Tanárának, Husserlnek és az ő fenomenológiai iskolájának erőteljes hatása folytán a kutató diáklány egyre határozottabban a bölcselethez fordult. Fokozatosan megtanult „mindent előítélet-mentesen szemügyre venni és mindenféle »szemellenzőt« levetkezni”. Végre akkor került először katolikus eszmékkel érintkezésbe, amikor Göttingenben Max Schelerrel találkozott. Ő maga ír róla: „A racionalisztikus előítéletek korlátjai, amelyek között anélkül, hogy tudtam volna róluk, felnőttem, lehullottak, és egyik pillanatról a másikra előttem állt a hit világa. Emberek, akikkel nap mint nap érintkeztem s akikre csodálattal tekintettem föl, abban éltek.”
A Jézus Krisztusba vetett hit mellett való személyes döntéséért folytatott hosszú küzdelem csak 1921-ben fejeződött be, amikor egy barátnőjénél „Avilai Szent Teréz életét” (Jézusról nevezett Szent Terézia Önéletrajzát) olvasni kezdte. Azonnal megragadta őt, és nem tudta letenni, míg a végére nem ért: „Amikor becsuktam a könyvet, ezt mondtam magamban: Ez az igazság!” Egész éjszaka olvasta, míg a nap föl nem kelt. Ezen az éjszakán találta meg az igazságot, nem a bölcselet igazságát, hanem a személyes Igazságot, Isten szerető Te-jét. Edith Stein az igazságot kereste, és Istenre lelt. Azon nyomban megkeresztelkedett, és felvételét kérte a katolikus Egyházba.

7. A keresztség elnyerése semmi esetre sem jelentett Edith Stein számára szakítást az ő zsidó népével. Ellenkezőleg, ezt mondja: „Zsidó vallásgyakorlataimmal tizennégy éves kislánykoromban fölhagytam, s amikor visszafordultam Istenhez, újra zsidónak éreztem magam.” Ami mindig is élt az ő tudatában, az ez: „nemcsak lelkileg, hanem vérbelileg is Krisztushoz tartozni”. Ő maga mélységesen szenved attól a nagy fájdalomtól, amelyet szeretett édesanyjának akaratlanul is okozott megtérésével. Még a későbbiekben is elkíséri édesanyját a zsinagógai istentiszteletre, és vele együtt imádkozza a zsoltárokat. Anyjának megállapítására, miszerint az ember zsidóként is jámbor lehet, ezt válaszolja: „Bizonyosan – ha az ember semmi mást nem ismert meg.”
Noha Avilai Szent Teréz írásaival való találkozása óta a Kármel lett Edith Stein célja, mégis több mint egy évtizedet kellett még arra várnia, amíg Krisztus az imádságban megmutatta neki a belépés útját. Tanári és docensi működése során az iskolai és kulturális munkában, többnyire Speyerben, utoljára Münsterben is, ezután arra törekedett, hogy a tudományt és a hitet összekapcsolja egymással, és együttesen adja tovább. Emellett csak „Isten eszköze” akar lenni. „Aki hozzám jön, szeretném azt őhozzá vezetni.” Ugyanakkor már ebben az időben is úgy él, mint egy szerzetes, magánúton leteszi a hármasfogadalmát, és nagy, kegyelmekkel bőségesen megáldott imádkozó lesz. Aquinói Szent Tamás beható tanulmányozásából elsajátítja annak lehetőségét, hogy „a tudományos munkát mint istentisztletet végezze. (…) Csak tudnom kellett magamat arra elhatároznom, hogy (a megtérés után) újra hozzáfogok a tudományos munkához.” A tudomány minden nagyraértékelése mellett Edith Stein mind világosabban fölismeri, hogy a keresztény lét lényege nem a tudomány, hanem a szeretet.
Amikor végül 1933-ban Edith Stein belép a kölni Kármelbe, ez a lépés az ő számára nem menekülés a világból vagy a felelősségtől, hanem annál határozottabb rálépés Krisztus keresztje követésének útjára. A közösség perjelnőjével folytatott első beszélgetése során Edith Stein ezt mondja: „Nem az emberi tevékenység az, ami segítségünkre lehet, hanem Krisztus szenvedése. Abban részesedni, ez az én kívánságom.” Ugyanebből az okból más óhaja nem is lehet beöltözésekor, „mint az, hogy a »keresztről« nyerje rendi nevét”. És örökfogadalmi emlékképecskéire Keresztes Szent Jánosnak ezeket a szavait nyomtatja: „Egyetlen hivatásom ezután csak az, hogy jobban szeressek.”

8. Kedves Testvérek! Ma meghajtjuk magunkat az egész Egyházzal együtt ez előtt a női nagyság előtt, akit mostantól fogva boldognak nevezhetünk Isten országában; Izrael e nagy leánya előtt, aki Krisztusban, a Megváltóban hitének és Isten népéért kapott hivatásának beteljesedését találta meg. Aki a Kármelbe megy, az az ő meggyőződése szerint „nem veszett el övéi számára, hanem sokkal inkább nyertek vele; mert a mi hivatásunk épp az, hogy mindenkiért álljunk az Úr színe előtt.” Amióta ő „a kereszt alatt” elkezdte megérteni Izrael népének sorsát, új boldogunkat Krisztus mindinkább részesítette az ő megváltásának titkában, hogy ővele lelki egységben hordozza az emberek sokfajta fájdalmát, és segítsen a vezeklésben a világ égbekiáltó igazságtalansága miatt. Mint „Keresztről nevezett Benedikta – a Kereszttel Megáldott” Krisztussal együtt kereszthordozó akart lenni népének, Egyházának, az egész világnak üdvösségéért. Úgy ajánlotta fel magát Istennek mint „Engesztelő áldozatot az igazi békéért”, mégpedig mindenekelőtt az ő fenyegetett és megalázott zsidó népéért. Miután fölismerte, hogy Isten jobbja ismét súlyosan ránehezedett az ő népére, meggyőződésévé vált, „hogy ennek a népnek a sorsa az enyém is”.

