1920. december 8-án Rodez szemináriumában szubdiákonussá avatják: papi útjának döntő lépése ez. Az avatásra előkészítő lelkigyakorlat során, a december 13-áról 14-ére virradó éjszakán arra érez késztetést, hogy olvasson el egy rövid Keresztes Szent János életrajzot, ami a villámcsapás fényével hat rá: teljes bizonyosságot ébresztve benne, hogy Isten kármelitának akarja őt. Magában ezt mondja: Éppen ez az! Mindez olyan erős hatással van rá, hogy azt hiszi, megőrül. A kármelitákról valójában semmit nem tud, még azt sem, hogy vannak-e Franciaországban; s azt sem fogja fel, hogy ez a december 13-áról 14-ére virradó éjszaka a szent halálának évfordulója. Egyetlen gondolat foglalkoztatja: a sugallat parancsoló, elemi erővel hat rá.  Ennek a döbbenetes erejű kegyelemnek azonban nagy lesz az ára: erőteljes ellenállásokba ütközik püspöke és lelki vezetője részéről, aki erről hónapokon keresztül hallani sem akar, s különösen pedig édesanyja tiltakozik ellene, akiben már csak egyetlen vágy lobog, hogy pap fiát egy plébánián szolgálhassa. Henri legdrágább kincse édesanyjának érte eddig minden áldozatot vállalni akaró szeretete. Most azonban ettől a kincstől is meg kell fosztania magát. Ezzel kapcsolatban később ezt írja Berthe húgának: Azelőtt, a szenvedés iránti vágyamban, anyát mindig fenntartottam magamnak; úgy tűnt, mintha a Jóistennek minden más területen lenne joga megérintenie engem, kivéve ezt az egyet. Jézus azonban most itt akart megsebezni, mert ez volt a legérzékenyebb pont a számomra. Ezzel összevetve, az összes többi semmiségnek tűnt számomra.

Ebben a fájdalmas légkörben szentelik pappá 1922. február 4-én. Elmélkedésében, amelyet leírt és szentelésének estéjén társai előtt felolvasott, kifejezi örömét, hogy „mindörökre” pap lehet, és megújítja Istennek való tökéletes és feltétel nélküli odaadottságát: Felajánlom magam Neked mindarra, amit csak kívánsz; úgy a békére, örömre, mint a sötétségre és a szenvedésre. A fiatal pap fenntartás nélkül átadja magát hivatásának: elhagyja övéit, anélkül, hogy bármit is mondana, hogy az édesanyjától való elszakadás drámáját ne tegye még nehezebbé, és 1922. február 24-én belép a kármeliták Fontainebleau mellett lévő noviciátusába. Érkezése után néhány nappal, amikor egy este cellájába lép, hirtelen felüti a Bibliát, és erre a szakaszra akad: „Menj ki földedről, atyád házából, … megsokasítom ivadékodat, mint a tengerpart fövényét.”

A Kármelben a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène testvér nevet veszi fel. Átitatják őt a Kármel szentjeinek tanításai, melyekből sokat merít. Felfedezi azt az életkeretet, melyet Avilai Teréz hozott létre, hogy segítse a lélek Istennel való egyesülésének lépéseit. Éli a Jó Istennel való állandó együttlétet. Ezt írja egy barátjának szóló levélben: A belső ima valamiképpen a nap összes elfoglaltságának napkorongja és középpontja. Minden este az a benyomásunk támad, hogy mindabban, amit tettünk, szinte ez volt az egyetlen fontos. A Kármel mestereinek tanulmányozása során feltűnik neki, hogy a Gyermek Jézusról nevezett Teréz valamint Keresztes Szent János tanítása – aki az Éjszakák, az Élő Szeretetláng doktora – szervesen kapcsolódik egymáshoz. Megérti, hogy az Istennel való kapcsolathoz mennyire fontos a hit.  Marie-Eugène atya ebben a noviciátusi időszakban egy pünkösdi élményben is részesül.  Erről később ezt mondja: Szerzetesi életem kezdetén és több alkalommal, (…) azt hiszem, a Szentlélek erőteljesen, teljes bizonyossággal megragadott – sőt, egy napon még azt is hittem, hogy meghalok. Noviciátusának egy adott pillanatában a Róm 8,35-39 ige csodálatos módon megvilágosodik számára. A kapott sugallat fényében megérti, hogy Krisztus szeretete ragadta meg őt, ami Istennek irántunk Jézus Krisztusban feltáruló, irgalmas szeretete. Elfogja őt annak bizonyossága, hogy él az Isten, aki előtt áll, és hogy ennek az élő Istennek, akit ismer, öröme telik abban, hogy önmagát adja, hogy szeretetét ingyenesen kiárassza Saját természetéhez hűen, hiszen Ő irgalmas Szeretet. A fiatal kármelitát az a meggyőződés hatja át, hogy küldetést kell betöltenie, ugyanazt, mint ami „gyermekkori barátnője,” a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz küldetése volt: hogy kiárassza az irgalmasságot, vagyis hogy az isteni Szeretet fáradhatatlan tanúja legyen.

