A magyar Kármel, a Kármel lelkiségéből élő személyek és minden Isten-kereső ember számára nagy ajándék lehet Marcell atya, akit Ferenc pápa 2013-ban a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén nyilvánított Tiszteletreméltónak. A Tiszteletreméltó címet a szentatya azon személyeknek szokta megadni, akiknek boldoggá avatási eljárása már végső stádiumához érkezett, vagyis akik erényeinek hősies voltját a Szentek Ügyei Kongregációjának teológusai valamint az illetékes bíborosok és püspökök már elismerték, s akiknek boldoggá avatásához még egy csoda hivatalos elismerése szükséges. 

Marcell atya életében és lelkiségében csodálatos szintézisben válnak láthatóvá a Kármel „termékeny földjének” gyümölcsei: az Istennel bensőséges kapcsolatban élő Illés prófétának az Úrért és a lelkek üdvösségéért való buzgólkodásban önmagát emésztő lelkülete, a Kármel nagy lelki mestereinek misztikus tapasztalata és abból fakadó tanítása, valamint a Máriával megélt lelki egység különleges tanúságtétele, amely során Marcell atya – a Kármel máriás hagyományán is túllépve – nem csak a Kármelhegyi Boldogasszony gyermekének és testvérének vallotta magát, hanem az ő jegyesének is.

Marcell atya – világi nevén: Marton Boldizsár – 1887. szeptember 9-én, a Kisboldogasszony ünnepét követő napon látja meg a napvilágot egy Zala megyei faluban, melyet akkoriban Kiskomáromnak, ma Zalakomárnak hívnak. A hívő szülői háttér ellenére már gyermekkorában megtapasztalja tágabb családjában a hittel és az Egyházzal való szembenállást. Keszthelyi kisgimnazista korában a Balaton szépségének szemlélése vonzza észrevétlenül a lelkét a Teremtővel való kapcsolat megélésére. De csak Nagyszombatban élve, felső gimnazista korában részesül olyan misztikus mélységű kinyilatkozásokban, amely során – legalábbis egy időre – Jézus és Mária szeretete válik élete legmeghatározóbb élményévé és irányultságává.

A budapesti egyetemi évei alatt felkínálkozó lehetőségek azonban új vágyakat ébresztenek a szívében. Ahogyan erre visszaemlékezve írja később önéletrajzában: Tudni, tudni minél többet! Nagy, feltűnő műveltségre szert tenni. Aztán utazni, látni, tapasztalni! A természetfelettivel megélt kapcsolat egyre kevésbé lesz fontos számára. Ha valaki, én tudom: mit tesz Isten nélkül élni!… – emlékezik utólag vissza életének erre a mintegy 16 évet kitevő időszakára, amely során hitét nem gyakorolja. Egyetemi évei után magyar-görög-latin szakos gimnáziumi tanár lesz. Európa nagy részét beutazza, nagy népszerűségnek örvend, aki jó partinak ígérkezik a lányos családok számára. Egyszer még jegyben is jár egy lánnyal. Hadnagyként részt vesz az I. világháborúban az albániai fronton. Érdekfeszítően izgalmas háborús kalandjait, melyet egy muzulmán lánnyal megélt szerelme még feledhetetlenebbé tesz, szerencsés visszatérése után egy önéletrajzi regényben meséli el.

A háború után a tanításban eltöltött termékeny évek következnek. Azonban egy szemmel kevéssé látható mély változás is elindul az ifjú tanár szívében: megtérésének több éves folyamata, melynek részleteit ő maga meséli el később a Szépszeretet című lelki önéletrajzában, s mely azzal zárul, hogy szívét eltölti a bizonyosság: Isten a Kármelbe hívja őt. A világlátott, több nyelven beszélő, rendkívül közismert, a tanítást hivatásként megélő ifjú tanárember, akiért tanítványai repesnek, igent mond Isten hívására, s egész addigi életét, barátait valamint olyannyira szeretett tanári hivatását otthagyja, és 38 évesen belép a Kármelbe. Egyik atyai jóbarátjának írott levelében így vall arról a szilárd meggyőződéséről, mely az isteni hívással együtt lelkét eltölti: Miért megyek?! Mert az Úr hív, s hívása parancs, s ez a parancs – örökkévaló életet jelent. S hozzáteszi: Halott voltam, s most élek, Benne, Általa, Érte, hogy örökké éljek.