Krisztus él és szenved Egyházában és Egyházával

Amikor a Keresztről nevezett Terézia Benedikta az echti Kármelben hozzáfog utolsó teológiai művéhez, „A Kereszt tudományához”, amely végülis befejezetlenül marad, mert az ő saját keresztútjába torkollik, megjegyzi: „Ha a Kereszt tudományáról szólunk, az nem (…) puszta elmélet, (…) hanem élő, valóságos és hatékony igazság”. Amikor az ő zsidó népének szóló halálos fenyegetés sötét hullámai az ő feje fölött is összecsaptak, készen volt rá, hogy saját élete által váltsa valóra azt, amit már korábban fölismert: „Van olyan hivatás, amely Krisztussal szenved és ezáltal közreműködik az ő megváltói működésében. (…) Krisztus tovább él az ő tagjaiban és tovább szenved bennük; és az Úrral egyesülten kiállott szenvedés az Ő szenvedése, az ő nagy megváltói művébe épül bele, és abban hozza meg gyümölcseit.”
Népével és „népéért” járta be a Keresztről nevezett Terézia Benedikta nővér Rosa testvérével együtt a megsemmisítéshez vezető utat. Ámde nem csupán passzív megadással fogad szenvedést és halált, hanem tudatosan egyesítve azt Üdvözítőnk, Jézus Krisztus engesztelő áldozatával. „Már most örömmel elfogadom a halálnak azt a nemét, amelyet Isten szán nekem, az ő szentséges akaratának való teljes alávetettségben”, írta le már évekkel előbb megfogalmazott végrendeletében: „Kérem az Urat, hogy fogadja el az én szenvedésemet és halálomat az ő tiszteletére és dicsőségére, az Anyaszentegyház (…) valamennyi imaszándékára.”
Az Úr meghallgatta kérését.

Hittel ürítette ki a szenvedés kelyhét

Az Egyház úgy állítja tiszteletre és követésre szemünk elé a Keresztről nevezett Terézia Benedikta nővért, mint boldog vértanút, Krisztus hősi követésének példaképét. Nyíljunk meg az ő üzenete előtt úgy is, mint a szellem és a tudomány képviselője előtt, aki a Kereszt tudományában minden bölcsesség csúcsát ismerte föl mint a zsidó nép nagy leánya és mint hívő keresztény ártatlanul meggyötört embermilliók társaként. Látta a keresztet, amint teljes kérlelhetetlenséggel megérkezik; semmiféle borzalom előtt sem hátrált meg, hanem végső szeretetével és odaadásával krisztusi reménységben ölelte át a keresztet, és a húsvéti titkában elmerülve így üdvözölte: „Ave Crux, spes unica!” – „Edith Stein”, amint főtisztelendő Höffner bíborosotok mondta a minap az ő pásztorlevelében, „ajándék, felszólítás és ígéret a mi korunknak. Legyen szószólónk, a miénk, népünké és minden népé az Istennél.”

9. Kedves Testvérek! A huszadik század Egyháza ma nagy napot él meg: mélyen meghajtjuk magunkat Edith Stein életének és halálának tanúságtétele előtt. Ő Izrael kiemelkedő leánya és ugyanakkor a Kármel gyermeke. A Keresztről nevezett Terézia Benedikta nővér olyan személyiség, aki az ő gazdag életében egyesíti századunk drámai szintézisét. Olyan történelem szintézisét, amely tele van mély sebekkel, amelyek még mindig fájnak, amelyeknek a gyógyulásért azonban felelősségteljes férfiak és nők mind a mai napig újra és újra síkraszállnak; és ugyanakkor az emberről szóló teljes igazság szintézisét egy olyan szívben, amelyik oly soká nyugtalan és kielégületlen marad, „mígnem végül nyugalmat talál Istenben”.
Ha lélekben elmegyünk e nagy zsidó nő és keresztény vértanú mártíromságának helyére, annak a szörnyű történésnek a színhelyére, amelynek mai neve „Soá”, egyúttal meghalljuk Krisztus, a Messiás és Emberfia, az Úr és Üdvözítő hangját.
Isten kifürkészhetetlen üdvösségmisztériumának üzeneteképpen ezt mondja ő a szamáriai asszonynak Jákob kútjánál: „Az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk” (Jn 4,22-24).
Mint boldog dicsőüljön meg Edith Stein, a Keresztről nevezett Terézia Benedikta nővér, Isten igaz imádója – lélekben és igazságban.
Igen, ő boldog! – Amen.

VESZÍTENI, HOGY NYERJÜNK A KERESZTRŐL NEVEZETT BOLDOG TERÉZIA BENEDIKTA (EDITH STEIN) LELKI ÚTJA

Fr. Camilo Maccise O. C. D. és Fr. Joseph Chalmers O. Carm. általános elöljárók körlevele szentté avatása alkalmából (Róma 1998.)

Kedves Testvérek a Kármelben!

