húsvétja felé tart. Húsvét vasárnap, arra gondolva, hogy eljött a Feltámadás, arca felragyog. Hátrahagy egy végső tanácsot, ami egész életét és üzenetét magába sűríti: Tevékenység és szemlélődés, szép egységben.[20] Majd egy számára egészen természetes átmenettel hozzáteszi: A magam részéről, én a Szentlélek ölelésébe megyek.[21]

[1] R. RÈGUE: Père Marie-Eugène de l’Enfant-Jésus. Maître spirituel pour notre temps, [A gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène Atya, korunk lelki embere] Éd. du Carmel, Venasque 1978, 17. old.

[2] P. d’ORNELLAS: « Saisi par l’Esprit pour révéler l’Amour », [A Lélektől megragadottan a Szeretetet kinyilatkoztatni] P. d’ORNELLAS, in Nova et Vetera 70 (1995) 74. old.

[3] L. MENVIELLE : Emprise prophétique pour une fécondité de l’Église. La vocation du Père Marie-Eugène au Carmel, [Prófétai megragadottság az Egyház termékenységéért. Marie-Eugène kármelita hivatása.] L’Olivier, Venasque 1989, 9. old.

[4] P. d’ORNELLAS: idézi a « Saisi par l’Esprit pour révéler l’Amour », in Nova et Vetera 70 (1995), 78. old.

[5] L. MENVIELLE:  i.m., 79. old.

[6] Ibid., 65. old.

[7] Szeminaristák egy csoportjának 1922. május 6-án írt levél; P. MARIE-EUGÈNE DE L’ENFANT-JESUS , Père d’une multitude. Lettres autobiographiques, [MARIE-EUGÈNE ATYA, Sokaknak Atyja, Önéletrajzi levelek] Fayard, Paris 1988.

[8] R. RÈGUE idézi, i.m., 106. old.

[9] Ibid., 67. old.

[10] L. MENVIELLE idézi a Je veux demander pour vous l’Esprit-Saint. Père Marie-Eugène de l’Enfant-Jésus, [Kérni akarom számotokra a Szentlelket, a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène Atya] c. könyv, « Fils de l’Esprit, fils de la Vierge » [A Szentlélek fia, a Szent Szűz fia] c. fejezetében, Éd. du Carmel, Venasque 1992, 22. old.

[11] R. RÈGUE idézi, op. cit., 29. old.

[12] Ibid., 33. old.

[13] Nyilvános beszélgetés az 1957-ben Carpentras-ban tartott előadásai során, a P. MARIE-EUGÈNE DE L’ENFANT-JESUS: A Lélek lendületével, Imádság és cselekvés, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2013. 133-134. old.

[14] R. RÈGUE idézi, i.m. 73. old.

[15] Ibid., 85. old.

[16] Ibid., 85. old.

[17] Ibid., 101. old.

[18] Ibid.,106. old.

[19] Ibid., 99. old.

[20] Ibid., 123. old.

[21] Ibid., 123. old.