Nem könnyű számára a nagy váltás: a kolostori élet szegénysége, a közösségi élet zártsága és kötöttségei, s mindenekelőtt a saját akaratáról való lemondás mindennapi megélése. A mások által korábban megcsodált tanárember vállalja, hogy a tőle jóval fiatalabb novíciusok társaként éljen, hogy a különösebb pedagógiai képzettséggel nem rendelkező öreg atyák „neveljék”, s hogy az iskolapadba ülve ismét diákká váljon, miközben a latin nyelvű teológiai leckéket hallgatja vagy a bebiflázandó anyagot magolja. Tanulmányai befejezésével és pappá szentelésével azonnal az újoncok mesterévé nevezik ki. Igazi atyai szeretettel és a tapasztalatból fakadó lelki bölcsesség magabiztosságával tanítja a rábízottakat a Kármel hegyére való feljutás ösvényeire a Rend nagy misztikusainak tanítása alapján, melyek fényében ő maga is egyre mélyebben felismeri Isten jelenlétét és szeretetének csodáit saját életében. Rendtársai közül jó néhányan nem értik a tőlük sokkal műveltebb és a Mária-tiszteletben egészen eredeti utakat járó atyát, s botránkoznak rajta, sőt még az is megtörténik, hogy hamis vádakkal illetik. Őt azonban a rendtársak által támasztott nehézségek nem tudják elbátortalanítani a megtérése folyamán elkezdett Isten-kereséstől, melyhez a Kármel elrejtett élete, szentjeinek misztikus tanítása és máriás hagyománya ideális környezetet jelent a számára.

A Kármel összeszedettségében eltöltött éveket azonban az egyre több apostoli tevékenységben eltöltött időszak váltja fel, amikor a győri kolostorból Marcell atya 1943-ban a budapesti rendházba kerül, ahonnan nagy gyakorisággal jár el lelkigyakorlatok tartására, prédikációkra, missziókra, és szinte minden idejét lefoglalja a hozzá forduló lelkek gyóntatása és lelki vezetése. Lelki gyermekei közé tartozik maga Mindszenty bíboros is, akinek sorsát még a kommunista diktatúra alatt is kíséri, amikor az 1956-ban az amerikai követségre menekült főpapot alkalomadtán meg tudja látogatni. 

Marcell atya életében azonban a leglátványosabb külső változás akkor történik, amikor 1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásával gyakorlatilag az utcán találja magát: méghozzá úgy, hogy immár 63 éves, több betegségtől testileg is sokat szenved, és hivatalosan még a papi tevékenységtől is meg van fosztva. A Kármel rejtekében töltött 25 év után Isten a sors furcsa fintorával ismét a világba hívja vissza élete utolsó 16 évére: egészen haláláig él majd kolostoron kívül, Budapest utcáit járva. Hogy megváltozott külső körülmények se tudjanak változtatni a lényegen, vagyis Istennel megélt kapcsolatán, újabb kötelezettséggel köti magát Istenhez: szeretetfogadalmat tesz. Ahogyan fogadalmának szövegében írja: Fogadom: a Szeretetnek élek, a Szeretettel halok, hogy valóság legyen: Jézusom, Neked élek, Jézusom, Neked halok! Tudom, hogy Szeretet az Isten, s hogy aki szeretetben él, az Istenben él, és Isten őbenne.

Először egy korábbi volt tanítványa fogadja be budai lakásába éjjelre, majd egy ideig – amíg a rendőrség egy feljelentés folytán keresi – a parkokban, a budai hegyekben, télidőben pedig a pályaudvarokon húzza meg magát, hogy lehetőleg senkire ne hozzon bajt jelenlétével. Élete utolsó éveire pedig a plébániaként működő Huba utcai volt kármelita templom mögötti udvarban egy korábban szerszámosraktárként szolgáló kis helyiségben húzza meg magát nyomorúságos körülmények között. A plébániát vezető atya megengedi neki, hogy a templom egyik mellékoltáránál misézhessen kora reggel, s utána a vigaszt és világosságot kereső lelkek szolgálatára áll, ahogy betegségei lehetővé teszik, a gyóntatószékben csakúgy, mint Budapest utcáin vagy parkjaiban: az embereket meghallgatva, bűneiket feloldozva, és az evangéliumi hit és remény örömét táplálva-felébresztve bennük. A Kármel klauzúrája kitágul számára a Budapest utcáin nyüzsgő emberek sokaságára: minden alkalommá válik neki arra, hogy Jézussal egyre mélyebben találkozzon az útjába kerülő embereken keresztül csakúgy, mint saját magában. Ahogyan egyik naplójegyzetében megvallja: …Egybeforrtam Jézussal és ma folytatása lettem. Tehát az utcán, villamoson és mindenütt Ő látta és szerette belőlem az embereket. – Már nem tudtam megítélni őket, a mezítelen nőket, a közömbös meg lótó-futó embereket, senkit és semmit. Csak szerettem mindent és mindenkit. Jézus élt bennem, s Ő látott, szeretett, megbocsátott, megértett, elnézett; értem: Érte, Általa, Benne van minden. (…) Mindenkinek és mindennek mögötte ott van Ő az én számomra. Mindenkor és mindenben megtalálom! És – bennem.