1. Idén október 11-én avatják szentté a római Szent Péter bazilikában nővérünket, a Keresztről nevezett Boldog Terézia Benediktát (Edith Stein). Szentté avatása az igazságkeresés útjának végét jelzi, amely utat szenvedés és evangéliumi lemondás kísér, ami elviszi őt odáig, hogy halál és feltámadás húsvéti titkának kettős dimenziójába lépjen, hogy elveszítse az életet Krisztusért azért, hogy megtalálja azt (Mt 10,39). Az a mondat, amelyet a hollandiai Echt Kármelét elhagyva mond, amikor megragadja Rosa nővérét kezénél fogva, életfelajánlását nyilvánítja ki: „Gyere, menjünk népünkért”. Valóban, amikor Hollandia püspökei lelkipásztori levélben tiltakoznak a zsidók elhurcolása ellen, amit a nemzetiszocialisták csinálnak, emezek, akik kezdetben eltekintettek a megkeresztelt zsidóktól, bosszút állnak, a katolikus hithű zsidókat is megsemmisítve. Edith Stein Jézus tanítványaként hal meg, ugyanakkor fajtestvéreiért ajánlva föl vértanúságát. Edith Stein szentté avatása új ösztönzés, amelyet Isten ad Egyházának és különösen nekünk, a Kármel tagjainak a harmadik évezred küszöbén. Ennek a nagyformátumú zsidó nőnek az élete, aki az igazságot kereste és Jézus tanítványa volt, időszerű üzenetet hordoz hit és tudomány összefüggéseire, ökumenikus párbeszédre, a megszentelt életre, a lelkiségre az Egyházon belül és azon kívül. A Lélek hangjára nyitottan, aki nővérünk életével és vértanúságával hozzánk érkezik, megpróbálunk behatolni az ő tapasztalatába és tanításaiba, hogy megújítsuk életünket és dinamikusabbá és elkötelezettebbé tegyük hivatásunkat és küldetésünket.

I. Edith Stein, nő, korunk szülötte

2. Edith Stein, nő, korunk szülötte életével és írásműveivel értékes tájékozódási pontokat kínál ahhoz, hogy segítsenek kiküszöbölni bizonyos ellenzős nézeteket, amelyekből hiányzik a nőnek és sajátos szerepének teljes elismerése a társadalomban és az Egyházban. Korunkban „sürgősen meg kell tenni néhány konkrét lépést, onnan kezdve, hogy a nőnek a különböző területek minden szintjén teret kell nyitni az együttműködésre a döntést hozó folyamatokban is, főként akkor, ha róluk van szó” (1).

Az igazság keresője

3. A keresett és megtalált igazság tekintetében Edith Stein az életének egy részét áldozza fel. Először elhagyja a zsidó hitet, és a filozófiában merül el, hogy megpróbálja megérteni az emberi lét értelmét. Az istentagadásból a katolikus hitre tér, és Jézus-követésében fokozatosan szert tesz a kereszt tudományának tapasztalatára. Ez kölcsönzi neki a képességet ahhoz, hogy belépjen a Kármelbe és tovább ahhoz, hogy meghaljon a hitért és népéért.
Újra megfontolva útját, amelyet az igazság keresésére fordított, arra a következtetésre jut, hogy „Isten az igazság. Aki az igazságot keresi, Istent keresi, akár tud róla, akár nem” (2); és arra is, hogy „aki az igazság keresésére indul, mindenekfölött az értelmi kutatás elszántságában él; ha valóban az igazságot mint olyat célozza meg, (és nem egyszerűen egyes sajátos vélemények összegyűjtését) ő talán közelebb van Istenhez – aki  maga ez az igazság – és következésképpen saját legbelső célpontjához, mint gondolnánk” (3).

4. Hosszadalmas igazság- és hitelességkeresése utolsó és végleges lökését Jézusról nevezett Terézzel való találkozásában kapja. Ez 1921 nyarán történik, amikor barátainak vendégeként fölfedezi az ő könyvtárukban az avilai Szent önéletrajzát: „Találomra kihúztam egy vastag könyvet, Avilai Szent Teréz önéletrajzát. Elkezdtem olvasni, s úgy megragadott, hogy le sem tudtam tenni, míg a végére nem értem. Amikor befejeztem, azt mondtam magamban: Ez az igazság!” (4)
Utólag elgondolkodva Jézusról nevezett Teréz életrajzán magyarázatot nyer a kapott telitalálat okaira és ilymódon kinyilvánítja égető igazságszomját: „Szent Ágoston Vallomásainak kivételével nincs a világirodalomban olyan mű, amely, mint ez, az igazmondás bélyegét viselné, amely annyira megkerülhetetlenül bevilágítana a legrejtettebb zugokig a saját lelkébe és amely olyan megrázó tanúbizonyságot tenne Isten irgalmáról” (5).
Jézusról nevezett Teréz határozottan befolyással van Edith megtérésére, és ezért Edith kezdettől fogva elhívást érez arra, hogy a Kármelben az Úr szolgálatára ajánlja föl magát az emberiség javára. Ránk maradt egy tanúbizonyság a boldoggá avatási perből, amely mindazt magában foglalja, amit a szent közölt erről: „Isten szolgálójának szájából tudom, hogy azért vonzódott a Kármelhez, mert ott több ideje jutott a személyes imádságra. Benedekrendi klauzurás monostor azért nem jött számára szóba, mert ott nem volt annyi idő, amennyire neki szüksége volt az imádság számára.” (6)

Megtérés mint megtalálás és elveszítés

5. A kereszttel és az erővel való találkozása, amelyet Edith az ő protestáns barátnőjének, Anna Reinachnak az életében tapasztalt meg, aki Adolf Reinach filozófus özvegye volt, arra vezetett, hogy a hitetlensége állította utolsó akadály is rombadőlt. Később kifejezetten így beszél: „Ez volt az első találkozásom a Kereszttel és azzal az isteni erővel, amelyet az hordozójának kölcsönöz. Most láttam először kézzelfogható közelségben, hogy a Krisztus megváltó szenvedéseiből született Egyház miként győzi le a halál fullánkját. Ez volt az a pillanat, amikor hitetlenségem összetört, zsidóságom elhalványult, és felragyogott előttem Krisztus a kereszt titkában!” (7) Majd, már Echtben, ezt írja perjelnőjének: „Csak akkor birtokolhatjuk a scientia crucist (a Kereszt tudományát), ha teljes mélységében megtapasztaltuk a keresztet. Erről az első pillanattól fogva meggyőződtem, azért mondtam szívből: Ave, Crux, spes unica! (Üdvözlégy, kereszt, egyetlen reményünk)” (8)