„Az Úr reám helyezte a kezét, és elvitt engem…” (Vö. Ez 40,1)

1924-ben, tanulmányai végeztével, Marie-Eugène atyát a Lille-i Rendházba küldik. A fiatal, buzgósággal telt szerzetes rendkívül aktív apostoli tevékenységbe kezd: előadásokatMarie Eugene tart a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézről, szentmiséket mond a szentté avatásáért; Keresztes Szent Jánosról beszél, akit egyházdoktorrá avattak; lelkigyakorlatokat prédikál, előadásokat végez, kármeliták, harmadrendiek sőt a plébániai hívek lelki vezetését végzi. A Kármel lelkiségét a Carmel c. folyóirat cikkeiben ismerteti meg, melynek irányítását és terjesztését őrá bízzák. Intenzív és gyümölcsöző apostoli tevékenységet folytat. A rendházban megforduló teológusokkal és gondolkodókkal való találkozások révén Marie-Eugène atya reflexiója elmélyül.  Néhány évvel később azonban a pusztába vágyódik: hogy az élő Isten teljesen birtokába vehesse őt. 1928-ban engedélyt kap, hogy egy évre remeteségbe vonuljon. Ekkor történik vele azon „ellentmondások” egyike, amit a Szentlélek egy váratlan esemény által küld számára: a Generális atya kívánságának megfelelően őt bízzák meg a Petit-Castelet irányításával, ami egy Dél-Franciaországban lévő rendi fiúnevelői intézet, tizenkét diákkal. Az első pillanatban így reagál az eseményre: A Jóisten adott eme akaratának megnyilvánulása számomra olyannyira dédelgetett vonzalmakat tűnik megtörni.  A Jó Isten legyen áldott mindenért; Ő, aki úgy épít, mintha közben rombolna! Isten azonban tudja, hova vezeti őt, és életének egy új korszaka kezdődik.

Az ima és a tevékenység egységét az engedelmességből adódó külső feladatai, a Kármel lelkiségét megismerni és megélni kívánó, világban élő személyekkel való érintkezései valamint az imára való saját szomjúsága által éli meg. Ebben az időben éredik meg benne egy olyan személyekből álló közösségnek az ötlete, akik teljes Istennek szenteltségüket a világban kívánják megélni. Az alapítás célja az volt, hogy megmaradva a világban, szorosan összekapcsolják a szemlélődő és apostoli életet, és minden apostoli tevékenységet belső imával itassanak át, hogy szavukkal és életükkel az élő Isten tanúi legyenek. A terv egészen 1932-ig érlelődik benne, addig az időpontig, amikor Marie-Eugène atyát a kármeliták Agenben lévő új noviciátusának perjelévé nevezik ki. Ugyanebben az évben felajánlják neki a Notre-Dame de Vie birtokot, ami Venasque község lábánál fekszik. Marie-Eugène atya vágya az, hogy ezen a helyen mély lelki képzést kínáljon azoknak, akik elsőként ajánlkoznak e terv megvalósítására, ami egy év magányt is magában foglal: hogy ez által az élő Isten jelenlétére jobban megnyílva, tanúságtételüket a világba visszatérve élhessék meg, saját foglalkozásukat folytatva.