Testi betegségei – 1962-ben megélt műtétje – olykor-olykor hosszabb időre is ágyhoz köthetik ugyan, de gátolhatják abban, hogy az általa felismert legfőbb tevékenységét – a szeretet apostolságát – folytassa: Meg vagyok kötözve. A Szeretet bilincseiben járok. Azaz szárnyalok. Mert nagyon, de nagyon szabad vagyok. Isten boldog rabja! Már rég szárnyat bontottam, de a kórház óta a boldogságos Végtelenben siklik életem hajója. Testi-lelki gyengeségei sem tudják már elbátortalanítani Isten-keresésében, sőt ugródeszkát jelentenek számára Isten irgalmának egyre teljesebb megismerésére és elfogadására: Mi jogom van nekem az Irgalomhoz? – Az én jogcímem az én nyomorúságom. Ez kapaszkodik bele az isteni kegyelem édes szeretetéből Jézusba, az Irgalom Szívébe. S minthogy az Ő irgalmassága végtelen, ennek végtelenségét csak az én nyomorúságom végtelensége tudja meghódítani. Ez a nyomorúság határtalan – határtalan tehát az Irgalom, mely megadja magát neki. Isten irgalmas szeretetének megtapasztalása egyre inkább megnyitja őt a mások szenvedésével és nyomorúságával való együttérzésre, s kitágítja szívét az egész világra: Nagyon szeretem őket, a tisztákat, a szüzeket, a bűnösöket, az ingadozókat, a hűtlenkedőket, ó, de mennyire az elhagyatottakat, a betegeket, a szenvedőket, a fertőzötteket, a rákosokat, a bűnben, érzékiségben fetrengőket, nem a bűnüket, nem, nem! A bűnösöket! Szeretem, nagyon szeretem a kétségbeesés szélén állókat, az idegbetegeket, a meggyötörteket, a meghajszoltakat, az idegroncsokat, akik idegösszeomlásba jutottak, a bolondokat, eszüket vesztetteket, mind, mind, akiknek kilátástalan a lelkiéletük, akik makacsul kitartanak aggályaikban, nem engednek vesszőparipáikból; a rögeszméseket. Kivetem a hálót Jézusom szavadra. Halászok. Mérhetetlen vágyat érzek: földrészeket menteni, tömegeket: megszámlálhatatlant…

Marcell atya misztikus életében nem találunk átadandó üzeneteket vagy új kinyilatkoztatásokat. Élete és lelkisége az Újszövetség legrövidebb és legalapvetőbb állításáról szóló ragyogó tanúságtétel, amely szerint „az Isten szeretet” (vö. 1Jn 4, 16). Ezzel együtt azonban arról is tanúskodnak az élete és az írásai, hogy mi lehet az ember egyetlen helyes válasza erre a kinyilatkoztatásra, ha arra vágyik, hogy az életére kiható valósággá is váljon számára: ha egész lényével megnyílik előtte, vagyis ha a kinyilatkoztatott szeretetre egész valójával, önmagát adva válaszol. Úgy is mondhatnánk – Jézusnak az evangéliumban mondott szavait idézve (vö. Mt 18,3) és ezzel együtt a Marcell atya által is kedvelt metafórát használva –, hogy: gyermekké válva.

Marcell atya 1966. május 29-én, Pünkösd ünnepének reggelén bekövetkező halála arra utaló jel lehet, hogy Marcell atya Isten gyermekévé válásának folyamatára maga a fogadott fiúság Lelke tett pontot. Szent II. János Pál pápa ugyanerre a Lélekre emlékeztetett, amikor a harmadik évezredbe való belépésre készülő Egyház tagjait olyan módon hívta megújulásra, hogy őket „az Isten bensőjében maradás”, az Ő életében való részesedés vallása megélésére bíztatta, melynek a Szentlélek a kulcsa: A Szentlélek, akit az Atya és a Fiú nevében elküldött, részesíti az embert Isten benső életében. Ő teszi az embert Krisztushoz hasonlóan fiúvá és örökösévé azoknak a javaknak, melyek a Fiú örökségét alkotják (vö. Gal 4,7). Ebben áll az „Isten benső életében megmaradás” vallása, melyet Isten Fiának Megtestesülése indított el. (Tertio Millenio adveniente, 8) Marcell atya – Mária iskolájában és vele bensőséges egységre jutva – mélyen megértette és megélte e minden keresztény számára legalapvetőbb misztériumot. Már a Kármelbe lépése előtti lelki tapasztalatai tudatosították benne ennek fontosságát: Megértettem különösen azt, hogy a – Pünkösd, a Szentléleknek ez a ki-és eláradása rajtunk-bennünk a koronája, a befejezése, a tökéletessége a lelkiéletünknek. De főként élete utolsó éveiben, amikor külsőleg a Kármelből kitaszítottan élt, jutott el a fogadott fiúság Lelkével való együttélés teljességére, amely révén Isten gyermekévé válva maradéktalanul bekapcsolódott Isten belső életébe, ahogy ő maga is tanúskodik róla: 

Mi számít?

Sem a test, sem az évek száma: 
Csak a tiszta szív s lelkemnek örök ifjúsága!
Isten bennem van, és én Őbenne vagyok.
Nem félek; nem lehet semmi bajom.
Ó nagy dolog: az igazi bizalom!

Isten bennem s én Benne!
Mint szivacs a vízben.
Lelkem tele Vele!
Soha nem lesz vége!
Áldott öröm és örök Béke!