6. Edith Stein 1922-ben, harmincegy éves korában tér a katolicizmusra. Ennek a megtérésnek a mélységes értelme pontosan abban a tényben rejlik, hogy fölfedezi a keresztben a feltámadás útját, és hogy a veszteni, hogy nyerjünk látszólagos evangéliumi ellentmondását mélységes tapasztalatra tudja váltani. A katolizálás nála családi problémákat vet föl. Családjának tagjai nem értik elhatározásának indítékait. A Kereszt tudománya című könyvében kifejti ezt az összefüggést szenvedés és dicsőség között. Krisztus szenvedése és halála tűzben megemészti bűneinket. Ezért abban a mértékben, amilyen hittel elfogadjuk ezt az igazságot és megpróbáljuk Jézust követni, ő elvezet minket szenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségére. Edith egyesíti ezt a meggyőződését a szemlélődés tapasztalatával, amely a tisztuláson át elvezet a szeretetben való egyesülésre Istennel. „Ebből érthető, hogy a szemlélődés önmagában ellentétes jellegű: halál és egyben feltámadás. A »Sötét Éjszaka« után felragyog az »Élő Szeretetláng«!” (9) Ily módon eljut oda, hogy övé legyen „a kereszt tudománya”.
A megtérés folyamata minden bizonnyal nem volt könnyű Edith számára; hosszú évek keresése kapta meg a végső lendületet a Jézusról nevezett Teréz önéletrajzával való találkozásban. Mint ez utóbbi számára, az ő egzisztenciájában is Krisztus foglalja el a központi helyet. Benne az Igazság nagybetűs és kebelbarát, akivel állandó párbeszédet lehet folytatni. Megtérését a gyökeresség jellemzi. Kezdetben arra gondol, hogy mindent el kell hagynia, ami földi, hogy kizárólag az isteniekre összpontosítson. Csak fokozatosan érti meg, hogy „Isten minél mélyebben megragad valakit, utóbbinak annál inkább »ki kell lépnie önmagából«, azaz a világba kell lépnie, azért, hogy abba az isteni életet vigye” (10).

7. Edith Stein emberi és lelki útja egy nő útja, korunk szülöttéé. Személyes tapasztalatából mint nő és az emberi személy létéről és küldetéséről szóló bölcseleti-embertani elgondolásból úgy tűnik, hogy elsősorban a nő szerepe foglalkoztatta a társadalomban és az Egyházban. Értelmi befogadóképessége, egyetemi és szakmai felkészültsége, odaadottsága az oktatás terén olyanná teszik, aki tudatos női azonossággal éli meg egy küldetés kihívásait. Edith világos fejjel és kiegyensúlyozottan tud szembenézni olyan kihívásokkal, amelyek a társadalmi és egyházi viszonyokra jellegzetesek abban a pillanatban.
1923-tól 1931-ig Speyerben egyetemi tanár, szembe tud nézni a női képzés problémáival, és végigkíséri tanítványait az ő, férfiakéihoz hasonlóan létező jellegzetes női istenképiségi vonásaik elmélyítésében. Mindössze kiemeli a nő természetfölötti hivatását és a női foglalkozások etikáját. A reflexió alapja a női lélektan sajátosságainak részletes elemzése.
Ily módon tanúságot tud tenni egy keresztény nő életének gazdagságáról, amelyet olyan küldetés beteljesítésére áldoznak, mely e világ valóságába illeszkedik be. Ez magyarázza elkötelezettségét az oktatás apostolságának, annak ellenére, hogy megtérése után már nem törekedett, mint előtte, nőként egyetemi katedrára. Munkájában mint egyetemi magántanár szakmai illetékességgel egyesíteni tudta a közvetlen személyes kapcsolatot a hallgatónőkkel. Mindig úgy emlékeznek rá vissza, mint olyan nyitott és megértő személyre, aki nagylelkű odaadással elővételezte az időket a női mivolt minden szempontból való értékelése és kibontakoztatása terén. Ezért belép a Bajorországi Katolikus Tanárnők Egyesületébe és a Fiatal Tanárnőkébe is. Mindez kiszélesíti az ő befolyásának határait és kiterjeszti a tanítói hivatást saját korának és a mi korunknak női értékeire.

A nő hivatásbeli sajátosságai

8. Edith Stein bölcseleti-embertani reflexiójának kiindulópontja a Szentírás által megvilágított tapasztalat. Különösen első írásai az emberi lény teremtéséről szólva a férfit és a nőt úgy mutatják be, mint Isten képmását az ő egyenlőségükben és különbözőségükben: „kezdetben úgy rendeltetett, hogy mindketten őrizzék Isten hasonlatosságát, uralkodjanak a föld fölött és szaporítsák az emberi nemet” (11).
Ebből a bölcseleti-embertani és nem szociológiai elemzésből Edith két jellemző vonást emel ki, amelyek a női lelket jellemzik: a személyes odaadást a férfival történő együttműködésben és az anyaságot. Hivatása mint a férfi társáé arra vezeti, hogy mindenből kivegye részét, ami őt illeti, akár nagy legyen az, akár kicsi. A férfit kíséri, hozzá közel áll, szeretettel vesz részt az ő életében. Ezért a nőnek megvannak „az empátia természetes adottságai a másik ember és annak szükségletei iránt, beleértve az alkalmazkodás képességét és szándékát” (12). Mélységes igénye van arra, hogy megossza életét a másikkal, s ezért képes az önzetlen szeretetre, önmaga átadására és arra, hogy elfeledkezzék önmagáról. Másrészt az anyaságra való irányultsága minden olyan felé vezeti, ami élő és személyes s egyfajta konkrét és szemlélődő megismerést is kölcsönöz neki. Anyai és társi mivolta arra irányítja, amit úgy nevezünk, hogy személyes kapcsolat. Küldetése a szülés, és mint „az élők anyjának” nevezett Éva utódjának, feladata „az élet helyreállítására” való felkészítés is (13). Ez megengedi, hogy kiemeljük a szerzetesi élet lelki anyaságának értelmét és nagyságát, amely betölti a nő teljességre irányuló vágyát, mert összhangban van a nőiesség jellemzőivel: „Istennek adni magát, eszeveszetten elfeledkezni önmagáról, nem számolni a saját egyéni életével azért, hogy tág teret adjon Isten életének, íme ez a szerzetesi élet mélységes indítéka, alfája és ómegája” (14).