Öt évvel később azonban újabb fordulat következik: ami látszólag katasztrófát jelent az általa összekovácsolt kis csoport számára, miközben az már virágzásnak indult és a hivatalos elismertetés első akadályán is felülemelkedett: ugyanazon a napon, amikor Avignon érseke az új alapítás jóváhagyását aláírja, Marie-Eugène atya táviratban értesül arról, hogy a Kármelita Rend központi vezetésének tagjai közé választották. Így Rómába kellene kerülnie, az alighogy megalapított közösségétől távol. Mi lesz ezzel a még oly törékeny alapítással? Talán el kell hagynia, és annak gondját másokra kell bíznia? Három napos gondolkodást követően, a Legfőbb Elöljáró ezt a választ adja Marie-Eugène Atya kérdéseire: Nemcsak hogy folytathatja, hanem kötelessége, hogy folytassa; ez Isten műve.

1937-től Marie-Eugène atyának legtöbbször Rómában kell tartózkodnia. A Legfőbb Elöljáró harmadik tanácsosa. Rómában egészen kézzelfoghatóvá válik számára az Egyház egyetemes dimenziója. Az a lehetőség, hogy itt élhet, tovább növeli az Egyház iránti szeretetét, és buzgósággal tölti el lelkét. Római tartózkodása azonban lerövidül az 1939-es háború miatt, amely Franciaországba szólítja vissza őt. Egy alpesi gyalogsági ezred parancsnokhelyettesi tisztségére kap mozgósítást. 1940-ben a francia hadsereget legyőzik, és az teljesen szétesik. Marie-Eugène atya tehát szabaddá válik a katonaélet kötelékeitől, de nem tud visszatérni Rómába. Így hát, a bombázások közepette, a megszállott Franciaországban rekedve folytatja tovább apostoli tevékenységét a kármelita kolostorokat látogatva: hirdeti a tanítást, és számos lerombolt, vagy menekültté vált rendháznak visz anyagi és lelki támogatást, segítséget.   

Csak 1946 januárjában tudja újból elfoglalni posztját Rómában. 1947-ben a Rend Legfőbb Elöljárójának helyettese lesz, majd 1954-ben, a Generális atya halálát követően a Legfőbb Elöljáró feladatát tölti be. De továbbra is atyai gonddal őrködik franciaországi alapításának sorsa felett, mely 1947-ben a megszentelt élet új formájába iktatva kap elfogadást a pápától: világi intézménnyé válva. E Rómában töltött évek alatt Marie-Eugène atya apostoli tekintete minden kontinenst felölel, és a feladata által rárótt utazások lehetővé teszik számára, hogy másféle civilizációkkal is kapcsolatba lépjen, és világszerte kibontakoztassa művét. Ezzel párhuzamosan főművén, a Je veux voir Dieu (Látni akarom Istent) című könyvén is dolgozik, ami 1949-ben jelenik meg. A lelki életről való gazdag értekezés ez: a Kármel mestereinek, és Marie-Eugène atya saját tapasztalatának fényében.   

Mindezen feladatok ellenére hűséges marad a belső imának szentelt időhöz. Sok munkájához pedig a belső imából merít erőt. Tanításaiban gyakran tanúskodik erről az igazságról: A belső imát nem kiegészítő gyakorlatnak kell tekintenünk; úgy kell azt életünkbe beleiktatni, mint valami nagyra becsült tevékenységet, amely csaknem olyan létfontosságú, mint a pihenés vagy az alvás. (…) A belső imában elveszettnek hitt időt pedig újra megtaláljuk annak a munkának az intenzitásában, amit végeznünk kell.

„Szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni” (Iz 49,3)

Marie Eugene1955-ben, a Kármeliták Általános Káptalanját követően, Marie-Eugène atya újból egyszerű szerzetes lesz. Ugyanebben az évben a Petit Castelet perjelévé választják őt. A Notre Dame de Vie Intézmény tagjaiból ez nagy örömet vált ki. Intézményük alapítója most újra ott őrködhet műve felett, mely elterjed Franciaországon túl is, és egyetemes dimenziókat ölt. A hivatások valóban több országból érkeznek. 1957-ben tartományfőnökké választják. Bőven van feladata, de ennek ellenére számos előadást tart, különféle hallgatóságnak. Mindamellett, egészsége már jelzi, hogy a sok munka kimerítette. Mindezt így fejezi ki: „Már nem vasból vagyok, csak alumíniumból.”