Üzenet a mai nőnek

9. Edith Stein tapasztalati és bölcseleti reflexiója a nő lényére és feladataira nagy időszerűséget hordoz a mai világban és Egyházban, amelyek mind fogékonyabbak a nő előmenetelének fontos voltára és annak szükségességére, hogy teret nyerjenek a társadalmi, gazdasági, politikai és vallásos életben. Hiteles feminizmus található Edith életének és írásainak tanításában, értékes útmutatások arra, hogy hogyan éljük és mozdítsuk elő a nő méltóságát és küldetését, önazonosságából és küldetéséből kiindulva, amelyek mélyen gyökereznek lényében. Épp így mondhatjuk a megszentelt élet értelmének vonatkozásában, mint Istennek és másoknak való teljes önátadást értelmezve azt, hogy a nő törekvéseinek teljes megvalósulását jelenti: odaadás, anyaság, szolgálat.
Eszményi mintája ezeknek a női értékeknek Edith Stein szerint Szűz Mária. Benne „a női nem pedig megtiszteltetett annál a ténynél fogva, hogy az Üdvözítő asszonytól született; nő volt az az ajtó, amelyen keresztül Isten belépett az emberi nembe” (15).
Megnyílik a küldetésre azzal, hogy önmagát átadja, csöndes bizalommal fogadva el, egész lényét odaadva az Úr szolgálatára Isten Országáért (16). Máriának ez az odaadása a nő mintaképévé teszi őt az emberi élet minden vonatkozásában: családi, társadalmi és egyházi téren, hiszen ő érdekeltnek tűnik társadalmi és politikai kérdésekben, a Magnificat központi versszakával, a hatalmasoknak a trónról történő letaszításával. Ezért sem a férfi, sem a nő nem maradhat távol a valós körülményektől, illetve nem válaszolhat közömbösséggel a fölmerülő kihívásokra (17).

II. A zsidó hit felcserélése a hitetlenséggel, majd a kereszténységgel

10. A veszíteni, hogy nyerjünk Edith Stein életét jellemző folyamatában megtaláljuk az ő zsidó hitének elveszítését tizennégy éves korában, hogy utána a hitetlenség útjára lépjen, s végül tizenhét évvel később, rátaláljon a keresztény hitre.

Zsidó gyökerei és megtérésének útja

Szigorú obszervanciájú zsidó család tizenegy gyermeke közül utolsóként született. Mindössze két éves volt, amikor félárvaságra jutott, s akkor jellemes és erélyes özvegy édesanyja vette kezébe a gyermekek nevelését és a férje által megindított üzlet vezetését. Tanulmányainak kezdetétől fogva nyilvánvalóvá váltak Edith nagy szellemi képességei; 1911-ben beiratkozott a Breslaui Egyetem mellett működő germanisztikai, történelmi és lélektani fakultásra. 1913-ban átment a Göttingeni Egyetemre, hogy ott a neves filozófus, Edmund Husserl előadásait hallgassa, aki a fenomenológia fő képviselője volt. Később, 1916-ban tanársegédjeként követte őt és átköltözött Freiburgba. Ott egy év múlva summa cum laude minősítéssel elnyerte a bölcsészdoktori címet.
Edith már Göttingenbe költözése előtt hitetlennek vallotta magát. Főleg gyakorlati jellegű vallási képzettsége, amelyből azonban hiányzott a transzcendencia és a posztkantiánus idealizmuson alapuló iskolai neveltetése együtt arra vezetett, hogy elveszítette zsidó hitét. Valóban, a bölcseleti idealizmus kihangsúlyozza a dolgok és a tények egy bizonyos képtelenségét arra, hogy a hit tárgyává legyenek. Edith semmit sem fogadott el, ami nem volt bizonyítható, még akkor sem, ha történetesen atyáinak hitéről volt szó. Így minden erejét a bölcseleti megfontolásra összpontosította egészen addig, amíg ezen és különösen mások tanúságtételén keresztül nem találkozott Krisztussal. Hitetlenségének összeomlása az első pillanatban még nem járt azzal, hogy megtért volna a kereszténységre, még csak azzal sem, hogy gyermekkora zsidó hitét visszanyerte volna. Ehelyett lassú érési folyamat az, amiről szó van, s ez kezeskedik Krisztussal való személyes találkozásának mélységéről.
Az emberi élet és az emberi lét értelmére irányuló kutatásában Max Schelerrel és Edmund Husserllel történő találkozása meghatározó volt. Hozzásegítették őt, hogy nyitottá váljék a „jelenségek” iránt, amelyek előtt, mint ő maga mondja, soha nem csukhatja be az ember a szemét. „Nem véletlen, hogy minket állandóan arra figyelmeztettek, hogy mindent előítélettől mentes szemmel nézzünk s levessünk mindenféle »szemellenzőt«” (18). A fenomenológiai módszer kézenfogva vezeti el őt az értékek és a hit világába, az emberi lény véges voltán át. Ez az, ami megnyitja őt a végtelen Létező előtt.

Népével azonosulva

11. Kereszténységére történő megtérése elvezeti Edith Steint saját zsidó gyökereinek és Izrael népéhez való tartozásának újból való fölfedezéséhez. Keresztény hitben folytatódó életében családi kötelékeinek erősödésén kívül az a meggyőződése is lábra kezd kapni, hogy hivatása arra is szól, hogy felajánlja szenvedéseit és az életét magát is az ő népéért.
Ez nem könnyű út; el kell fogadnia azt a fájdalmat, amelyet megtérésének híre okoz édesanyjának, aki oly erősen azonosult a zsidó hittel. Sőt, még attól is fél, hogy családja kitagadja. Édesanyja szüntelenül kifejezésre juttatja csalódását emiatt a fölfogásbeli változtatás miatt. Hasonlóképpen testvérei, akik azért figyelembe veszik az igazság lassú és tudatos kereséséből fakadó érett elhatározást. Edith, hogy közel legyen édesanyjához, pár hónapig Breslauban marad. Ez idő alatt elkíséri őt a zsinagógába, sőt, a Kiengesztelődés napján vele is böjtöl. Másrészt nagy hatással van édesanyjára az ő imamódja.
Népe iránt való szeretete és az Úr által rábízott küldetésnek a tudata annál jobban nő, minél inkább erősödik a zsidók üldözése. Tudatára ébred annak, hogy a választott néphez való tartozása Krisztussal egyesíti őt, mégpedig nemcsak lélekben, hanem a vérségi kötelék által is. Megtapasztalja, hogy üldözött népének sorsa éppúgy az övé is. Minden lehetőt megtesz azért, hogy segítsen népén. Elhatározza, hogy ír a pápának, arra kérve őt, hogy adjon ki dokumentumot az antiszemitizmus problémájával kapcsolatosan. Már 1933-ban fölfogja, hogy Krisztus keresztjét a zsidó nép vállára helyezik, jóllehet utóbbi nem fogja föl. Ebben a szorult helyzetben nyilvánítja ki az Úrnak kívánságát, hogy fogadja el őt mindazok nevében, akik e nemben nem értik meg őt. Meg van győződve ama küldetéséről, hogy szívébe fogadja népe szenvedéseit azért, hogy fölajánlja azokat engesztelésül Istennek: „Bízom benne, hogy az Úr elfogadta életemet mindenkiért (minden zsidóért). Újra és újra Eszter királyné jut eszembe. Azért kellett különállnia népétől, hogy a király előtt kiállhasson népéért. Én nagyon szegény és tehetetlen kis Eszter vagyok, de a király, aki engem kiválasztott, végtelenül nagy és irgalmas.” (19)

Híd a zsidó-keresztény párbeszédhez

12. Nővérünk, Edith Stein életével és halálával azt a küldetést tölti be, hogy hidat verjen a zsidó-keresztény párbeszédhez. A II. Vatikáni Zsinat elismeri keresztények és zsidók nagy közös lelki örökségét, s ezért ajánlja mindkettőnek „a kölcsönös megismerést és nagyrabecsülést kettejük között. Ennek fő eszközei a szentírási és teológiai tanulmányok, valamint a testvéri párbeszéd.” (20) Krisztus keresztje „mint Isten egyetemes szeretetének jele és minden kegyelem forrása” (21) az a lelki megtapasztalás, amely fémjelzi Edith Stein keresztény és szerzetesi életét. E kereszt az ő életének értelme, és ez az, amiért belefoglalja azt szerzetesi nevébe: a Keresztről nevezett Terézia Benedikta. II. János Pál az ő boldoggá avatásának napján mondott homíliájában úgy mutatja be őt, mint aki „századunk drámai szintézise. Olyan szintézise, amely tele van mély sebekkel, amelyek még mindig fájnak, amelyeknek a gyógyulásáért azonban felelősségteljes férfiak és nők mind a mai napig újra és újra síkraszállnak (…); ő a szellem és a tudomány képviselője, aki a Kereszt tudományában minden bölcsességnek a csúcsát ismerte föl: a zsidó nép nagy leánya és hívő keresztény az ártatlanul meggyötört sokmillió testvér között.” (22)
Éppen az életének és a kereszt vállalásának ez a módja teszi Edith Steint az ő zsidó testvéreinek megszólítójává, megmutatva nekik, hogy a szenvedés a szeretetben és a reménységben nyer értelmet a Krisztus feltámadásába vetett hit fényénél, aki meghalt mindenkiért.

III. Edith Stein, nő, Jézus tanítványa

13. Edith Stein megtérése mélységes kapcsolatban áll a kereszt megtapasztalásával. Krisztussal való találkozása éppen ezen keresztül bontakozik ki, bár Krisztus teljes misztériumára irányul, olyannyira, hogy azt mondhatja magáról, hogy „Krisztus az én életem középpontja” (23). Krisztológiai elgondolásait különféle írásokban fejti ki. Nem elhanyagolható szempont, hogy ezek mögött a teológiai megfontolások mögött olyan lelki tapasztalat van, amely meg is adja az értelmüket.
Jézus alakjának fölfedezése olyan személyes megtapasztalást tételez föl, amely teljesen átalakítja a dolgok, személyek és események látásmódját. Ő az igazság, és ez az a távlat, amelyből Edith Jézushoz közelít. Ilyen kapcsolatból kiindulva fedezi föl, hogy Jézus az Út és az Élet. Rábízza magát az ő karjára, hogy kövesse Őt, a mindennapi élet keresztjét hordozva az Atya akaratának való átadottságában.