Az 1960-ban tartott tartományi káptalanon végre felmentik megbízatása alól. Ezt az eseményt tréfálkozva kommentálja: Most már pihenhetek; végre megpróbálkozom azzal, hogy szentté váljak! Érzi, hogy nagy fáradtság tör rá: Szükségünk van a gyengeségnek, szegénységnek, fizikai tehetetlenségnek erre az érzésére, ami erkölcsi szinten is megjelenik. (…) Ezzel az erőtlenséggel rátalálok az irgalmasságra. Jó, ha átéljük gyengeségünket, hogy az irgalmassághoz folyamodjunk! A munkát mégsem akarja abbahagyni. Mivel már nem tartományfőnök, engedélyt kér arra, hogy a Notre-Dame de Vie-ben tartózkodjon. Végső erőit műve növekedésének kívánja szentelni. A Generális atya 1961-től megadja ezt az engedélyt számára. De az 1963-as tartományi káptalanon – mikor erre már egyáltalán nem számít – újból tartományfőnökké választják. Ezt így kommentálja: Nem számítottam arra, hogy megválasztanak. Szinte összetörtem. Éreztem, hogy nem utasíthatom vissza, hogy ezt a Szentlélek akarja, elfogadtam tehát. Megrendülést éreztem. Fizikai szenvedései ellenére sem vonul vissza. Látogatja a tartományt, számos építkezést irányít, mindenekelőtt pedig sok lelkigyakorlatot és szentbeszédet tart. Nagy érdeklődéssel követi korának eseményeit. A II. Vatikáni Zsinat hírei nagy örömmel töltik el.

Az 1966-os év, ami élete utolsó éve, rendkívül zsúfolt. Nincs olyan hónap, hogy ne kellene utaznia valahová, sőt havonta többször is. Áprilisban, 71 éves korában, újraválasztják mint tartományfőnököt. Annak ellenére, hogy egészsége egyre törékenyebb, még lelkigyakorlatokat, előadásokat tart. Tanításai mély hatást gyakorolnak hallgatóságára: erősen érzik rajta az élő Isten megtapasztalását, s szavai ebből fakadnak. A Notre Dame de Vie világi intézmény tagjai különösen is szívükben őrzik utolsó lelkigyakorlatát, melyet 1966 augusztusában tart nekik a „prófétai lelkületről”. 1965-ben, amikor egészsége megroppant és azt hitte, meghal, lelki végrendeletét már akkor az Intézményben lévő fiaira hagyta: Íme, a végrendeletem, amit önökre hagyok: a Szentlélek kegyelme szálljon önökre. … Maga is elismeri, hogy megragadta őt Isten, hogy a rábízott műnek eszköze legyen: Én magam csak a megvilágosodás szegény áldozata vagyok, annak a tervnek áldozata, melytől próbáltam meghátrálni. Magamat teljesen az Intézményért áldozva, semmit nem tettem: csak egy megvilágosodás, Isten tervének áldozata vagyok. Igazat mondok, amikor azt mondom, hogy semmit nem tettem. Ez a garanciája annak, hogy ez Isten műve.

Első alkalommal december végén kerül kórházba. De erőinek végső határáig dolgozni akar.  Februárban, miután megoperálták, a tartományi tanácsot a klinikán fogadja. Utolsó napjai 1967 Nagyhetére esnek, amikor együtt lépked a szenvedő Krisztussal, a Húsvét felé tartva. Húsvétvasárnap, arra gondolva, hogy eljött a Feltámadás, arca felragyog. Hátrahagy egy végső tanácsot, ami egész életét és üzenetét magába sűríti: Tevékenység és szemlélődés, szép egységben. Majd egy számára egészen természetes átmenettel hozzáteszi: A magam részéről, én a Szentlélek ölelésébe megyek.