Művét folytatva követni Jézust

14. A keresztény élet lényege Jézus követése, ami magában foglalja azt, hogy ismételjük meg életünkben azt, amit Jézus Istennel, embertestvéreivel és a világgal való viszonyában átélt. Magában foglalja ezért az Atyára való bizalomteli ráhagyatkozás magatartását, a testvéri közösséget a többiekkel és a képességet arra, hogy találkozzunk Istennel és testvéreinkkel a teremtés átformálásában és a megosztásban. Ez arra kötelez minket, hogy úgy tegyünk, mint Jézus, és hogy készek legyünk átélni azt, amit ő: megnemértést, üldözést, halált és feltámadást. Edith Stein átéli Jézus követésének mindezeket a szempontjait, írásaiba is belefoglalva azt, amit tapasztalattal is el tudott mélyíteni.
Edith különösképpen az Atyára való ráhagyatkozás és a belé vetett bizalom légkörében él. Jézust követve az Atyához való viszonyban még a megaláztatásban, a szenvedésben és a kereszt elhagyatottságában is átéli az ő jelenlétét és az ő szeretetét, amely fenntartja őt a megpróbáltatás éjének sötétjében: „Oly jó, hogy vigyáznak ránk, s ez az, ami felől én nyugodt és biztos vagyok: ez nem a férfi biztonsága, aki saját erejének szilárd talaján áll, hanem a gyermek édes, boldog biztonsága, akit erős kar támaszt alá, olyan biztonság, amely tárgyilag tekintve nem kevésbé indokolt. »Okos« dolog lenne-e, ha a gyermek folytonos rettegésben élne afelől, hogy az anyja leejtheti?” (24) Ugyancsak az Atyaisten szeretetének ez a bizonyossága az, ami arra készteti őt, hogy Jézust utánozva az ő akaratát hűséggel és ráhagyatkozással teljesítse: „Isten gyermekének lenni azt jelenti, mint Isten kezét fogva járni, Isten akaratát tenni, és nem a sajátunkét, az ő kezébe helyezni minden gondunkat és reményünket, nem önmagunk és saját jövőnk miatt törni magunkat. Ez Isten gyermeke szabadságának és örömének az alapja.” (25)
Jézust követve szükségszerűen megtapasztalja a testvériség követelményeit. „Ha Isten bennünk van, és ha Ő szeret, akkor szeretnünk kell testvéreinket. Ezért a mi felebaráti szeretetünk istenszeretetünk mértéke.” (26)
Kezdetben megtérése után úgy gondolja, hogy mindent el kell hagynia, hogy kizárólag Istennek adja magát, felhagyva minden más tevékenységgel. Lelkivezetők segítségével hamar átvált és megérti, hogy Jézus követése arra kötelezi, hogy Vele működjék együtt Országa eljövetelében. 1928-ban kelt leveléből értesülünk a váltásnak erről a folyamatáról, amely evangéliumi követelményként fogadtatja el vele az apostoli kötelezettséget: „A megtérésemet közvetlenül megelőző és követő időben azon a véleményen voltam, hogy lelki életet élni azt jelenti, hogy mellőzünk minden földi dolgot, és csak az isteni dolgokra gondolva élünk. Lassanként megértettem, hogy ezen a világon más az elvárás velünk szemben, és hogy a mégoly szemlélődő életben sem szabad megszakítani a világgal fennálló köteléket. Sőt, azt hiszem, hogy minél jobban Isten vonzásában él valaki, ebben az értelemben annál inkább »ki kell lépnie magából«, hogy isteni életet vigyen abba.” (27)

16. Krisztus keresztje, amelyet szolidaritásban élünk meg mindazokkal, akik szenvednek, olyan út is, amelyen az élet és feltámadás biztonságával veszünk részt az emberiség örömeiben és reményeiben, bánataiban és szorongásaiban. Krisztussal szenvedni nem más, mint közösséget vállalni minden szenvedővel az élet meredek és kanyargós útján azért, hogy megenyhítsük az ő szenvedéseiket, és megadjuk nekik a jó és a szeretet végérvényes győzelmének biztos reményét:
„Mindaz, akinek rossz volt a sorsa az évszázadok folyamán s azt a szenvedő Üdvözítőre való tekintettel elviselte vagy önkéntes vezeklést vállalt, enyhítette ezzel az emberiség bűneinek egy részét, kiegészítve így az Úr szenvedését” (33).
Edith Stein a Jézus-követésben való elkötelezettség mintaképe, azé, aki vállára veszi az élet keresztjeit: emberi korlátoltságunkét, a szenvedés ellen való küzdelmét, a szenvedőkkel vállalt szolidaritásét, az igazság és béke világáért végzett munkáét. Edith saját életében valósítja meg a páli tapasztalatot: veszni hagyni mindent, hogy elnyerjük Krisztust és Őérte mindent hitványságnak tekinteni, valamint hirdetni Krisztus keresztjét mint az üdvösség egyetlen útját: „Mert a kereszt igéje azoknak, akik elvesznek, oktalanság ugyan, de azoknak, akik üdvözülnek, vagyis nekünk, Isten ereje” (1Kor 1,18), és „ami a számomra nyereség volt, azt veszteségnek tartottam Krisztusért. Sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent fölülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én őbenne legyek.” (Fil 3,7-9)

IV. Edith Stein, Jézusról nevezett Teréz és Keresztes Szent János leánya

17. Krisztushoz történő megtérésének pillanatától fogva Edith Stein gondolt arra a lehetőségre, hogy a Kármelben Neki szenteli magát. A tereziánus monostorba való belépésének elhalasztása gyóntatói iránt tanúsított engedelmességből történt. Ők fölhívták figyelmét tanári működésének apostoli fontosságára. Még több mint tizenegy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy imádságban nyert megkülönböztető képességével világosan lássa, hogy megérkezett a várva-várt pillanat, amikor a Kármel szemlélődő életében Istennek szentelheti magát. Átjárta lényét az a mélységes meggyőződés, hogy az egész élet, annak legapróbb részletéig, szerepel Isten tervében, és hogy teljességgel csak Isten ismeri annak értelmét (34), amíg most emberi közvetítéseken keresztül megnyilvánul számára ennek egy része: „A politikai fordulat az én számomra égi jel: lehetővé tette részemre, hogy azt az utat válasszam, amelyre régóta úgy tekintettem, mint sajátomra. (…) Beléptem a kármelita nővérek monostorába, és ezzel Szent Terézia leánya lettem, azé a Szent Teréziáé, aki egykor eljuttatott engem a megtéréshez.” (35) 1933. október 14-én belépett a kölni Kármelbe, ahol huszonegy szerzetesnő élt.

Mélységes életfordulat: veszteni, hogy nyerjünk

18. A negyvenkét éves Edith életvitelében egyszerre csak fordulat áll be. Hátat fordít az akadémiai és intellektuális tevékenység, a nagy barátságok, a családi élet világának, és belép egy szemlélődő monostor kicsiny világába, annak minden velejáró korlátjával. Rítusok, szokások és szertartások, múltbéli örökség világa előtt kell megnyílnia. Ezek bonyolulttá teszik a szerzetesnők életét. Noha a kölni Kármelben jó a kulturális színvonal, az övé messze fölötte áll annak, mert hogy ő hosszú éveken át tanult és tanított. Edith számára nagy erőfeszítést igényel az, hogy alkalmazkodjék ehhez a gyökeres életfordulathoz: személyes kezdeményezésen alapuló életből áttér egy közösségi szervezetbe, amelyet a Regula megtartása jellemez; oktató tevékenységből kézi munkába; a lényegre törő összpontosítás szokásából a részletekkel való foglalkozás szükségességébe.
Leveleiben és más írásaiban megnyilvánul az, hogy mit jelentett számára ez az új élet- és cselekvésrend. Alkalmazkodásra törekvő erőfeszítéssel és elfogadva a megválást sok értéktől, elnyeri egy imádságra összpontosító élet gazdagságát Isten megtapasztalásán belül, egy imádkozó közösség csöndjében és magányában Isten Országának szolgálatára: „Napirendünk az Úrral négyszemközt folytatott óráit ajándékozza nekünk; éppen ezek azok, amelyek segítenek minket abban, hogy fölépítsük életünk. (…) Mindaz, amit Isten művel a lélekben a benső imádság órái alatt, elkerüli az emberi tekintetet. Ez a tiszta kegyelem. Ezeken az órákon túl az élet minden más órája hálaadás ezért.” (36)

19. Németország sarutlan kármelitáinak tartományfőnöke, fr. Theodor Rauch jelen van 1934. április 15-én, amikor Edith beöltözik. Közvetlenül ez után a szertartás után megejti a monostor lelkipásztori látogatását, és úgy határoz, hogy a Keresztről nevezett Terézia Benedikta nővér (ezt a nevet vette föl Edith mint kármelita szerzetesnő) foglalkozhat tudományos munkával, amennyiben rendi kötelességei megengedik. Így vezeti őt az Úr filozófiai munkáinak újrafölvételére is, meg arra is, hogy sok más tanulmányt és elmélkedést írjon, lett légyen akár Kölnben, akár később Echtben. Átnéz és befejez egy könyvet, amelyet ezekben a napokban tett közzé: Potenz und Akt. Studien zu einer Philosophie des Seins (Potencia és aktus. Tanulmányok a lét filozófiájához) /37/. Endliches und ewiges Sein (Véges és öröklét) című könyvét befejezi csupán, majd Echtben írja befejezetlenül maradt művét: Kreuzeswissenschaft (A kereszt tudománya).
Ez a fajta munka, amely némileg kivételesnek számít, a közösségben állandó problémák forrása, és az ő számára ez egyben kétszeres erőfeszítést jelent azért, hogy hű maradhasson szemlélődő életének lényegéhez, a közösségi szervezetnek még a legkisebb részleteiben is. Ő, aki a modern nőnek tekinthetné magát, aki tágabb látóhatárra nyitott annál, mint a megszentelt nőknek egy kis csoportjáé itt, egy klauzúra szűk világának belsejében, mégis szünet nélkül hű maradt vállalt kötelességeihez, még akkor is, ha az számára nagy áldozatot jelentett. Ezt írja ezzel kapcsolatban: „Számot vetve az életfeltételekkel annak, hogy Isten szeretetét meghálálja az ember, bármely kármelita nővér számára elérhető egyetlen módja az, hogy végsőkig hűséggel teljesítse saját mindennapi kötelességét, hozzon meg a végsőkig odafigyelő lélekkel minden kis áldozatot, amint azt a napi- és életrend megkívánja, nap mint nap, évről-évre vállalva azt, gyakorolja a szeretet mosolyával a lemondás lelkét, amelyre állandóan szükség van különféle személyekkel együtt folytatott életben; és végezetül ragadja meg az alkalmat minden pillanatban arra, hogy felebarátját szeretettel szolgálja. Aztán még hozzáadódik mindezekhez az, amit az Úr kíván meg mint személyes áldozatot minden egyes lélektől.” (38) Néhány hónappal ideiglenes fogadalomtétele előtt ezt írja egy barátnőjének: „Örömmel várom áprilisi fogadalomtételemet. Az a szerencse, hogy a fogadalomtételre nem kell mindennel »készen« lenni, mivel az a benyomásom, hogy az igazi újoncidő csak nemrég kezdődött el, ti. akkor, amikor a külső körülmények – szertartások, szokások és hasonlók – már nem kívánnak meg annyi energiát.” (39)
Keresztről nevezett Terézia Benediktának újabb erőfeszítést is kell tennie a közösséghez történő alkalmazkodás terén, amikor 1938. december 31-én az echti holland konventbe költözik át. Utóbbi alapítása a kölni Kármelhez fűződik. Itt tizennégy kórista nővér és négy fehérfátylas konverza él. Itt is össze tudja kapcsolni az intellektuális munkát – amelyet főleg a nővértársak képzése érdekében végez – a klauzúrás monostor közös munkáinak teljesítésével.
Végig Echtben marad, életét a békéért ajánlva föl: „Kedves Anya, engedje meg (…), hogy fölajánljam magam Jézus Szívének mint engesztelő áldozatot az igazi békéért. (…) Tudom, hogy semmi vagyok, de ezt Jézus akarja, és ő biztosan sokakat, másokat is elhív ezekben a napokban.” (40) 1942. augusztus 2-án hagyja el Echtet, hogy hét nap múlva, augusztus 9-én gázkamrában lelje halálát Auschwitz-Birkenauban.